Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-17 / 243. szám
1997. október 17., péntek Innen-onnan Egy holland-francia a magyar forradalomban (2) Budapest szabad! A francia fővárosban évtizedek óta szolgálatot teljesítő Magyar Katolikus Misszió egyik kedves munkatársa egy eleven tekintetű idős hölgy. Rokay Janka Mária, aki a Notre-Dame-ban fordul meg a leggyakrabban, tekintve, hogy ott kalauzolja a turistákat - legtöbbször természetesen magyarokat... Jómagam is így ismerkedtem meg vele. Angol-filozófia szakos tanárnőként dolgozott Belg- rádban 1956-ban a magyar nemzetiségű hölgy, amikor úgy hozta a sorsa, hogy amerikai újságíróként fordította a Magyar Rádió forradalmi híreit, majd az ENSZ munkatársa lett, s végül, a hatvanas évek elején emigrált Franciaországba. Itt került kapcsolatba később Martin Janninkkal, aki személyes résztvevője volt a budapesti eseményeknek. Jannink úr francia nyelvű emlékiratai is hzzaá kerültek először, s idén, a forradalom 41. évfordulóján Janka néni fordítása nyomán a magyar olvasók is megismerkedhetnek a holland-francia fiatalember kalandjaival, hősies áldozat- vállalásával. Szerdán kezdett sorozatunk hőse és szerzője ma is Párizsban él, és régi-régi vágya teljesül azzal, hogy magyar nyelven is hozzáférhetővé válik írása. Az Uj Kelet olvasói pedig gazdagabbak lesznek egy olyan olvasmánnyal, amely 1956 különleges epizódjait villantja fel, melyek eddig rejtve maradtak a magyar közönség előtt. Az év postása Az Egyesült Nemzetek Szervezetének jelentése a továbbiakban ezt tartalmazza: „Az Oroszországi Szövetségi Szovjet Köztársaság delegátusa kijelentette: a magyarországi események világosan megmutatták, hogy az Egyesült Államok segítségével egy titkos, reakciós mozgalom alakult ki..., hogy a lakosság bizonyos köreiben zavart keltsen.” Ez az állítás hazug. Remélem, hogy tanúságté- telem ezt be fogja bizonyítani (habár a dolog már nagyon régen nem szorul bizonyításra). Ezzel szemben ami igaz (továbbra is az Egyesült Nemzetek Szervezetének jelentését idézem), az a következő állítás, hogy „... a felkelést elejétől végig egyetemisták, diákok, munkások és értelmiségiek irányították, akik között számos kommunista vagy volt kommunista is szerepelt...” 1956. október 28. A párizsi metróban vagyok. Irány: a Gare de l’Est (Keleti pályaudvar). A kaland kezdetét veszi. Felszállók a Bécsbe induló vonatra. A Párizs- Bécs vonalon semmi említésre méltó nincs (hacsak nem az elsuhanó tájak). Bécsben viszont felmerül egy probléma, mégpedig egy komoly probléma: hogy jussak el Magyarországra?! Márpedig el kell jutnom oda, annál is inkább, mivel előző este egy rádióadásban bejelentettem, hogy önkéntesként Magyarországra megyek. Igen, Párizsban egy újságíró meginterjúvolt:-... Kedves Hallgatóim, itt áll előttem egy ifjú önkéntes, aki most készül Pestre menni... Ez valóban nagyszerű!... Mindjárt meginterjúvolom, hogy halljátok, mit mond.- Ön Budapestre készül?-Hm.. Igen...- És miért? Milyen céllal? (Egy másodpercig gondolkozom.)- Hogy a francia ifjúságot képviseljem.- Kedves Hallgatóim, ez valóban óriási, itt áll előttem... stb... stb. Ez az újságíró akár egy futballmeccset is kommentálhatott volna a „kedves hallgatói” számára. A vonat befut a bécsi pályaudvarra. Sok a márvány, meg az üveg. Hosszú gyalogséta az osztrák fővárosban. Nem vagyunk messze Budapesttől, ám az ember azt hihetné, hogy Párizsban van. Jó, moziba megyek, utána majd meglátom, mit csinálok. Az előadás végeztével a kérdés újra felmerül. Visszamegyek a pályaudvarra. Kiderül, hogy több vonat nem indul Magyarország felé: minden forgalom leállt. Gyerünk vissza a város központjába! Esni