Új Kelet, 1997. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)
1997-08-19 / 193. szám
Hol vagy, István király? Bürget Lajos ________-. ..kérdezem az énekkel. Bizony, nagyon messze. Jó ezerévnyire. Nemcsak fizikai valóságban, de szellemedben is oly messze vagy, hogy szinte el sem tudunk érni. Pedig láthatóan évezredenként elkelne egy Hozzád hasonló nagy ember ebben az országban. Tudom, mindez csak álom, olyan, mint Te, nem akad. az elmúlt századokban is csak kevesen közelítettek meg országló uraink közül. Despoták, percemberkék, középszerűek, tehetségtelenek és hatalomvágyók voltak bőven, európai mércével is mérhetően nagyok csak igen-igen kevesek. Azok valamiben hasonlítottak is Rád. Láthatóan olvasták szellemi testámento- modat, tudták, hogy hit, tolerancia, szükségszerű keménység és megbocsátás nélkül nem lehet egy nemzetet felemelni és magasan tartani. Aztán kezdtek nem olvasni, nem hallgatni intelmeidet. Kényelmetlen lett az egész filozófiád, a kornak megfelelő állam- rezon-elméleted, nem illett bele a durvuló korba a másság elfogadása, a megbocsátás, a befogadás. Hiába, István, kényelmetlen lettél és az vagy sajnos ma is. Persze emélkeznek Rád, beszélnek Rólad, idéznek kedvük és céljuk szerint, áj- tatosan lehajtják fejüket, és méltatnak. így illik, ezt írja elő a regula, végtére is olyan nagy voltál, hogy nem lehet elfeledkezni szent voltodról, királyi nagyságodról. De, István király, nem sok mai országló úr követne Téged szívesen. A kemény reformod helyett divatosabb az óvatosan haladás. A megbocsátás helyett az évtizedeken átívelő bosszú a szokás. A tiszta kezű vezetők követelését lassan elfeledték, hiszen egy országot csendben ki lehet fosztani imádkozás közben is. Az ország céljainak elsődlegessége helyébe lépett az egyéni haszon primátusa. Egyenesen nevetség tárgya e pénzes világban az, amikor ezt mondod: ,,Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz." Ki veszi komolyan azt, hogy kevéssé bölcsekkel ne tanácskozz? Szóval, hol vagy, István király? Ilyenkor, ünneped időszakában még fájdalmasabb szellemed hiánya. Mert kitudódik a szavakból a hamisság, a Rád hivatkozás mögül az egyéni érdek, a Te példád emlegetésével az önfelemelés nem éppen tiszta szándéka. Keresünk tehát, István. Az államalapítót, a szentet, de legfőbbképpen a bölcs királyt, a mindennapi gondokkal szembenéző, önmagával is vívódó, erkölcsös államférfit. De talán jó is, hogy nem találunk. E respublikának álcázott káoszban nem is igen tudnál mit kezdeni. Királyi tanácsodba zúdulnának aféltehetségűek, udvarodat ellepnék a birtokra várók, kancelláriádba ömlenének a névtelen levelek, és bizony, még Neked is nehezedre esne a megbocsátás a ma bűneit látván. Keresünk, István király, mond- va-kérdve az énekkel: hol vagy? Messze és mégis oly’ közel. Mert akik halkan ünnepelnek, azoknak a szívében lakozol. Sokan vannak ilyenek. Maradj ott, király, elő ne gyere hívásunkra. „Az aratás véget érvén” Bodnár Zsuzsanna „Augusztus 20., István. Negyvenes, gyümölcs-ter- mésjósló nap. Negyvenesnapnak nevezzük azokat, amelyeknek időjárásával a következő negyven napé egyezni fog...” ezt olvashatjuk az 1937-ben megjelent Magyarság néprajzában. István-nap A Magyar Néprajzi Lexikonban hiába keressük első királyunk nevét. A régi Istvánok - az egyik leggyakoribb férfinév viselői a század eleji, múlt századi magyar faluban - karácsony másnapján, december 26-án ünnepelték névnapjukat. Mint ismeretes, a paraszti naptár jelesebb ünnepei többnyire téli időre estek, hiszen nyáron nem sok energia maradt az ünneplésre. így történhetett, hogy a decemberi István- napkor a magyarok első királyáról is megemlékeztek. Aratóünnep Az aratás, a gabonatermés betakarítása a múlt században és a századelőn még nagyobb erőfeszítése volt a hazai mező- gazdaságnak, mint napjainkban, hiszen kézi erővel arattak. Sokszor részes aratókkal tudták időben elvégezni ezt a munkát. Az emberek távol a faluktól, nagyon nehéz körülmények között dolgoztak, és ez tükröződött a munka szüneteiben énekelt jellegzetes dalaikban is: „Sokat arattam a nyáron, keveset háltam az ágyon.” Az aratás befejezésének megünneplése az egész magyar nyelvterületen ismert, közösségi jellegű szokás. Az aratás