Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-31 / 177. szám

1997. július 31., csütörtök Háttér „Néha kell egy kis bacilus az embernek, mert szerveze­tünk így készül fel a védeke­zésre!” - mondta Nemcsók János professzor úr. Nemrég egy honfitársamat kellett meglátogatnom. Először Bogáncs — a kutya — kergetett az őrületbe, amikor az asztalra készített sütemény szinte mindegyi­két megnyaldos­ta. Amikor fe­szült figyelem­mel kiválasztot­tam magamnak azt a süteményt, amit O még nem pocsékolt meg, azonnal lecsapott rá. Sajnos a szíves­látás tovább tartott, mert ká­véval kínáltak. Az elém rakott nedűben nemigen látszott a kosz, mert a fekete szín szinte mindent beborított, de amikor szem­revételeztem a poharat, ak­kor kivert a veríték. A csésze oldalán minimum négy kéz és két száj nyomait véltem felfedezni. Hiába hi­vatkoztam száz atmoszférás vérnyomásra, húsz infarktus­ra, köszvényre, bélcsavarodás­ra — a kávéivásra komolyan fel kellett készülnöm. Idegrángások és különféle vonaglások közepette úgy kavar- gattam a nedűt, akár egy őrült: hátha a kanál és a porcelán súr­lódásából keletkező hő elpáro­logtatja a löttyöt - de tévedtem. Ám Fortuna kéjes csókot le­helt felém, mert vendéglátóim az udvarra invitál­tak. A világon szin­te minden artista­mutatványra, bűvészkedésre, figyelemelterelő mozdulatra szükségem volt, hogy egy óvatlan pillanatban a föld gyomrába juttassam azt, ami inkább oda való. Amikor ismét a fotelben ültem és burkolt cél­zásokat tettem a kávé felejthe­tetlen ízére - vesztemre tet­tem, mert újra megkínáltak egy kávéval... Sajnos rá kellett döbbennem arra, hogy mégis Nemcsók pro­fesszornak van igaza. Néha nem árt egy kis bacilus, mert a szer­vezetünk... Gyöngyösi L. HIGIÉNIA V _________________J 8i acu Sikli Tímea (Új Kelet) A novemberben életbe lépő új gyermekvédelmi törvény értelmében meg kell szüntet­ni az évtizedeken keresztül működtetett gyermekvédő in­tézeteket, s helyüket az úgy­nevezett otthon-lakás jellegű nevelés veszi majd át. A me­gyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet nem várta meg a késő őszt, már most megkezdték az új rendszer kiépítését. Mint azt Nemes Gáborné igazgatótól megtudtuk, a szokványos gyermekotthoni forma felszá­molásával hatvan különböző korú fiúnak és lánynak kell megoldani megfelelő elhelye­zését. Ebben óriási segítséget jelentett, hogy egy tavalyi páláyzaton az intézmény a Népjóléti Minisztériumtól ti­zenötmillió forintot nyert, s ezt az összeget hatmillióval a megyei önkormányzat is meg­toldotta. A kisközösségi neve­lés lényege, hogy megtanul­janak a gyerekek beilleszked­ni környezetükbe, ne akkor álljanak tétlenül és tehetetle­nül a megoldásra váró felada­tok előtt, ha egy bizonyos kor betöltése után el kell hagyni­uk a biztonságot nyújtó fala­kat. Nem csak a háztartáson belül szokhatnak önállóság­hoz, de megismerhetik, milyen együtt élni egy utcában a szomszédokkal, milyen az, amikor maguknak kell meleg ételt tenniük az asztalra, rend­ben tartani a kertet és a jószá­gokat. Az új lakóközösségek­ben korántsem lesznek olyan hermetikusan elzárva a külvi­lágtól a gyerekek, mint koráb­ban az intézetekben. Az első ilyen családi házat Nyírszőlősön vásárolta meg a megyei önkormányzat. A szépen elrendezett elsőkertet faragott fa kapu védi a betolakodóktól. A dallamcsengő hangjára a hátsó udvarból jönnek elő a gyerekek. Kedvesen beljebb invitálnak, majd szaladnak, hogy érkezé­sünket jelentsék Tilki József nevelőtanárnak. — Nem számítottunk vendé­gekre, de ha már itt vannak, ke­rüljenek beljebb. Mutatom az utat, menjünk fel az emeletre, ott már elrendezkedtünk annyira, hogy legalább le lehet ülni az ágyakra - mosolyodik el Tilki József. - Még nem költöztünk be igazán, az első itt töltött éj­szaka a pénteki lesz. Nyolc fiú­val és öt lánnyal osztozunk majd a házon. Na persze nem egyedül viselem gondjukat, egy nevelő- és három felügyelőtársammal vállaltuk a feladatot. — Hogyan fogadták a gyere­kek a költözés hírét? — Elmondani sem lehet, meny­nyire örültek. Kivettem húsz nap szabadságot, annak jó ré­szét itt töltöttem, és ilyenkor mindig elkísért néhány gyerek a csapatból. Minden zokszó nél­kül mosták a követ, súrolták a csempét. Érzik azért ők is, hogy a sajátjukért dolgoznak. Jókora a ház, nemcsak most, de mindig lesz mit csinálni benne. Öt szo­bából, két fürdőszobából, vécé­Az én házam az én váram bői, konyhából és garázsból áll. Kint van még egy nyári konyha is, ami alatt helyet kapott egy hűvös pince. Nyári nagy mele­gekben jó lesz ott egy kecskelá­bú asztal mellett megpihenni. A lányoknak és fiúknak tetszik a környék, de azért egy kicsit ne­hezen szakadnak el Nyíregyhá­zától. Van egy fiú, Sanyi, aki nemrég járt itt kint először. Ko­rábban mindig azt hangoztatta, hogy hazaköltözik Kékre a nagy­apjához, mert ő bizony nem szí­vesen élne egy ilyen közös la­kásban. Tegnap aztán kihoztam magammal, s mikor kiszállt a kocsiból és körbejárta a telket, szétnézett a hálókban, megvál­tozott a véleménye. Azóta még nem esett szó a kéki költözésről.