kezd az eső. Majd a külvárossal próbálkozom. Még mindig semmi! Nem tudnám magam rászánni, hogy ilyen gyorsan visszatérjek Párizsba. Különösen a rádióban tett nagyhangú kijelentések után. A kezdeti indokolásom meglehetősen felületes: „Semmi esetre sem akarok dolgom végezetlenül visszatérni Párizsba!” Egy esőtől csillogó, kék kocsin különös jelvényt látok: ez Kossuth jelvénye: piros-fehér- zöld. Kossuth Magyarország egykori felszabadítója. Két-há- rom személy áll ott, mozdulatlanul. Nézik a kocsit és a vezetőjét. Már késő van. Az eső visszaveri a fényt, sötét és világos foltok váltakoznak az aszfalton. Valaki felajánlja, hogy segít berakni a ládákat. A kocsin a Vöröskereszt jelvénye látható. Megpróbálok beszédbe elegyedni velük:- Sind Sie Ungarn? (Maguk magyarok?)-Ja. (Igen.)- Kann ich mitfahren? (Megengedik, hogy Magukkal utazzam?) Semmi válasz. Hihetetlen találkozás! Ez a sofőr - akire véletlenül akadtam rá Bécs egyik utcájában — lesz a szerencsecsillagom. O lesz az, aki majd befogad a családjába, és ott is maradok pesti tartózkodásom egész ideje alatt. Nélküle nem lett volna sem kezdet, sem folytatás. Ez az ember mérnök, és mint önkéntes vállalkozott arra, hogy a Vöröskereszt ládáiért eljöjjön Bécsbe. A ládák sűrített tejet tartalmaznak. A kezdeti bizalmatlanság elmúltával a német nyelven folytatott beszélgetés lassan előbbre halad. Tájékoztat az ország pillanatnyi helyzetéről, arról a kockázatról, amit a Magyarországra való vízum nélküli belépés jelent, és mindenféle más veszélyről, ami fokozott mértékben fenyegeti azokat a személyeket, akik akár csak egyetlen egy alkalommal is segítenének. Arra kér, hogy fontoljam meg a dolgot. Ezalatt a csomagok berakodása tovább folyik. Végül azt mondom neki, hogy egy üzenetet kell átadnom a magyar egyetemistáknak. Valóban, három nappal előbb egy társammal, aki az UNEF (Francia Egyetemisták Nemzeti Egysége) tagja, ahol különböző felelős munkaköröket töltött be, összeállítottunk egy nyilatkozatot, amelynek majd együttérzésünkről kell tanúskodnia. íme, a kezdete: „Magyar Egyetemisták! A francia egyetemisták az általatok folytatott harchoz a testvéri támogatás üzenetét küldik nektek. Ez a harc, melynek díja a SZABADSÁG, nem lesz hiábavaló...” A nyilatkozat körülbelül harminc sorból állott. Több mint száz példányban sokszorosítottuk. Minden zsebem tele volt vele. Valójában a nyilatkozatot az UNEF nevében állítottuk össze, anélkül, hogy magát a hivatalt megkérdeztük volna. Sajnos,, már egyetlen példány sincs ebből a nyilatkozatból, mert az orosz tankok zajában a csatornába került. Lefordítom I.-nek (a sofőrnek) a nyilatkozatot. Éppen egy arra járó nő nézeget minket, akislánya is minket figyel, olyan tekintettel, amilyennel csak a gyerekek tudnak nézni. Bemászom a kocsiba. Hideg és nyirkos. Az igazat megvallva, egy kis aggodalommal várakozom. És ha ez a magyar a szovjet ügyet szolgálja? Röviden: ha kém? A legfurcsább hírek keringenek, és az ember mindenütt kémeket lát. Egyszerre csak az autóban megjelenik a kislány, szőke, félénk. Hozzám jön, és azt mondja:- Für Dich, ein Geschenk. (Neked, ajándék.) Egy kis tábla csokoládét nyújt felém, majd visszafut az édesanyjához. Mintha félne az autóban maradni. Anyja a járdáról integet nekem: kétségkívül ő mondta a kicsinek, hogy jöjjön oda hozzám a csokoládéval. Megértette, hogy hamarosan útra kelek. Sohasem fogom elfelejteni e gesztusát. Elsöpörte az utolsó kétségeimet is azt illetően, hogy menjek-e Budapestre. Egy gyermek tekintete mindent megváltoztat. Fensőséges tekintet az... A berakodás a vége felé közeledik. Minden a Nemzetközi Vörös- kereszttől jött. Különböző