Új Kelet, 1997. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-27 / 199. szám
J 1997. augusztus 27., szerda Riport Nem mind bóvli • •• Az ország legnagyobb bolhapiaca Még a lengyelek kezdték, úgy jó tíz évvel ezelőtt. Hoztak törölközőt, csavarhúzókészletet, Nivea krémet. Utcasarkokon, parkolókban, de legfőképpen a piacok környékén próbálták meg értékesíteni portékájukat. Rövid idő múlva annyian lettek, hogy valahogy legalizálni kellett az amúgy törvénytelen kereskedelmet. Fekete Tibor (Új Kelet) Nyíregyházán a volt zöldségpiac tűnt erre a legalkalmasabbnak. Szabályozott feltételekkel, rendezett körülmények között árulhattak, de csakhamar ezt a területet is kinőtték, és akkor döntöttek úgy a város akkori vezetői, hogy a sorompón túlra, az állatvásártér mellé telepítik ki az időközben KGST-piacra keresztelt vásárt. A döntést a mai napig sokan vitatják. Közlekedési szempontból egyáltalán nem nevezhető ideálisnak a helyszín, és a villamosított vasútvonal közelsége nagyon balesetveszélyessé teszi a megközelítését. A KGST-piacok máig nem tisztázott státusa sok vitára ad alkalmat. Vannak, akik egyértelműen a megszüntetésük mellett érvelnek, míg mások szociális szempontból szükségesnek tartják meglétét. Az ellenzők azzal érvelnek, hogy a bűn melegágya ez a hely, míg a támogatók úgy tartják, sok szegény család csak innen tudja megvenni a gyerekeknek a zoknit, az iskolatáskát. Ezen túl még árletörő szerepe is van, mert a belvárosi butikosok nem tudják a csillagos égig felverni az árakat. A jelen állapotokról saját szemünkkel győződtünk meg. Péntek délben, harminc fokos hőségben már elkezdődött a sátorbontás. A helybéli ruhakereskedők nem viaskodtak tovább a hőséggel és inkább hazamentek. A külfódi „importőrök” még bírták a megpróbáltatást és kitartottak. Nem is nagyon tehettek mást, hisz közülük a legtöbben csak egy-két napra jönnek, és addig nem mennek haza, míg az összes behozatalt pénzzé nem teszik. Megkérdeztünk egy Kárpát- aljáról érkezett magyar családot, mit érdemes áthozni és mennyi haszonnal tudják eladni a portékájukat. István, nevezzük így, hisz nevét nem adta a cikkhez, elmondta, több mint fél napot vártak a határ túloldalán. Az a baj, hogy odaát nemigen tartják be a sorbanállás európai normáit. Aki csak teheti, furakszik, tolakszik. A magyar oldalon már minden flottul ment és hamar beléptették őket. Valamikor ők is búvárszivattyúkkal és KAMA szivattyúkkal kezdték. Az utóbbi időszakban azonban ott is megdrágult az élet, és már nincs akkora haszon rajta. Most éppen horganyzott vedreket, kézi szerszámokat, fúróhegyeket és más műszaki cikkeket hoztak. Az árakról elmondták, hogy ahányszor átjönnek, előbb mindig szétnéznek az itteni boltokban. A magyar árak feléért, harmadáén kínálják terméküket. Egy vasvödröt például 250- 300 forintért ad, egy rögzítős pillanatfogóért 400 forintot kér, míg a csigafúrók darabja 15-40 forint között változik, mérettől függően. Bár a permetezési szezonnak lassan vége, de odaát csak most lehetett kapni 14 literes, műanyagvázas háti permetezőt. A szemre is tetszetős portékáért 3000-et kér, de két és félért már odaadja. (Csak kíváncsiságból mi is utánajártunk, és a szaküzletekben, igaz, 20 literes űrtartamú permetezőt 7-8 ezerért adtak volna.) Többen is állították, a híresztelésekkel ellentétben nincs szervezett maffia a piacon. Volt valamikor az itt a piros, hol a piros játék, de a csalókat a hatóságok szinte teljes sikerrel kiszorították a piacról. A valutacsencselők még azok, akik szervezetten dolgoznak, de pénteken nem láttuk őket. Korábban egyszer találkoztam velük, amikor egy kofatüntetés miatt kellett fotókat készítenünk a piac bejáratánál. Akkor azt hitték, őket fényképezzük, és nemzetközi jelekkel adták tudtunkra, elvágják a torkunkat. Nem is mertünk közelebb menni. A termékek többsége még a hazai színvonalat sem üti meg, de elvétve ki lehet fogni jó árut is, mint ahogy véletlenül egész olcsó holmit is lehet venni. Két évvel ezelőtt például egy Zenit