- Végigjárva a szobákat, úgy láttam, még nem teljes a beren­dezés.- Korántsem, hiszen az ágya­kon és egy-egy asztalon kívül még nem nagyon van más ben­ne. Mindenképpen szeretnénk még szekrényt és polcokat, me­lyekre az ágyak fölé mindenki kiteheti személyes kis emlékeit, könyveit. Be kell még szerez­nünk egy kukát, egy automata mosógépet és egy hűtőládát. Jó lenne egy pingpongasztal is, mert ezt a sportot minden gye­rek szívesen űzi nálunk valami­lyen szinten.- Mennyire lehet családiassá tenni a légkört?- Ez kizárólag csak rajtunk múlik. Arra azonban ügyelünk, hogy ne csapjuk be a gyereke­ket. Azért, mert a lakásrendszer más, mint a nevelőotthon, mi semmiképpen nem hazudunk családot nekik. Szerencsés do­log, hogy a tizenhárom gyerek jól ismeri már egymást, s hála a nyíregyházi intézetben már ko­rábban kialakított új otthonrend- szemek, nem lesz nagy újdon­ság számukra az együttélés. Ha a gyerekek úgy akarják, a hátsó kertben tarthatunk állatokat is. Én elsősorban csirkékben és nyu- lakban gondolkodom, de nem­sokára új „lakó” lesz nálunk egy kecske is. Tudom, hogy a disz­nótartás nem túl kifizetődő, de emlékszem arra a páratlan öröm­re és lelkesedésre, mellyel a saját gyerekeim várták az egykori disznóöléseket. Akkoriban mi is inkább csak a disznótoros vará­zsáért tartottuk a hízókat. Az ajtó elöl mozgolódás hal­latszik, a tizenöt éves Urr Kata­lin sepregeti a közlekedőt. Nincs nagy piszok, hiszen a linóleumot még csak tegnap szabták be. Ka­talin közvetlen kislány, kérés nélkül tálja szélesre az egyik szo­ba ajtaját. Két egyforma huzatú ágy van benne és egy barna asz­tal. Bár még itt is vannak hiá­nyosságok, a virágok csalhatat­lanul mutatják, két lány lesz a „birodalom” lakója.-Mióta élsz intézetben? -kér­dem Katit, mikor lehuppan az ágyra.- Egészen új vagyok, június elején költöztem be a G YI Vl-be. Magamtól jöttem, senki nem kényszerített erre az életformára. Nagyon kicsi voltam, amikor anyukám meghalt. Nagymamá- mék vettek magukhoz, de miu­tán a nagypapa meghalt, nagyi­val is megromlott a viszonyom. Januárban gondoltam először arra, hogy bemegyek egy inté­zetbe. Akkor a nagynénémék azt javasolták, költözzek hozzájuk. Majdnem egy fél évet éltem ott. Nekik azonban van saját gyere­kük is, s így nem alakult ott sem túl szerencsésen az életem.- Mit szóltak hozzá, mikor be­jelentetted, hogy elköltözöl?- Nagyon meglepődtek, s ta­lán az első napokban még nehez­teltek is egy kicsit. De azért nem tartóztattak. Attól, hogy bejöt­tem az intézetbe, nem szakadt meg teljesen köztünk a kapcso­lat. Újfehértóra járok az ottani szakközépiskolába, s ott él a családom is. Néha elmegyek meglátogatni a nagynéné- méket, nagyit és édesapámat is. így most nagyon jó nekem. A teraszon nagy munkában találjuk Hemli Annamáriát, aki a konyhaszekrény egyik darabját igyekszik súrolópor­ral és tisztítókendővel újjáva­rázsolni.- Nem mindig van itt ekko­ra felfordulás. Mái' hetek óta eljárunk ide, s mindig szépí­tünk, újítunk valamit a házon. Tudod, kicsit úgy érzem, min­den mozdulattal a sajátomért teszek valamit. Nagyon jó ér­zés ez egy intézeti snek. — Ismered a szüléidét? —Nem. Pontosabban anyám­mal egyszer találkoztam éle­tem eddigi tizenhat éve alatt. Nem volt túl nagy élmény. Jó ideig senkivel nem tartottam a kapcsolatot, aztán egyszer el­kértem az igazgatónőtől nagy­mamám címét. írtam neki, majd elmentem meglátogatni. Ült a szobában egy idegen asszony is, s a nagyanyám rá­mutatott: ez az anyád. Nem mondhatnám, hogy túlságo­san oda lett volna tőlem. Azt hiszem, nem fogunk találkoz­ni többet. Nekem is, neki is jobb lesz ez így. Már nagyon várom, hogy beinduljon itt az élet. Más lesz, mint az intézet­ben volt. Ott azért főztek, mos­tak ránk, itt magunk végezzük majd el a házimunkát. Szerin­tem senkinek nem jelent majd gondot, hiszen a társaság zöme élt már nevelőszülőknél, és ott eléggé meg kellett szoknunk az önállóságot. Folyami kotrás a Tiszán

Next

/
Oldalképek
Tartalom