Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-25 / 249. szám

Interjú

Kultúránk napszámosa

Hétvégi beszélgetés Miklós Elemérrel

Az októberben országszerte megrendezett Könyvtári Hetek idején volt Vásárosna- ményban Miklós Elemér Határszéli beszélgetések című könyvének bemutatója a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, majd pedig a Városi Könyvtárban.

„Annak, aki közelebbről ismeri a haza „bal oldalának” és szomszédainak, a Kárpátalján és a Partiumban élő magyaroknak a helyzetét, aki naponta látja a reggeli órákban ide, estefelé pedig vissza, a határon túlra áramló népvándorlást, aki napközben a megye piacain, falvaiban találkozik az olcsó portékáit árusító ukrajnai, romániai magyarokkal - szemlesütve, halkan kínálják portékáikat, mintha lopták volna, de hát élni muszáj! -, azoknak megdöbbentő olvasmány Miklós Elemér munkája. Akik túloldali rokonaik, barátaik, ismerőseik példájával tudják alátámasztani azt a mindennapi hősiességet, amellyel az odaát élő magyarok emberek és magyarok tudtak maradni, azok számára megrendítő olvasmány ez a munka” - írja Antal Miklósa könyv lektori jelentésében. Margócsy József, Nyíregyháza polihisztora levélben köszöntötte a szerzőt, kiemelve, hogy a kötet valóra váltotta kitűzött célját: világosabbá, értelmezhetőbbé vált általa a beregi táj, Miklós Elemér közelebbi világa.

Erről a beregi tájról, a fogadott szülőföld lelkiismeretes szolgálatáról beszélgetünk vitkai otthonában Miklós Elemérrel, aki az 50-es évek végétől van jelen megyénk közéletében. Bár változtak a kormányok és a rendszerek, ő változatlanul kultúránk halk szavú, ám határozott hangú napszámosa volt és maradt mind a mai napig.

Dalmay Árpád (Új Kelet)

— A beregi táj és tágak b értelemben egész megyénk fogadott szülőfölded. Kérlek, beszélj az igazi szülőföldedről, gyermekkorodról, családodról.- Kezdjük talán azzal, hogy 1935. június 17-én születtem Székelyföldön, Maroshévízen. Gyerekkorom nagy részét Szászrégenben töltöttem. Édesapám cipész, a nagyapám csizmadia volt. Azért említem nagyapámat, mert hosszú ideig ő nevelt engem. Családunk igazi erdélyi család. Anyai nagyanyám Gyergyóremetéről, Cseres Tibor szülőfalujából való, az édesapám Kalotaszeg környéki, anyai nagyapám szászrégeni, a távolabbi ősök között voltak szászok, székelyek.

Az 1940 körüli időkből vannak emlékeim az ottani helyzetről. Emlékszem, milyen leírhatatlan volt a lelkesedés Észak-Erdély visz- szacsatolása után, milyen felemelően ünnepélyes a bevonuló honvédek fogadtatása. A másik emlékem az, hogy Szászrégenben egy szűk kis utcában laktunk, amelyik a Maros felé lejt, és ott mindenféle náció - magyar, szász, román, zsidó - élt, békességben, kölcsönösen tisztelve és megbecsülve egymást. Akár a napi szükségleti cikkekkel is segítették a rászorulót. Minden tekintetben együtt élt az utcaközösség. Nekem csak később tűnt fel, hogy nem egy nemzetiséghez tartozók voltunk.

Emlékszem még a háborús időkre, a hadak vonulására át a városon. Szászrégen két repülőtér között feküdt, az egyiket már elfoglalták a szovjetek, a másikat még tartották a magyar és német csapatok. Gyakran érték belövé- sek a várost, ezért kiürítették. Tulajdonképpen így kerültem én a nagyszüleimmel a Nyírségbe.

Szabolcsbákán telepedtünk le. Nagyon nehéz körülmények között éltünk, szegények voltunk. Nagyapám a csizmadia- és cipészmesterségből próbált megélni, de nem sok javítani való lábbeli akadt, mert az 1500 lelkes településen volt rajta kívül még vagy harminc suszter, no meg maguk a falubeliek is szegények voltak, ritkán reparáltatták a cipőjüket. Ezért minden más munkát is elvállalt: földet művelt, volt harangozó, iskolai takarító. A falu befogadott minket, erdélyi menekülteket. Szabolcsbákán jártam általános iskolába, majd Kisvárdán érettségiztem a Bessenyei György Gimnáziumban 1953-ban. Mivel éppen akkor hajtottak végre létszámcsökkentést a felső- oktatásban, nem jutottam be az egyetemre. Dolgozni mentem, különböző munkahelyeken voltam, végül a pedagógusi pályán kötöttem ki. Közben Nyíregyházán tanítói oklevelet szereztem, majd később Egerben tanári diplomát, mégpedig a mező- gazdasági ismeretek és gyakorlatok szakon.

Hosszabb ideig tanítottam Ilken, 1964. január 1-jétől kineveztek a vitkai iskola igazgatójának, majd 1979. január 1-jétől a vásárosnaményi Városi Tanács elnökhelyetteseként dolgoztam, onnan is mentem nyugdíjba korengedmény- nyel 1990-ben.