típusú 200-as teleobjektívet írd és mondd kettőezerért vettem, vagy egy asztali lemezollót, ami a boltban több ezer forint, mindössze háromszázért kínáltak. Alku és gondolkodás nélkül megvettem. Egyébként is, akinek van ideje és türelme bóklászni, annak megéri felkeresni az eredeti importőröket. Sokat megtakaríthat, ha tőlük vásárol. Még mindig működik a viszonteladói hálózat. Azok a külföldiek, akik nem akarnak vagy nem tudnak napókat eltölteni a piacon, inkább egy tételben adnak túl az áruikon. A nepperek már lesik a beérkező buszokat vagy gépkocsikat és felajánlják szolgálataikat. Volt idő, amikor ennek egy sokkal vadabb változata jött divatba, amikor helyi vámot szedtek a buszról leszállóktól, no nem a piacfelügyelőség munkatársai, hanem alkalmi bűnöző vámszedők. Szerencsére a rendőrségnek sikerült hamar lekapcsolni az útonállókat, mostanában már ritkán hallani ilyen esetekről. Tovább járva a piac utcáit fényképezőgépünkkel, nem vagyunk túl népszerűek. Azért egy alacsony, bamabőrű bajuszos fiatalember megkér, fényképezzük le. Csak akkor tiltakozik hevesen, mikor kiderül, félreértésről van szó, és akár az újságban is megjelenhet a fotója. János Marosvásárhelyről érkezett, és valódi vegyeskereskedést pakolt ki a gyékényre. Ötdarabos ecsetszettet 300-ért, papucsot 250-ért, blankolófogót 200-ért, a sövényvágó ollót ezerért kínálta. Még elemes kvarc ébresztőórája is volt, amiért 1100 forintot kért, de bizalmasan megsúgta, már 900-éit is odaadná, csak vigyék. Nem tudom, hogy csinálta, mert a termékei többsége Ukrajnából származik, mégis olcsón adta. Havonta kétszer szokott átjönni, ilyenkor két-három napot is itt tölt. A határon nincs gondja, mert mindenből keveset hoz. Ezért nem szoktak szólni. A bevételből élelmiszert vásárol, amiből odahaza tud pénzt csinálni. Az alku itt is hasonlóan megy, mint más piacokon, de másképp kell tárgyalni a külföldiekkel és másként a viszonteladókkal. A határon túliak kevésbé ismerik az árakat, és őket az idő is sürgeü. Már nekem is többször bevált az a módszer, amikor arra hivatkoztam, hogy két sorral odébb feleannyiért kínálták, pedig nem volt igaz. Azzal viszont nem érdemes próbálkozni, amikor szapulják az áru minőségét, mert vagy megsértődnek, vagy a „magaziny” árakra hivatkoznak. A másodkézből eladók általában 10-15 százalékkal mondanak többet, mint a valós ár. Őket nem lehet meggyőzni, ha egyszer megmakacsolják magukat. Nekik van idejük kivárni a vevőt és garantált a hasznuk. Jövedéki terméket elvileg nem árulhatnának, de kifinomult technikával ezt az akadályt is leküz- dik. Cigarettából mindig csak egy-két dobozzal van náluk. A mintadarabot kínálgatják, a többi a buszon vagy a kocsiban van. Vodkából ugyanígy csak egyetlen üveg van kéznél, és az autóból szolgálják ki a vevőt. Hála az ANTSZ szorgos ellenőrzéseinek, romlandó élelmiszert, pirospaprikát nem láttunk a kínálatban. Volt azonban bizonytalan eredetű csokoládé, cukorka, rágógumi. Egyet kíváncsiságból megvettem, de annyira megolvadt a tűző napon, hogy fülig masza- tos lettem tőle. A ruhaneműkre jellemző, hogy a világmárkák nevéhez megtévesztésig hasonló hangzású márkanévvel kerülnek forgalomba, de az sem ritka, amikor ugyanazzal a jellel és névvel árusítják. Mind színre, mind fazonra szinte az eredeti, csak majd az első mosás után derül ki, mennyit is ér valójában. A sok vita, érvelés ellenére, sajnos szükség van ezekre a piacokra. Nagy a szegénység itt, a keleti végeken, és ha nem lenne ez a beszerzési forrás, bizony sok szülő elképzelni sem tudná, hogyan indítaná szeptemberben iskolába a gyerekeit. Ha mégis egyszer olyan döntés születne, hogy fel kell számolni ezeket a piacokat, tikkor a szigorítást a határállomásokon kellene kezdeni. Mert mindaddig, míg bejön az áru, megtalálják az értékesítés módját is. Ez a piac még mindig jobb, mint ha utcasarkokon, parkolókban pakolnának ki a külföldiek, ami valóban a bűnözés melegágya lehetne. A rumlit is büntethetnék... Vevőre várva... I Egy kis pihenés...