helyekről: Brüsszelből, Párizsból, Londonból... Az anya és kislánya még mindig ott vannak. A kocsi elindul. Az a néhány hívünk, aki a berakodásnál segített, szintén. Mindenki ragaszkodott hozzá, hogy az indulást megvárja. A kislány búcsúzóul integet a kezével. Még egyszer hátrafordulok, most már nem látom a kislányt meg az anyját. Ketten vagyunk: L, a sofőr, és én a kocsi végében. Száguldunk az éjszakában. Hamarosan elérjük a határt. I. utasít, hogy ne mozogjak, ne beszéljek. A helyzet még mindig nagyon zavaros. Az oroszok ugyan elhagyták Budapestet, de vajon elhagyták-e a vidéket és a határokat is? Nem lehet tudni, hol vannak. Teljesen bizonytalan vagyok, sokkal jobban ismerem a Párizs-Orleans-i vonalat, mint ezt a tájat. A kocsi lámpája megvilágítja a határsorompót. Egy katona közeledik felénk. Karjára varrva a magyar nemzeti színek. Tehát az oroszok nincsenek itt. I. megmutatja a katonának a Vöröskereszttől jövő egész szállítmányt, azután megmagyarázza neki, hogy önkéntes vagyok, és hogy kezeskedik értem, vagyis felelősséget vállal azért, hogy nem vagyok kém. Hajnalban már Magyarországon robogunk tovább. Üres, hallgatag vidék. Titokzatos falvak. Az ember érzi a közeledő drámát. I. cigarettával kínál, magyar cigarettával, ugyanolyan íze van, mint a Gauloise-nak. Ez az első ajándék, amit a magyaroktól kapok. A vendészeretet és nagylelkűség hihetetlen méreteket ölt ennél a népnél. Nem a cigarettára gondolok, hanem mindarra, amit majd később tesznek értem. A Budapesten töltött tíz napom alatt mindent szívesen adtak: hajlékot, élelmet, melegséget, az otthon légkörét... Egész idő alatt a forintnak színét sem láttam! Képzeljék el, hogy a sors valami idegen vidékre veti Önöket, és hogy az útjukon minden ajtó magától megnyílik, hogy minden szolgálatot készségesen felkínálnak, hogy egy magányos utas a házigazdájuk lesz, hogy a pénz hiánya nem jelent problémát! Bátor magyarok, akik mindent ingyen adtak, amikor nekik maguknak semmijük sem volt! A táj szomorú, borongós. A meglehetősen vékony törzsű fák függönye eltakarja a látóhatárt. Minden sík, lapos és sötét. Az itt-ott látható apró fehér foltok: libacsapatok. Minden egy hatalmas, nyugtalanító üresség. Nyugtalanító annak az utasnak, aki semmit sem tud, sem azt, hogy hová megy, sem azt, hogy ott mit fog találni. Senki sincs a mezőkön, vagy inkább a nagy kiterjedésű, messze nyúló földeken. Az út egy ideig a Duna mentén halad. Nyírfák és jegenyék takarják el előlünk a folyót. Egyenletes közökkel kilátók emelkednek magasan a táj fölé. Ezek megfigyelőtornyok, mert a túloldal már Csehszlovákia. Ezek a megfigyelőtornyok nyugtalanítóak. Akkor sem keltenek kedvező benyomást, ha csak egy van belőlük a vad megfigyelésére, hát még ha az emberek mozgását kell ellenőrizniük! A falvak házai alacsonyak, fehérre meszeltek és zsúpfede- lűek. Kossuth-jelvényes nemzeti színű zászlók lengenek a szélben. Egy községházánál megállunk. Itt a szabadság ügyéhez csatlakozott katonák egy csoportjával találkozunk. Majdnem olyanok vagyunk, mintha a felszabadításukra küldött hadtest előfutárai lennénk. A vidék légköre ismerős, megnyugtató külsőt kölcsönöz a dolgoknak és az érzéseknek. Az asszonyok mosolyognak. Hozzá vannak szokva a földmunkához; vonásaik fáradtak. Ahhoz, hogy mosolyogjanak - akár titokban is - , nagy élményben kell hogy részük legyen. Engem nézegetve beszélnek egymással. Megkérik I.-t, hogy biztosítsa vendégszeretetükről ezt a mesz- sziről jött idegent. Budapest elővárosa. Szürke épületek, szürke kövezet. A szürke környezetbe beleolvadó járókelők. A házakon golyók nyomai láthatók.- Itt forró lehetett a helyzet! - mondom.