Új Kelet, 1997. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-23 / 196. szám
I , . ,v Fenn a Hargitán a kis erdélyi fiúcska suttyomban rádobta az ó- riási traktorbelsőt a sebesen csobogó patakra. Belevágta magát, és hagyta, hogy az ár szélvészgyorsán sodorja mesz- sze. Sikoltva kanyargóit a víz hátán, semmitől sem félve, olyan határtalan boldogságot és szabadságot érezve, mintha a hegyek felett szikrázóan kék e- get és a rét hamvas zöldjét is a keblére ölelhette volna. Ezt az érzést kereste a felnőtté cseperedett fiúcska az elmúlt hu- szonegynéhány évben. Egyszerű, hétköznapi emberként, valami embert próbáló, emberfeletti érzésben újra rálelni a szabadságra. Lázár Zsolt, a székelyföldi nyakas, az a bizonyos csíkszent- imrei traktorbelsős fiúcska, a ma már Magyarországon élő riportfotós egyszercsak ott találta magát a cseh Vltaván, egy vadvízi csónakban. És megelevenedtek a gyerekkori képek, amelyeken nem virított sárga mentőmellény, a szupercsónakot csak a gumigyűrű vagy egy tákolt tutaj helyettesítette, de most is ugyanaz az öröm gyűlt az arcán. No meg harminc újságírótársáén. Egyik pillanatról a másikra átvedlettek kalandra vágyó csapattá. Marlboro Adventure Team. Akárhogy nézem Lázár Zsoltot, nem egy Terminátor, bár mondjuk Rambőnál kicsit magasabb. Elsőre mindenki azt hiszi, hogy a tejet literszám r altatja a szájában, de aki mellé ül autójába mondjuk egy riportra rohanva, jobb, ha álomba szenderül, vagy két kézzel kapaszkodik. De még jobb, ha bízik benne. Azt vallja, hogy még életében nem félt semmitől, mindent kipróbálna, mert ez kell, mert EZ kell az élethez. A kaland. Minden felkészülés nélkül - ha csak a hargitai vadvízi portyázást nem nevezzük annak - rajthoz állt a cseh Tvrznedvezinben a Marlboro által rendezett világverseny egyik európai selejtezőjén, ahol a csehek, a szlovákok és a magyarok küzdöttek a továbbjutásért. Az újságírók pedig kóstolgatták a próbákat. Lázár Zsolt azonban harapott. Öreg Volvója után egy 5000 köbcentis, 300 lóerős Wrangler Jeepbe pattant a szlalompályán, majd egy négykerekű, felbonthatatlan terepmotorból csavarta ki a végsebességet. A lovaglás előtt feltörtek benne a kellemetlen emlékek. Tizenöt évvel ezelőtt, még Székelyföldön gyerekfejjel épp egy lovat tört be, amikor az istállóba visszaindulva barátja le akarta fényképezni. Vaku villant, a még izgága ló megugrott, be az ajtón. Zsolt hiába próbált lehajolni, a keresztgerenda kiütötte a nyeregből. A csodával határos módon maradt életben. Most a jámbor Michel hátára kapaszkodott fel, hogy a távot a szintidőn belül teljesítse. No, ez a paci talán annyiban hasonlított a másikra, hogy négy lába volt, mert minden nógatás ellenére csak lógatta a fejét, és a maga tempójában kocogott tovább. Eddig Zsolt a harmincból csak az egyik volt. Ám a túlélő „traszé-n" neki csak két perc kellett arra, amire másnak 10 is kevés volt. A pályát sohasem látta, ott helyben, másodpercek alatt kel lett döntenie, hogyan jut tovább. Hat méter magasba kúszott fel a kötélen, majd újabb 15 méter következett, de már vízszintesen. A szögeknél maradva jött a 45 fok, a hágcsók után meg a hidak. Egy kombinált feladatnál aztán a versenyzőket kísérő csapat egyszerre kezdte keresni az állát, mert leesett attól, amit a fotóriporterből dzsungelharcossá vedlett Zsolt véghezvitt. Fity- tyet hányva a gravitációnak, valami fergetegesen egyedi stílusban úgy rohant végig az egyik - kétszál kötél és más semmi - akadályon, hogy még leesni sem volt ideje. Hatalmas ováció, szenzációs drukkolás az ellenfelektől, a bíróktól és mindenkitől. És itt fogant meg benne a felis- Szóval ez az a Ma r I b o r o életérzés, ez az, amikor egy csapat vagyunk, amikor a másik mozdulata, sikere a tied is, és aminek együtt lehet igazán felszabadultan örülni. Amikor ráült a 250 köbcentis krossz- motorra, egy Cagivára, már úgy néztek rá: ez a fiú valamit tud. Valamit lehet, de motorozni nem. De ki az a botor, aki elárulja. Megmutogattatta magának, hol a kuplung, a fék, a gáz, majd start. Csak a gázfröccs egy kicsit nagyra sikerült, így az irányt egy kerítésnek vette. Az utolsó pillanatban - valami elemi ösztöntől hajtva - félredőlt, így a karám tövén kanyart véve vágott neki a távnak. A kísérő autóban elismerően csettintettek, végre egy profi, majd ők is rátapostak a pedálra, mert a Lázár fiú csutkáig húzta a gázt, és repült. Olyannyira, hogy fékezni is elfelejtett. Képzeljenek el egy olyan hidat, amely nem más, mint négy hosszú fatörzs másik három rövidebbel átfogatva. De ez a három felül van. Az igazi motorosok szépen lassan, úgymond átléptetik gépcsodájukat rajta. Zsolt csak felállt a nyeregben, hadd pattogjon alatta a motor, az a dolga. A kísérő autó több száz méterre lemaradt, hisz képtelen volt hasonló bravúrra. Zsolt csak tekerte a gázkart - ki tudja, mikor ül még egyszer ilyen csodán -, és huss, berepült egy kukoricásba, mint a győzelmi zászló. A kísérők már riasztották is a mentőket, mondván: ezt a gyereket egyben nem hozzuk ki onnan, amikor egyszer csak - némi silós zöldaratást hajtva végre a kukoricásban - kicsit szutyko- san megjelent a versenyző. Pedig nyugodtan pihenhetett is volna még egy ideig, hisz a pályára 15 perce volt, de ő hatot se használt fel belőle. Lázár Zsolt nyert. De hiába próbálom regéltetni a szuper minőségű hátizsákról és más ajándékokról, a főnyereményről, a vízhatlan, törhetetlen, luxusdzsipbe tervezett Jeep Bomm Boxról, - a rádiót, magnót és CD-lejátszót rejtő kis hifitoronyról, - ő a kék foltokról, a fáradtságról, a verseny utáni hatalmas buliról beszél. És... -...tudod, én csak úgy néhanap pöffentettem rá egy cigire, ismered, arra az aranypapiros könnyű Marlborora. De most már én is odadobom a műszerfal felé, ahogy ezektől a vérbeliektől láttam. Nem, ne értsd félre, ez nem egy kivagyiság. De így is ki lehet fejezni, hogy ki vagy! Az utca embere maradsz, de van benned valami szabad, valami visszafogottan férfias. Érted? Nem, nem, rosszul kérdeztem. Ezt csak érezni lehet, ezt érezni kell... A Magazint szerkesztette: Kanda Ferenc • Levilágítás: Start-Foto Csutkái Kft.