befejezése után a részesautók búzakalászból aratókoszorút kötöttek. Az aratókoszorúk, aratási fonatok számos formai változatban készültek az egyszerű kalászcsokortól, lapos, boronaszerű és csigaforma fonadéktól egészen a nagy, korona alakú fonatokig. Saját részre kisebb fonatokat készítettek, gazdának, uraságnak nagyobbat. Az aratókoszorút ünnepélyes menetben a földesúr, gazda elé vitték. A gazda, gazdasszony, földesúr vízzel öntözte meg, melynek bőség-, esővarázsló célja volt. Megköszönték az aratókoszorút, és áldomást ittak, gyakran étellel is megvendégelték az aratókat. A vendégség rendszerint tánccal fejeződött be. Az aratási fonatot a következő vetésig megőrizték, akkor belemorzsolták a magokat a vetőmagba, hogy a jövő aratás is sikeres legyen. Volt, ahol a madaraknak adták, a legszebbeket templomban, kápolnában helyezték el. Az aratóünnep szervesen csatlakozott az aratás befejezéséhez, amelynek az ideje változó volt. A múlt században tehát nem volt az aratóünnepnek meghatározott napja, sőt úgy tűnik, hogy maga az aratóünnep a századfordulón az aratósztrájkok, agrárszocialista mozgalmak idején háttérbe szorult. Erről tanúskodik Dará- nyi Ignác földművelésügyi miniszter 1901-ben kiadott felhívása, melyben felszólította a földbirtokos-társadalmat az aratóünnep ősi szokásának felélesztésére. Ezután már nem csak az volt a jelentősége az aratókoszorúnak, amit eddig bemutattunk. Az egyszerű parasztünnep jelképes tárgyából a nemzei ünnep, augusztus 20-a, Szent István napja jelképei közé lépett elő. Az aratóünnep ugyanis több helyen augusztus 20-ához, tehát az aratás befejezésétől független, de ahhoz közel álló időponthoz kötődött. A kenyérnek fontos szerepe volt mind az aratás végeztével, mind az aratóünnepeken. Az újbúzából készített első kenyér kultikus vonatkozását mutatja, hogy az újkenyérből a koldusnak is juttattak. A koldusnak adott alamizsna pedig annyi, mint az elsőből adott áldozati adomány. A kenyér... Forgó Sípos József ... ősidők óta fontos szerepet játszik az emberiség életében. Jelképe a szegénységnek és a gazdagságnak egyaránt. Panem et cir- censes, azaz kenyeret és cirkuszi játékokat - hangzik a római kori mondás. A kereszténység fő alakjának, Jézus Krisztus keresztre feszített testének még napjainkban is ez a jelképe. Az úrvacsora szerezte- tési igéje így kezdődik: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, mely megtöretett bűneitek bocsánatára...” A jólelkű emberek nemcsak szeretik, tisztelik is a kenyeret. Egyes szokások szerint a kemencéből frissen kiszedett kenyeret csak a családfő szeghette meg, asztali áldással egybekötve. Étkezési szokásaink is erősen kenyércentrikusak. Szinte nemzeti eledel a zsíros és vajas kenyér. Fűszeres ételeinket - gulyásleves, babgulyás, pörköltek, káposztás ételek - el sem tudjuk képzelni finom, friss kenyér nélkül. A szegények eledele a lisztből, vízből és pirított kenyérkockákból készült levesjói fűszerezve nagyon finoman elkészíthető. Kenyeret (zsemlét) tesznek a töltött húsba... Kedves vendégeink protokollfogadásán nem ritka a kenyérrel és sóval történő köszöntés. Szerelmes szavakat suttogó pároktól sokszor hallani „veled eléldegélnék kenyéren és vizen is”. A szemétbe dobott kenyeret látva, keserű szájízzel gondolunk azokra, akiknek még ez az alapvető élelmiszer sem kerülhet az asztalára... Sajnos, napjainkban az eldobott kenyér is hasznosul. Az élet és a halál jelképe is egyben: „megette már a kenyere javát” - mondjuk elaggott embertársunkra. „Mért fáj neked az égő élet?”-kérdezi Ady Endre. -„Nincs benne részed soha” — jelenti ki fájdalmasan, átérezve a szegény magyar nép sorsát Végül, de nem utolsósorban az emberi kapcsolatok mélységének kifejezője is lett: „kenyeres” - így hívjuk a legjobb barátot. A honfoglalástól az államalapításig A tizedik századi magyarok életmódja Kristó Gyula (MTI) A HONFOGLALÁS VÉGET ÉRT, a magyarok 895 és 900 között birtokba vették a Kárpát-medencét, egyes részeit megszállták, más részeit ellenőrzésük alatt tartották. Vajon hogyan folytatták életüket az új hazában? Egyelőre pontosan úgy, ahogyan a honfoglalás előtt megszokták. Az a körülmény, hogy 894-ben még az Etelköz síkságán éltek, néhány év múlva pedig már a Duna