- O, nem, nem! Ez még 1945 emléke - válaszolja I. (Folytatjuk) Munkatársunktól A postás hivatás hazai legmagasabb elismerésének számít, ha valaki elnyeri az „Év postása” kitüntető címet. A Postai Világnap alkalmából az idén Nemes-Lovász-Szabó Gézáné, a Soproni Postaigazgatóság jelöltje kapta ezt az elismerést. A kedves, türelmes, szerény és a szakmája iránt elkötelezett ember, a szárföldi postavezető azzal érdemelte ki a zsűri elismerő döntését, hogy ez év márciusában lemondott vesz- kényi postavezetői beosztásáról a helyben lakó kollégája javára, és vállata a többletutazással járó munkakört, a rendszeres helyettesítést. A szakmabeliek jói ismerik Palotai István (Új Kelet) Olvasom a legújabb híreket. Valami - nem tudom pontosan, hogy mi is az - mintha zavarni kezdene... Mi lehet ez?... Megvan! Senki sem nyilatkozik semmiről maga, csak üzenget. Különös és tipikusan magyar jelenség ütötte fel a fejét az utóbbi időkben. A sajtószóvivők özöne. Ha valaki ad magára, akkor haladéktalanul felvesz egy szóvivőt, attasét, sajtóreferenst, avagy egy PR-mene- dzsert, hogy nehogy parlaginak, maradinak, szószátyárnak, vagy csak amúgy nemes egyszerűséggel bunkónak nézzék. Mert minden bizonnyal - ahogy mondani szokás - az asztal körül kergettek gyermekkorában minden cégvezetőt, ha nem sajtóattas- séval, PR-menedzserrel intéztedé szavait a külvilághoz. Végül is mire jó egy ilyen sajtószóvivő? Először is (ha jó szakember), mindent jól be tud adni. (Harminc százalékot süllyedt idén a munkanélküliek száma - mondja büszkén, miközben arról, naná, hogy mélyen hallgat, miszerint maradt még vagy kétmillió.) A szaknyelvet ismeri, így hát nem lehet tárgyi tévedés. (A szögfúrók ilyetén amplitúdója lehetővé teszi, hogy a bázsingolás hézag ezt a fogalmat, és egyáltalán nem népszerű ez a beosztás a dolgozók között. Az egyszemélyes hivatalokban nem lehet megoldani, ha a dolgozó szabadságra vagy táppénzes állományba megy, de olyankor sem állhat meg az élet. Az ottlakóknak akkor is szükségük van a szolgáltatásokra. Ilyen esetekben „vetik be” az állandó helyettesítőt . Ezen postaigazgatóságon a korábbi helyettesítőt súlyos baleset érte, és időlegesen betöltetlen maradi az álláshely. A körülményekre tekintettel Nemes-Lovász- Szabó Gézáné vállalta a nehéz feladatot, és beállt helyettesítőnek. Ezt a különleges emberi gesztust, az akaraterőt és a feladatvállalást jutalmazták a kitüntetéssel. vinklije laposabb zársebesség esetén se mozduljon ki núthoronyból, így az exten- zív teljesítmény csúcsra- járatás esetén sem okozhat gondokat.) Értik? Nem értik? Ugyan kit érdekel... A szóvivő intézménye nem más, mint az „irányított tájékoztatás" kiváló eszköze. Annyit mond, amenynyit mondania szabad. Azt viszont profi módon. Ha kell, tízszer és tízféleképpen, de mindig ugyanazt! Egy vérbeli sajtóreferens meghallgatása után az újságíró jobban teszi, ha szótárat ragad és lefordítja a hallottakat. (A felek kölcsönösen megállapodtak az eszmecsere folytatásában - magyarán, a tárgyalások egy lépést sem haladtak előre... Avagy: a nézetkülönbségek feloldása napirenden van - értsd: a tisztelt felek valami szir-szaron megint hajba kaptak.) Ha az ember summázni akarja tehát a sajtószóvivő intézményét, valahol ott kapisgál jó helyen, ha felteszi a kérdést önmagának: ugyan mi a különbség a demokrácia korlátozott hírszolgáltatási rendje és a kései Kádár-korszak ön- cenzúrás megoldása között? A válasz szintén kézenfekvő: Az olvasó tájékoztatása szempontjából a világon semmi, egyébiránt pedig csak az, hogy az elvtársaknak nem volt szükségük szóvivőre... Akik a szót viszik j Poros Béla vezérigazgató átadja a kitüntető címet j
