Új Kelet, 1997. szeptember (4. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-13 / 214. szám

Dr. Vikár István jó- val túl az öt- venen fiatalos lendülettel dolgozik mindkét választott hi­vatásában. Körzeti orvos­ként és grafikusművészként is kivívta környezete elis­merését. Imádja a termé­szetet, feleségével és gyer­mekeivel együtt amolyan víziembereknek számítot­tak egészen a legutóbbi időkig. 1991-től az evezés mellé közösen iktatták be a hosszú erdei sétákat, a hegy­mászást, a barangolásokat Zemplén egyelőre még érin­tetlen erdeiben.- Doktor úr! Ön igazi ví­ziembernek számít, legalábbis akik Önt közelebbről ismerik, ezt állítják. Képes volt meg­barátkozni a hegyes, dombos, erdős zempléni tájjal?- Nem volt az olyan ne­héz. A tanárképző főiskola rajz tanszakának vezetője, Horváth János festőművész alkotótábort szervezett Hej- cén. Jómagam, bár már ré­gen kinőttem a diákkorból, mindig szívesen megyek fi­atalok közé, és örömmel en­gedtem az invitálásnak. A zempléni környezet teljesen elvarázsolt. Hejce talán a leg­szebb falu a környéken. Azt hiszem, hogy nem véletlen Szász Endre rajongása sem Hollóházáért. Ezen a tájékon még a munka is könnyebben megy. Olyan energiák szaba­dultak föl bennem, amikről azelőtt azt se tudtam, hogy léteznek. Ráadásul igen jó társaság gyűlt össze a tábor­ban, úgyhogy a szépséges környezet mellett az emberi kapcsolatok is ösztönzőleg hatottak rám.-Aztbeszélik, hogy néhá- nyuknak közös kiállítása nyílt a napokban a hollan­diai Gorinchemben...- Megismerkedtem egy tüneményes holland ember­rel, aki megtanult magyarul, bár igazán nem segített neki senki. Naponta legalább 10 új szót rögzített, és ha a nyelvtannal nincs is igazán tisztában, igen jól el lehetett A körzeti orvos hosszú sétákról álmodik Kiállítás a hollandiai Gorinchemben vele beszélgetni. Henk Groe- neveldnek hívják, és Gorin­chemben lakik. Hazatérte után levélben keresett meg bennün­ket, és a legnagyobb meglepe­tésemre grafikai és kisplasztikái kiállításra hívott néhányunkat Hollandiába. „Kedves Barátjai, A kultur szervezet a városnak Gorinchem a polgármesterval, Lévai Csaba, Hejceben óhaj­tanak rendezni egy kiállítást a városházban a Gorinchemben, Hollandiavan. A városi kultur- munkáscsoport válasttak a gra­fikai kiálítást szoborralokat. Síró Lájos, Szó'cs Géza, dr. Vikár István, dr. Dohány Zol­tán és Orosz Csaba. A kiali- tasnak kell berendezni 3. sep- temberen 1997. Megnyitási iinnepség5 septemberen. A kiálitási végén 27 október 1997 van. (-) Tudtok írni vagy tele­fonálni nekem, (bocsánat a sok magyarul hibáim)” így történt, hogy életemben először külföl­dön is megjelenhettek grafiká­im. Maga a hejcei tábor is egy­fajta kelet-nyugati közeledést szolgál. És ebben igen nagy sze­repe van az ottani polgármester­nek, Lévai Csabának is, aki ön­zetlenül támogatta János elkép­zeléseit, és a falu lehetőségeihez képest minden megtett annak ér­dekében, hogy az alkotóműhely létrejöjjön, és ami ennél fonto­sabb, képes legyen folyamato­san működni.- Mit jelent az Ön életében ez a külföldi kiállítás?