1959-ben megnősültem, a feleségem általános iskolai matematika-fizika szakos tanár, már ő is nyugdíjas. Két lányunk szintén pedagógus, mindketten férjnél vannak. Van két aranyos unokánk, akik bearanyozzák a napjainkat. így élünk, egymás közelében, családi szimbiózisban.

— Kapcsolatod a szülőfölddel megszakadt azután, hogy Magyarországon telepedtetek le?- Eleve nem szakadhatott meg, mert a szüleim és a testvéreim továbbra is ott éltek. Tizenkét év telt el, hogy először kaptam útlevelet és látogathattam haza, mert a határ átlépése az 50-es évek közepéig meglehetősen nehéz volt. 1956-ban láthattam csak viszont a szüléimét és testvéreimet. Attól kezdve rendszeresebbekké váltak ezek a rokoni találkozások Erdélyben is, itt is. Újra bejártam sok vidéket Erdélyben, felelevenítettem a gyermekkori emlékeket.- Évtizedek óta ismerjük egymást, de én mindig azt hittem, hogy magyar-történelem szakos tanár vagy. Mi keltette fel érdeklődésedet az irodalom iránt?- Mindig szerettem olvasni. Fel kellene most sorolnom vagy ötven nevet, azokét a tanítókét és tanárokét, akik jóvoltából Szászrégentől Szabolcsbákán és Nyíregyházán át Egerig egy fél életen át sokat tanultam. Jellemformáló emberek voltak! Tőlük és nagyapámtól kaptam az olvasás sze- retetét, a tudásvágyat. Újra és

újra eszembe jut a nagyapám. Könyvszerető ember volt. Emlékszem, az első komolyabb ajándék is könyv volt, amit tőle kaptam. Amikor 1945 tavaszán a budapesti emberek ruháikat, értéktárgyaikat élelemre cserélték vidéken, hozzánk is eljutott a faluba egy idősebb fővárosi férfi. Egy könyv is volt nála, amit nagyapám valamilyen élelmiszerre cserélt vele, bár mint mondtam, magunk is sokat nélkülöztünk. Miki egér Óriásországban - sosem felejtem el, ez volt az első saját könyvem. Másik ilyen emlékem, hogy később, amikor már felső tagozatos diák voltam és érdeklődtem a világ dolgai iránt, a református paptól minden délutánra kölcsönkaptam a Pesti Hírlapot, azt olvasgattam. A tiszteletes úrra is nagy- nagy szeretettel gondolok, akárcsak egykori tanáraimra, akik mindig becsülettel, tisztességgel tették a dolgukat. Úgy érzem, nekik is köszönhető, hogy érdekelnek a közügyek. Sokat olvastam, színházba, moziba jártam, így maradtam meg irodaiomközelben.- Te nemcsak érdeklődsz az irodalom iránt, hanem műveled is: immár ötödik könyved jelent meg a közelmúltban. Hogy kezdődött írói tevékenységed?

— A közéletbe becseppenve úgy éreztem, hogy bizonyos dolgokat, élményeket, gondolatokat, benyomásokat meg kell osztanom másokkal is. Eleinte kisebb tudósításokat küldtem különböző lapokhoz, s ezek rendre meg is jelentek. S aztán Ilken, majd Vitkán, mint a legtöbb pedagógus, ha új településre kerül, érdeklődni kezdtem a falu múltja, történelme iránt. Búvárkodtam a hely- történetben, írásokat küldtem pályázatokra. Amikor a megyei lapban megjelentek az első

ö

o

könyvismertetéseim, egyre inkább a szépirodalom felé fordultam. Újabb lökést adott ehhez, hogy 1976-banharmadik díjat nyertem az Új írás pályázatán úgy, hogy az első díjat nem adták ki. Győri Klára a Kolozs megyei Székről írt néprajzi könyvet Kiszáradt az én örömem zöld fája címmel, amelyet Nagy Olga rendezett sajtó alá. Erről szólt a pályamunkám, amely később az Új írásban meg is jelent. Ezt követően bátrabban merészkedtem kritikai írásokkal, könyvismertetőkkel, kisebb-nagyobb tanulmányokkal jelentkezni folyóiratoknál, irodalmi lapoknál. Egyre gyakrabban esett meg, hogy írásaimat változtatás, javítás nélkül közölték, ami önbizalmat adott, további munkára lelkesített. Végsősoron a már említett helytörténeti érdeklődésemből született első könyvem, a Bereg irodalmi hagyományai, amelyben feldolgoztam Bereg megye Magyarországon maradt területének azt a hagyományrendszerét, amely az irodalomhoz kötődik, bár helyenként ez némileg tágabb volt az irodalomnál, mert néprajz is vegyüli bele. Olyan távol élünk a kulturális központoktól, hogy fontosnak tartottam minden érték számbavételét és megismertetését.-Ez az első köteted megadta valamennyi további könyved alaphangját. Beszélj négy következő munkádról is!- Második könyvem szintén a helytörténethez kötődik, Tiszaszalka volt a címe ennek a faluismertetőnek. Következő, Tisza-parti beszélgetések című riportkötetemben azokkal az írókkal, költőkkel, irodalmárokkal próbáltam gondolatot, véleményt cserélni, akik abban az időben, a 70-es évek végén

