Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-13 / 239. szám
1997. október 13., hétfő' Kultúra ŰLM^M V \ v a Sziluett Galériában Palotai István művészetkritikája Az emberi tehetség tanul- hatatlan és taníthatatlan. Csoda, melynek egyszer csak virága pattan. Minden elméletet elsodor, minden ódzko- dót térdre kényszerít. Nem kell, hogy előzménye legyen. Sem családban, sem környezetben. Mint amikor az orosz származású rakodó- munkás hangja felzengett a rotterdami dokkok között, hogy alig egy év múltán már mindenki ünnepelje a világ legnagyobb basszistáját, Fjodor Saljapint. Vagy ugyan miféle felsőbb hatalom vezette az ötvenéves patikus kezét, amikor ecsetet ragadott és megszállottként festeni kezdett? És egyáltalán maga Csontváry tudta-e, hogy mi űzi, mi vezérli? A tehetség a pacsirta énekének természetessége, amikor dalolni kezd a hajnali réteken... A szépség (az esztétikum) még nehezebben körüljárható fogalom. Ha van, akkor hat, ha nincs, akkor hallgat a szív. A művész sem művészképzőkben „terem”, nem fennkölt líceumok vájt fülű oktatóinak keze közt születik, hanem a genetikai országutak titkos laboratóriumaiban. Természetesen a művészí önkifejezés eszközeit, technikáját tanulni kell, de akiben izzik a tehetség tüze, az ennek melegénél önmaga is képes ezek elsajátítására... Antal László „a pacsirták hajnali énekében fütyöré- szett, mégis túljutott a szakadékon”. Igazi, vérbeli művész, bár ezt váltig tagadja, ami azonban nem változtat magán a lényegen. Soha sem élt alkotásaiból, így hát „amatőr”, de olyan amatőr, aki már tizennégy éves korában „egy vagyonért” megvette Bar- csay Jenő Az emberi test anatómiája című remekét, és tudatosan megtanulta legelejétől az utolsó vonásig. Ugyanilyen vasakarattal küzdötte át magát a perspektíva szabályain, hogy aztán a Képzőművészet iskolája című könyvből sajátítsa el a festőtechnikákat. Vett ugyan néhány leckét, melyek azonban inkább elmélyült műteremlátogatások voltak - így járt néhány alkalommal Diószegi Balázsnál, Veres Zoltánnál, ahol az ecsetkezelés technikai bravúrjait leste el. Antal László 1938-ban született Csengerben. Nyugdíjas pedagógus, szakmájára nézve vendéglátó-ipari szaktanár. „Nem vagyok művész. Csak festegetek magamnak. Főleg télen, amikor már nincsenek a kertben teendőim...” - mondja, és tudom, érzem, hogy őszintén beszél. Pedig joggal lehetne rátarti, joggal neveztethetné magát mesternek is. Amikor először megláttam a képeit, az volt az első impresszióm, hogy ezeket az alkotásokat nem egy, hanem legalább három festőművész festette. Nem a picassói korszakváltásokhoz hasonlatos különbségek ezek, hanem annál sokkal merevebb határok. Stílusok és eszmerendszerek keverednek és férnek el egymás mellett, békében és a lehető legteljesebb egyetértésben. De vajon van-e valóban szükség arra, hogy egy művésznek vagy alkotónak (ahogy tetszik) saját, egységes stílusa legyen?! Ugyan ki írja ezt elő? Senki. Talán a megszokás... Remek realista portrék tekintenek le ránk a falakról — leginkább az alkotó családtagjai. Olyan képek is vannak szép számmal, amelyekre rásüthetjük a giccsesség bélyegét is, de szabadjon kijelentenem: és sokkal jobban örülnék annak, ha a magyar lakások falait ezek a képek díszítenék, és nem az a rengeteg amerikai tigrises, kara- tés, kéjgőzös plakát, ami jelenleg jellemző! Antal László alkotásiból süt a táj, az ember és az élet szeretete. És íme, az egyéb stílusok kaval- kádja! Édesanyja portréját akár egy kissé„gondosabb Modigliani” is festhette volna. Remekbe szabott, gyönyörű alkotás! Édesapja portréja a korai impresszionisták világát idézi, nagyapjáról pedig kimondottan az ötvenes évek szocreáljában emlékezik, hogy egy pár lépéssel odébb pointilista stílusban szóljon egy Bodrog parti nyárról. Sirmionéra posztimpresszionistaként tekint, a Cigányház című alkotását látván az ember arra tippelne, hogy a kiváló erőteljes realista, Koszta József \olt a mestere. Antal nem fél a megmérettetéstől, de őszintén szólva nem is rajong érte. Mindössze néhány kiállítása volt. Először a ’70-es években jelentkezett műveivel, majd Budapesten, a BM országos kiállításán nagydíjat nyert. 1989-ben a Kereskedelmi Iskolában, majd ’91-ben a Gyógyszertári Központban rendezeti tárlatot. A holnap délután öt órakor a Sziluett Galériában (Nyíregyháza, Bethlen Gábor utca 15.) nyíló kiállítás egyben a város képző- művészetének jelentős eseménye is, hiszen maga a galéria is akkor nyitja meg kapuit a nagyközönség előtt. Csikós Attila fotói a színházban P. I. (Új Kelet) ___________ Ér dekes szemléletű fotóművész - Csikós Attila - alkotásait tekinthetjük meg egy hónapon keresztül a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház galériájában. A művész hitvallása, hogy a teljesség szépsége a részletekből fakad, így például kiválóan jellemezhet egy hidat néhány csavarja és az azt megvilágító lámpa, miközben maga az építmény csak látványi háttérként szolgál (Lánchíd). Ez a „szellemi technika” azt vallja, hogy az anyag legjellemzőbb adata annak molekulája, és így a mikrokozmosz az esztétikum legalkalmasabb tere. Csikós képeinek hangulati lényege a többsíkú gondolatiság. A részletek harmonizálnak egymással a világban, de a nézőpont jellemzi magát az eredményt... Nagy erénye továbbá, hogy a művészi elemek nem a spekulatív faktorban, hanem az esztétikai térben jelennek meg. A mondandó jellemzésére kiszemelt részlet önálló életre kel, és immár az alkotóról mesél. Csikós Attila kiállítása igazi felüdülést jelenthet a mai „komplex” fotóművészet „élvezetére” kényszerítetl embereknek... Antal László tárlata Párizs