- Abban az értelemben jelent sokat, hogy végül is ezt a tárla­tot egészen másfajta kulturális közegben felnőtt emberek láto­gatják, és ha műveim hatni ké­pesek rájuk, akkor igazán elé­gedett lehetek. Amúgy pedig nem látok olyan nagy különb­séget egy hazai, vagy hollandiai kiállítás között.- Ön hivatásos képzőművész, és amellett gyakorló körzeti orvos, nem zavarja ez a két, egyformán teljes embert kívá­nó hivatás egymást?- Miért zavarná? A rende­lőben orvos vagyok, a műterem­ben pedig grafikus. Nem nehéz elválasztani egymástól a kétfé­le tevékenységet. Sőt, a két hi­vatás valamiféle módon segíti is egymást. Az orvostudomány­nak is, a művészetnek is a hu­Vikár István manizmus az alapja. Mint gra­fikusművész, sokkal jobban bele tudom magam képzelni be­tegeim helyzetébe, és így segí­teni is hatékonyabban tudok raj­tuk. Inkább az idővel van gon­dom. Sokszor úgy érzem, sem­mire sem jut belőle.- Úgy tudom, Ön valamikor zeneszerző akart lenni, tanult is a debreceni főiskolán, majd vál­tott, és az orvosi egyetemet vé­gezte el. Festeni mikor kezdett?- Amikor végzett orvosként Nyíregyházára kerültem. Nem volt még egy lemezjátszóm sem, a zongoráról nem beszélve. Va­lamiféle elfoglaltságot kellett ta­lálnom magamnak, a legegysze­rűbb akkor a festészet volt. Va­dul és teljesen amatőr módon es­tem neki a vászonnak. Ez így ment egészen addig, míg kapcso­latba nem kerültem Horváth Já­nossal, akitől nagyon sokat tanul­tam. Rendszeresen részt vettem a tuzséri alkotótáborban, és szép lassan elsajátítottam a grafika alapjait. Olyan voltam, mint az egyszeri hályogkovács, amikor már tudtam, mi az a festőművé­szét, akkor jöttem rá, hogy én iga­zából grafikus vagyok. Akkori­ban a kórházban is élénk képző- művészeti élet folyt, sok orvos foglalkozott hivatásszerűen vagy hobbiból festészettel, és az azóta sajnos már elhunyt dr. Pintér Nándor szervezésében rendszere­sen bemutatkozhattunk a nyíregy­házi közönségnek. Valahogy így indultam el a hivatásos képző­művészet felé. Azóta már tagja vagyok a képzőművészeti alap­nak, és ami különösen öröm szá­momra, hogy a kisfiam is próbál­kozik valami ilyesmivel. Főisko­lás és ugyanaz a Horváth János oktatja a képzőművészet alapjai­ra, aki engem valamikor elindí­tott a pályán. Alkotótábor két részletben Apagyon is, Sóstóhegyen is otthonosan A rendszerváltás viharai legjobban a művészeteket vi­selték meg. Talán a festők, szobrászok és más képző­művészek találták meg elő­ször azt a működési formát, amivel talpon lehetett marad­ni a megváltozott társadalmi körülmények között is. Egy­mást segítve, egymásért is dolgozva, különféle közös műhelymunkákkal adtak vá­laszt a nehezebbnél nehezebb kihívásoknak. Ilyen válaszfé­le az arborétumi nemzetközi alkotótábor, amit most már másodszor szervezett meg Baracsiné Molnár Ibolya festőművész.- Ez a tábor és az arboré­tum is baráti összefogással jött létre. Barátok nélkül, azt hiszem, soha nem lett volna erőm elkészíteni a sóstóhegyi erdőben épült alkotóházat és kialakítani az arborétumot, ami a kicsinyke építményt körülveszi.- Kik vettek részt az arbo­rétumi táborozáson?- Nemzetközi alkotógárda jött el hozzánk a nyáron. Ér­keztek Romániából, Szlová­kiából, Kárpátaljáról, de so­kan jöttek Magyarországról is. Sőt vendégünk volt egy román anyanyelvű fafaragó­művész is. A létszámunk tizenöt fő körül mozgott, amit úgy kell érteni, hogy ennyien mindig voltunk, de sokan csak annyi időt töltöttek velünk, amire szabadságukból futotta.