és a 80-as évek elején megfordultak itt, Vásárosnaményban. A Művészeti Alap a gergelyi- ugornyai Tisza-parton a városi tanáccsal közösen fenntartott egy alkotóházat, ahol elég gyakran pihentek jeles hazai és határon túli magyar írók, költők. Néhányukat megkérdeztem világunk változásairól, helyzetükről, az itteni viszonyokkal kapcsolatos benyomásaikról, s ezt adtam közre. Ezt követő kötetem Üzenetek félárnyékból címmel jelent meg. Többnyire összegyűjtött írásaimat, korábban megjelent dolgozataimat, tanulmányaimat, recenzióimat, irodalom- kritikáimat tartalmazta. Helyet kapott benne néhány, a Bereg számára fontosabb riportom is, amelyek azzal a szándékkal kerültek egy csokorba, hogy hírvivői legyenek annak a világnak, annak a leszorított léthelyzetnek, ami itt, ezen a vidéken jellemző volt és ma is az. A kötet időszerűsége sajnos nem kopott meg, mert a fellendülés annyira késik ezen a tájon, hogy a félárnyék továbbra is megmaradt.

Legújabb könyvem, a Határszéli beszélgetések kicsit a Tisza-parti beszélgetések folytatása, de határozottabb vonal- vezetésű. Alapvetően azt szerettem volna rögzíteni, hogy itt, régiónknak ebben a szegletében a partiumi, kárpátaljai és beregi rész hogyan tudott kulturális tekintetben utat találni egymáshoz, milyen szerepet játszott az ott és itt élő emberek kapcsolatainak alakulásában a kultúra. Politikusok, irodalmárok, közírók, művelődési dolgozók vallottak erről. Úgy érzem, sikerült mindenoldalúan bemutatnom azokat a változásokat, amelyek elősegítették, hogy itt értelmes emberi kapcsolatok alakuljanak ki egy hosszú távú folyamat végeredményeként.

— Abban, hogy kisebbségi magyarokat is megszólaltatsz legutóbbi köteteidben, fokozottabb mértékben követed figyelemmel a kárpátaljai és partiumi eseményeket, bizonyára közrejátszott az is, hogy magad is a trianoni határokon kívül rekedt területről származol, jobban látod a kisebbségi élet problémáit.- Lehet, hogy valahol a tudat alatt ennek van szerepe. Tudomásul kell vennünk, hogy a trianoni „trancsírozást” követően a magyar kultúrának olyan értékei maradtak a határon kívül, amelyeknek a hazai művelődési életbe való beemelése mindenképpen kívánatos és szükségszerű. Engem elsősorban az érdekelt, hogy azok az emberek, akik ennek a kultúrának és hagyatéknak az őrzésében, formálásában részt vesznek, mindennapi munkájukkal elősegítik további gyarapodását, gazdagodását, miképp élik meg a kisebbségi viszonyokat, a történelem nagy csapásait mind Kárpátalján, mind a Partiumban. De hadd tegyem hozzá: azok a szögesdróttal őrzött határok, amelyek elválasztottak minket nemzettársainktól, számunkra, anyaországi magyarok számára is éppen olyan hátrányosak voltak, mint a túloldalon élők számára.- Közéleti tevékenységed nem csak irodalmi munkában, könyvek írásában merül ki. Képviselőként különböző tisztségeket töltöttél és töltesz be a megyei és a városi önkormányzatban.- 1990-ben bekerültem a megyei közgyűlésbe, ahol abban a kitüntetésben volt részem, hogy a közoktatási és közművelődési bizottság elköke lehettem a négyéves ciklus alatt. Bizottsági és közgyűlési tagtársaimmal együtt igyekeztünk tisztességgel, emberséggel teljesíteni feladatainkat. Most is mozgalmasak a napjaim. A megyei közgyűlésben jelenleg a gyermek- és ifjúsági bizottságot, Vásárosnamény képviselő- testületében pedig a kulturális bizottságot vezetem. Mindkettő nagy odafigyelést, tevékeny munkát igényel.- Végezetül terveid iránt érdeklődnék. Milyen újabb könyv kézirata rejtőzik íróasztalod fiókjában ?- Sajnos, egyik korábbi tervem nagyon időszerűvé vált. Régóta dédelgetem egy kismonográfia megírását a vitkai származású Balázs Józsefről. Több tanulmányom is napvilágot látott már a nemrég fiatalon elhunyt íróról, akihez baráti szálak is fűztek. Balázs József írásművészetének alapja az emberi tisztesség. Ez is arra inspirál, hogy hozzájáruljak azoknak az adósságoknak a törlesztéséhez, amelyek a magyar irodalomban vele szemben még vannak. Most tehát ezen a kismonográfián dolgozom, tartozom vele barátom emlékének.

í

Foto:Bozso Katalin