és a Tisza öntözte Alföldön, nem okozott törést életükben. A régészeti leletek amellett vallanak, hogy a Kárpát-medencében is azokat a vidékeket szállták meg (a dús fűvű legelőket szolgáltató, folyókhoz közeli rónákat és lankás dombvidékeket), amelyek hasonlítottak etelközi otthonuk természeti viszonyaihoz, míg a magasabb hegyeket és a nagy kiterjedésű erdőségeket elkerülték. Ránk maradt a magyarok életmódjáról egy-egy megbízható forrás a 880 és a 940 körüli időkre vonatkozóan. Az első időpontban még az Etelközben éltek eleink, a másodikban már évtizedek óta a Kárpát-medencében. Az első híradás szerint a magyaroknak „sátraik vannak, és együtt vonulnak a sarjadó fűvel és a zöld vegetációval” (más szövegváltozat szerint: „ők egy olyan nép, melynek sátraik és jurtáik vannak, s az esőzéseket s a füves helyeket követik vándorlásaik során”). „Országuk kiterjedt... Lakhelyeik két folyó között vannak” (más szövegváltozat szerint: „a két folyó neve: Duna és Etil”, vagyis az Al-Duna és a Don). (Czeglédy Károly, Kmoskó Mihály és Zimonyi István fordítása.) A 940 körüli időre érvényes tudósítás szerint a magyarok „szálláshelyei a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátrakban laknak, szétszórt táborhelyeken” (Elter István fordítása). A beduinokra más forrás szerint az jellemző, hogy „sátorpillérekkel ellátva utazgatnak és ütnek tábort”. (Kmoskó Mihály fordítása.) Az idézett két tudósítás, jóllehet szerzőik nem ismerték egymást, az általuk bemutatott viszonyok közti időkülönbség legalább 60 esztendő s a földrajzi színtér is több száz kilométer távolságra esik egymástól, mindezek ellenére is a magyarság teljesen azonos életkörülményeit tükrözi. ELŐDEINK A KÁRPÁT- MEDENCÉBEN még 940 körül is pontosan ugyanolyan sátorlakó, állataikat terelgető, nagyállattartó (azaz lótenyésztő) nép volt, mint 880 táján az Etelközben. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a magyarság már sok-sok évszázada élt a steppék jobbára török nyelvű nomádjaihoz roppant hasonlatos életet, s ettől az életmódtól aligha vált meg egykönnyen. VAJON MIKOR ÉS FŐLEG MIÉRT KÖVETKEZETT BE az a fordulat, amely a nomád magyarságot elindította a letelepedés és az életmódváltás útján, vagyis hogy egyoldalú állattartását komplex (állattartóföldművelő) gazdasággal cserélje fel? Az biztos, hogy ez nem önszántából, nem valamiféle csodás megvilágosodás hatására következett be, hanem kemény kényszerek együtthatásának eredményeképpen. Ezek sorában legdöntőbbnek - minden, látszatra megmutatkozó hasonlóságok ellenére is - az Etelköz és a Kárpát-medence közti különbségek bizonyultak. az Etelköz sokkal ki- terjedtebb, tágasabb és szárazabb volt, a Kárpát-medence viszont csak nagyon korlátozott térségekben kínált alkalmas legelőket, azokat is rengeteg vízjárás, mocsár tagolta. Ilyen körülmények között - szemben az Etelközzel — hosszabb időn át zavartalanul nomadizálni lehetetlen volt. Az ugyancsak lovasnomádként 567/568-ban a Kárpát-medencébe érkező avarok szintén alig két emberöltő alatt, a 7. század első évtizedeiben eljutottak a letelepült életmód kezdeteihez. Valószínűleg ugyanez a természeti „törvény” volt érvényes a hasonlóan lovasnomád magyarokra is, akik a 950-es években kezdhettek hozzá nomadizmusuk feladásához. Ezt a Kárpát-medence azon, hegyvidéki és erdős tájainak megszállása mutatja (amelyeket 895/900 után évtizedekig megszállatla- nul hagytak), ahol immár nem lehetett nomád állattartást folytatni. Siettette a nomád gazdaságról való lemondást a kalandozó hadjáratok kudarca, hathatott erre a Kárpát-medence nem jelentéktelen őslakosságának földművelése (mint követendő példa) is. A 10. SZÁZAD VÉGÉRE A MAGYAR NOMADIZ- MUS HADÁLLÁSAI MEGRENDÜLTEK, a magyarok lovasnomád életmódja elvesztette természeti és társadalmi talaját. A tradicionális létforma mindezek ellenére hosszúnak ígérkező agóniájától a magyarságot all. század elején megszülető Szent Ist- ván-i állam mentette meg, amely kötelezően írta elő az alávetésbe kényszerülő nomád (vagy tegnapi nomád) számára a földművestermékekkel való adózást. A természeti és a társadalmi kényszer mellett megjelent és gyorsító tényezőként vállalt szerepet a magyarság életformaváltásában a politikai kényszer.
