Új Kelet, 1997. augusztus (4. évfolyam, 178-202. szám)

1997-08-11 / 186. szám

1997. augusztus 11., hétfő Riport hogy valóban ötven-száz évet visszament az időben, és éppen egy Tupoljev, Iljusin, vagy a liberátorok kifutópályáján talál­ta magát. Nem elég csak a szer­kezetet megalkotni, emberek is kellenek köré. Ez a nehezebb feladat. Amikor pedig kész a gép, megalkották a hozzá illő embereket, akkor még mindezt élethűvé kell tenni. Ehhez azon­ban ismemi kell a történelmi környezetet is. Tanulmányokat kell végezni, leírásokat kell át­olvasni, és mindezt alkalmazni a gyakorlatban. Nem kis feladat. Külön említést érdemel az a mű, amely egy szardíniás do­bozban horgászó embert ábrá­zol. Túl azon, hogy ekkora mé­retben nehéz megalkotni ezt az alakot, szellemes ötletnek is le­het nevezni. Mélyebb tartalma van ennek az ábrázolásnak. Be­szűkült világunk, elkonzervált érzéseink és korlátolt lehetőségeink jelennek meg ebben az alkotásban. Az élet­tér beszűkülése, a túlzsúfolt metropoliszaink, a kénytelen együttélés nehézségei mind­mind megjelennek ebben az egyszerű alkotásban. Volt hu­morérzéke a mű készí­tőjének. Természetesen megjelen­tek a kiállításon a legújabb irányzatok is. A szuper-mo­dern motorkerékpárok, más járművek, vagy a verseny­autók szépek, de nem adják vissza azt az emberközeli milliót, amelyben mindez létezik. Nem akarom bánta­ni az alkotókat, hisz bizto­san nagy munkát végeztek, de hiányzik a műből az ELET. Hiányzik az a termé­szetes közeg, amiben ezek a tárgyak fellelhetők. Csendes őrültek Fekete Tibor (Új Kelet) Több mint egy évtizeddel ezelőtt találkoztam egy csen­des őrülttel. Fejébe vette, hogy egy lakótelepi hálószoba mé­retében gyufaszálból megépíti a Parlament kicsinyített mását. A szót tett követte, és esténként, munkaidő után elkezdte lefe­jezni a gyufaszálakat, majd sok­sok kilogramm ragasztó fel- használásával valóban megépí­tette az országházat. Ez a történet jutott eszembe, amikor megtekintettem Nyír­egyházán, a Kölyökvárban megrendezett modell- és ma­kettkiállítást. Talán a tökéletes­ség művészetének is nevezhet­nénk. Minden makettkészítő igyekszik a lehető legjobban megőrizni a méretarányt, a kor- hűséget, és mindemellett létsze­rűvé tenni az alkotását. A kiál­lítási tárgyak között feltűnt egy közel egy áas/.nyi katona fi­gurája, amely annyira jól sike­rült, hogy még a zubbonygom­bok cérnája is jól kivehető a fi­gurán. Elképzelem, amint alko­tója órák hosszat kísérletezik azzal, hogyan tudná élethűen megjeleníteni a katona öltözé­két, ezen belül a legapróbb rész­letekbe menő nadrágszíjat, gombot, csatot hogyan tudná élethűen ábrázolni. Eszembe jutott annak a va- sútmodellező garázsszomszé­domnak a története, aki közel 16 négyzetméteres modellasz- talt tervezett a gépkocsitá­rolójába, és Daciájával mindig kiállt a betonpiacra, ha játszani támadt kedve. Akkor még csak a volt NDK-ból lehetett jó minőségű szerkezetelemeket vásárolni, és minden ismerősét megkérte, aki oda utazott, hogy ezt-azt vegyen néki. A végére összeállt a kollekció. Volt ott alagút, szemafor, váltó és a va­gonok mindenféle választéka. Barátom teljesen kicserélődött, mikor hozzákezdett játszani a nagy asztalon. Ilyenkor nem vasutas volt, hanem egy nagy gyerek. Ez a foglalatosság igénybe vette kombinatorikai képességét, figyelmét, és min­den szenvedélyét beleadva igyekezett úgy rendezni a „va­gonok ” útját, hogy abban sem­mi hiba ne legyen. A méretarány még nem min­den, életszerűnek kell lennie az alkotásnak. Az álmélkodó és csodálkozó szemlélődőt rabul kell ejteni. El kell hitetni vele,

Next

/
Oldalképek
Tartalom