- A táborozás ideje alatt csak képzőművészettel foglal­koztak?- Nem csak azzal. Igyekez­tünk színes programot szer­vezni a résztvevőknek. Estén­ként különféle műsorokkal kedveskedtünk nekik, volt görög táncház, ezt Zavarkó Mihály vezette, Feketéné dr. Nagy Mária a mélytengeri búvárkodásról beszélt, míg dr. Bodnár Zsuzsa muzeoló­gus a Felső-Tisza-vidéki építészetről tartott előadást. Dr. Szabó Gyula, az énekes­sebész főorvos ezúttal verse­ket mondott. Bejártuk a me­gyei kulturális emlékhelye­ket, megnéztük a tákosi, a csarodai református templo­mot, Szatmár nevezetessége­it, Nyírbátorban láttuk a Krucsay-oltárt és a Báthoryak által épített református temp­lomot, Máriapócson meglá­togattuk a bazilikát, voltunk Tarcalon, megkóstoltuk a to­kaji bort, Apagyon disznót öltünk, egyszóval változato­san telt el ez a két hét.- Úgy tudom, hogy egy hét után átköltöztek Apagyra....- Nagyon jó az együttműkö­désünk a Mezőgazdasági Szak- középiskolával, már az arboré­tum kialakításánál is sokat se­gítettek, és nekik köszönhetően most a tábort is úgy sikerült megrendezni, hogy egy hétig Sóstóhegyen voltunk, a másik héten pedig Apagyon, az iskola ökológiai központjában kap­tunk helyet. A záró kiállítás után az itt táborozó művészek tizenhat festményt ajándékoz­tak az iskolának.- Kik bábáskodtak az alko­tótábor létrejötte körül?- Nagyon sokat köszönhetek az Arborétumi Baráti Kör tagja­inak. Nélkülük még az alkotóhá­zat sem tudtuk volna befejezni, de a tábor ideje alatt is kivették részüket a munkából. Volt, aki főzött, de volt olyan is, aki beve­zette a vizet az alkotóházba.- Elmondaná név szerint, kik voltak, akik segítették az alko­tótábor munkáját?- Szívesen. Sokat köszönhe­tünk Tóth Miklósnak, Képíró Ferencnek és feleségének, Ibo­lya asszonynak, és végül, de nem utolsósorban Hernádi Mi­hálynak.- Jövőre is lesz az arboré­tumban alkotótábor?- Igen. Ezt most már minden esztendőben megrendezzük. Olyan családias, baráti lég­kör alakult ki körünkben, hogy jövőre már minden különösebb szervezés nélkül fogunk összejönni. Egyéb­ként is az arborétumi alko­tóházban télen-nyáron öröm­mel fogadjuk a művészeket. Vallom, hogy nemcsak a ki- kapcsolódásra, de a közös munkára is szükségünk van. Az alkotás folyamata bo-^ nyolult dolog, nem árt, ha időnként szakmabeliekkel is megbeszélünk egy-egy problémát. Sokat jelent, hogy baráti szemek kísérik munkánkat. Az itt látható három grafika a szentendrei Gavrilovits Sándor munká­ja, aki különféle tanulmá­nyokon, vázlatokon keresz­tül jutott el a végső megol­dáshoz. Az útkeresés, a té­maválasztás elsősorban a művész feladata, de sokat segíthet a baráti jó tanács akkor, ha valaki elakad, és nem találja a megfelelő megoldást valamilyen bo­nyolultabb mondanivaló ki­bontásában. Szükségünk van egymásra, szükségünk van a közös beszélgetésekre. Az ember társas lény, és ez kü­lönösen vonatkozik a művé­szekre, még akkor is, ha az alkotás folyamatával egye­dül kell megbirkózniuk. ^VikáMstvan^olyomszi^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom