Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-20 / 245. szám
Kultúra 8 1997. október 20., hétfő | 1 Túristvándi hires művésze Nem igazán lehet eldönteni, melyik tehetséges művész jár jobban: akit „felkap” és már szinte dolgozni sem hagy a közvélemény, a kritika, a sajtó, vagy aki nyugodtan éldegél művészetével, s nem zargatja a külvilág (persze így a hangos elismerés is elmarad). Talán e helyzetben is a legjobb az arany középút. Fehérvári József fafaragó művész nevét sokan ismerik és elismerik, szerencsére mégsem fajult el az érdeklődés az elviselhetetlen szintig. Köszönhető ez annak is, hogy a művész egy csendes faluban éli nyugalmas napjait, messze a főváros és a nagyobb városok zajától, s nem zaklatják naponta a kíváncsiskodók. A művészt Túristvándiban álló házában kerestük fel. Babus Andrea (Új Kelet)- Debrecenben születtem 1924. november 19-én. Máraz óvodában dicséretet kaptam, amikor kockákból kilátótornyot emeltem. Az általános iskola után a református gimnáziumba kerültem, majd Szatmárira jártam iskolába. Ott be- leszerelmesedtem a repülésbe, s katonatiszt akartam lenni. Érettségi után katonának vittek, majd Amerikába kerültem mint hadifogoly. Itt kerültem közel a fafaragáshoz. Őrségbe mentem, s láttam, a zászlós úr szipkát farag egy bicskával. Gondoltam, ilyet én is tudok, hát megpróbáltam diófából kifaragni egy rózsát. Az első munkámat ugyan elrontottam, véletlenül átszúrtam a szipkát, s így használhatatlan lett, de a „szerelem” megmaradt. Ottlétem idején sokat farics- káltam, például édesanyámnak készítettem fakanalat, apróságokat. Hazatértem után Mérkre költöztünk. Favágó lettem. 1948-ban kihelyeztek tanítani Tiszakóródra.- Azt hiszem, mindenki előtt ismeretes az akkori falusi iskolák helyzete. Hogyan oldotta meg a problémákat?- Egészen egyszerű: minden én voltam. Fát vágtam, tanítottam, intéztem az iskola ügyeit... Rektor bácsinak hívtak. Az iskolát juhhodály- ból alakították át tanintézménnyé. A kályha annyira füstölt, hogy szilvalekvárral kenegettük körül a lyukakat, amitől mindig kellemes lekvárillat terjengett az osztályban. A gyerekek maguk meszelték ki a termet. Harmincnégy esztendőt töltöttem ott, majd egy évet Tiszacsécsén. Ezután leszázalékoltak. Azóta faragok ...- Töretlen érdeklődéssel fordult a faragás felé, vagy voltak hullámvölgyek is?- Mindig szerettem, de alkalmanként más is lekötötte a figyelmemet... Autóztam, motoroztam, sőt még a kovácsolás mesterségét is kitanultam. A hatvanas években költöztem ebbe a házba, s bútorra volt szükség. Ekkor kezdtem el bútorokat készíteni.- Mit szeret a legjobban faragni?- Igazán szobrot szeretek csinálni. 1946-ban közelről tanulmányozhattam Vastag György Csikós című szobrát, s én azt szilfából kifaragtam. Kedvenc szobrom a Fekete bivaly. Két kiállításon is értéktelennek minősítették, majd a harmadik tárlaton Borsos Miklós csodálatát és elismerését fejezte ki a szobor láttán. Nagyon büszke vagyok a nagy művész véleményére, aki el is jött meglátogatni engem.- Meséljen a munkáiról! Milyen stílusban dolgozik, s hol láthatók a művek?- Minden stílust szeretek, a gótot, a barokkot, a naturalista ábrázolást, mégis a szecessziós stílus áll hozzám a legközelebb. A lakásomban berendeztem egy mini kiállítótermet, ahová rengetegen látogattak már, erről a vendégkönyv is tanúskodik. E szobában áll a szatmári szék (ebben ült Borsos Miklós), melynek háttámláján a szatmári címer körül almák díszelegnek, s a debreceni szék, melyen a címer körül búzakalászok láthatók, valamint a nyíregyházi, beregi és szabolcsi szék. Itt kaptak helyet a domborművek, a Kerekes Izsák balladája és a Lovasfogat című munkák, valamint a szobrok: a Szibinyányi Jank, a Toldi és a Debreceni emlék. A tiszafa-szekrényt honfoglalás kori szíjkengyel díszíti, a Csaba-láda a hun-magyar mondakör eseményeit eleveníti fel, s a láda egyik oldalának jeleneteit már sokszor kifaragtam külön kérésekre. A világ minden részén található művem, vitték angolok, japánok, franciák, németek, arabok, finnek... Egy Jézus-fej és egy turulmadár például Amerikába került.- Hogyan hatott az ismertség az Ön életére?- Sok barátot és sok haragost szereztem. Nagy az érdeklődés, sokszor nincs időm megcsinálni azt, amit magamnak szeretnék faragni, mert állandóan kérésekkel bombáznak. Ez olykor már terhet jelent a számomra, de azért örülök neki. Befejezetlen szimfónia A zenekar próbál (saját lábára állni) Amikor ősz közeledtével a fecskék kottasorokat és lapokat formálnak a villanydrótokon, a hangversenyszezon is elkezdődik. Nyíregyháza s a megye szépszámú zeneszerető közönségének figyelme az utcai partitúrákról lassan-las- san a hangversenytermek felé fordul, s a minden évben újra és újra megjelenő, izgalmas élmények reményét keltő bizsergéssel várja az évad kezdetét. Most a háttérben zajló, amúgy is mindig sejtelmes előkészületek titokzatosságát fokozza, hogy nyár óta a pletykák forrásvidékétől függően hol többé, hol kevésbé aggasztó hírek érkeznek megyénk reprezentatív zenei együttese, a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar háza tájáról. A legkézenfekvőbb ilyenkor nem találgatni, nem mérlegelni az információk hitelességét, hanem elmenni a zenekarhoz. Kanda Ferenc (Új Kelet)- Igazából nincs velünk semmi különös - mondja Nagy Gyula, a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar titkára. - Próbálunk, készülünk az őszi és téli koncertekre. Persze néhány dolog valóban megváltozott körülöttünk. Júniusban egyesületté alakultunk, megszakítottuk a kapcsolatot addigi működtetőnkkel, a Váci Mihály Városi Művelődési Központtal. Hogy miért, ne kérdezze, az okok annyira összetettek, olyan szövevényesen fonódnak egymásba, a helyzet még oly mértékben tisztázatlan, hogy korainak tartanám erről bármit is mondani. Úgy érezzük, ha magunk intézzük a saját ügyeinket, nyugodtabban és eredményesebben tudunk dolgozni.- Miért éppen a nyári szünet előtt váltottak?- Akkor lezárult egy időszak. Az egyesületté alakulás után mindenki vakációra ment, úgy gondoltuk, utána , kipihenten, feltöltődve nekiláthatunk terveink valóra váltásának.-Nem minden alakult úgy...- Hát nem. Karmesterünket, Martos Lászlót baleset érte, koncertmesterünk, Dávida Jánosné, aki egyébként az egyesület elnöke is, kórházba került. Fehér Ottót kértük fel a zenekar irányítására, de egészségi okokból ő sem vállalhatta azt a munkát, amit pedig szívesen csinált volna. Ekkor valóban kritikus helyzetben voltunk.- Hogyan lábaltak ki belőle?- Sikerült megnyerni Ko- váts Géza debreceni karnagyot, akivel néhány évvel korábban már szép sikereket értünk el, s ő koncertmestert is hozott magával. Velük s a negyvenkét szerződtetett zenekari taggal elkezdhettük a munkát. Új műsorstruktúrát fogunk kialakítani. Nagyobb figyelmet fordítunk a közönségnek arra a részére, akik a klasszikus zene könnyedebb, szórakoztatóbb darabjait szeretik. Ezért következő koncertjeinken mindig az első szám szól majd a kifejezetten „vájt fülűeknek”, a másik kettő a kilazulást, felengedést szolgálja. Szeretnénk, ha ezeken az előadásokon a zenekart egy-egy igazán nagy nevű, nemzetközileg is elismert vendégkarmester dirigálná.- Megoldhatók-e ezek a feladatok úgy, hogy közben napi ügyeket intézni, szervezni, adminisztrálni kell?- Ha nem így gondolnánk, nem vállaltuk volna az önállóságot.- Nem gondolta meg magát? Nem mondja meg, miért léptek erre az útra?- Legyen elég annyi, hogy úgy éreztük, nem kaptuk meg azt a támogatást, törődést és megbecsülést, ami egy ilyen együttest véleményünk szerint megilletett volna. Utunk természetesen egyenesen Bradács Máriához, a volt működtető intézmény, a városi művelődési központ igazgatójához vezetett.- Nem tagadom, különösen az utóbbi két évben voltak konfliktusaim a zenekarral - mondja az igazgatónő. - Ezek azonban sohasem anyagi természetűek voltak, sokkal inkább - hallva a közönség és a szakma egyre elmarasztalóbb véleményét a produkciókról - a zenekar tekintélyének, korábban megszerzett jóhírének, szakmai színvonalának féltéséből adódtak. Ezt ők vehették támadásnak, de semmiképpen a munkájuk szakmai részébe való beleszólásnak, viszont úgy érzem, a nem megfelelő teljesítményt kötelességem volt számon kérni. Ezzel együtt számtalan beszélgetésünk egyikén sem ejtettek szót elégtelen törődésről, nem panaszkodtak nem kellő megbecsülésről. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, mi kiszolgáltuk a zenekart a nehezen megszerezhető szerzői jogoktól (és díjaktól) kezdve a folyamatos menedzselésen át az utolsó kottaállványig, a pályázatok sokaságán nyert pénzekről, melyeket az együttes működtetésére fordítottunk, már nem is beszélve. Ez az intézményi háttér - mely nélkül jóval kisebb csoportok, közösségek sem létezhetnek, nemhogy egy ekkora és ennyi költséget, kisegítő tevékenységet igénylő együttes - még nagyon fog hiányozni későbbi munkájukhoz. Nem ellenük drukkolok, féltem őket. De Isten bűnömül ne rója fel, nem sajnálom, hogy elmentek. Az eljárás módja bánt, de nem ejtek könnyet utánuk. Mert ez már nem a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar. Az volt 1990-ig, s az volt még akkor is, amikor a szatmárnémeti muzsikusok jöttek át kisegíteni, mert ők legalább profik voltak a szó legjobb értelmében. Most tizenhárom helyi taggal büszkélkedhetnek. A zenekar negyede! A fúvósok ilyen távozása fájdalmasan érintett volna. De hát náluk ennek a gondolata sem merül fel. Miért? Nem, nem veszem úgy, hogy egy nyűggel kevesebbünk van. Elvesztettünk egy alapjában véve értékes együttest. Kívánom, hogy váltsák valóra elképzeléseiket, legyenek sikereik. Ez a város és a megye zeneszerető közönségének érdeke. És ez a fontos. ESSSE3SI
