Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-26 / 173. szám
Barcs János Szent Gellért utca Berda József Úrral Ezerkilencszázötvenháromban találkoz- c, s beszélgetve ittunk a Palóc utcai öreg kocsmában. Rizlingszilvánival öblögettük elmúlt huszonhat évemet. Az egykori sóraktár oldalát mindketten lepisiltük - széllel szembe. Nevetve karoltuk át egymást az Aradi utca huszonhat előtt, ahol huszonötös égő világított egy faoszlopon, és verset mormolva barkafincáltunk a járdaszegélyen egy volt kupleráj előtt a vedlett tűzfalak alatt. Később borról és egy szép asszonyról dörmögtünk, ellopott csókra vágyakozva... — Részeg vagyok a Duna szagától - mondta Berda József és, vonszolt. — Zarándokoljunk még egy kicsit felénk! Rendes ház az, ahol most lakom. A Szent Gellért utcai sarki zöldséges előtt megálltunk, és egymást biztatva énekeltünk. - Költő leszel te is, öcsém, mert szép a hangod. Jól tudsz dalolni, kiskomám! - Aztán elkacsázott az alacsony házak előtt, hosszan integetve felém. Baranyi Ferenc Nincs Nincs kényelmetlenebb az elhagyott barátnál, emléke lándzsahegy: naponta többször átjár, szavait csavarod, igazát tagadod, elutasítod magadból, amit ő elfogadott. Nincs kényesebb dolog az önigazolásnál, naponta meginog, akár szélfútta nádszál, hajlik a víz felé, hajlik a part felé, nyugtatása reszketeg, mint vízben úszó fellegé. Nincsen magányosabb a lelkiismeretnél, nem falkában harap, nem sokszorozza testvér, mégis ezer felől érzed, hogy meggyötör, ezerszer húsodba tép, de meg nem öl, jaj, meg nem öl! A kocsmában füst, alkoholszag és izzadt ságpára kevcdik a lüktetve érkező hangfoszlányokkal. Munkáskezek emelgetik itt a pogarat: fuvarosok, tehenészek, földművesek és traktorosok. Becsületes, de jó torkú emberek, akik a munkavégzés után nap mint nap tisztességesen leisszák magukat.- Kaja, pia, asszony, ház, gyerek. Az emberek többségének nincs más igénye. Művészet? Filozófia? Ezeknek úgy állna, mintha a tehenekre fürdőnadrágot adnának úsztatás előtt. Önt talán érdeklik ezek a dolgok? - kérdezte a pult másik oldalán álló koros, idegen vendégtől a csapos. — Adjon nekem is egy fél vegyest— mondta felelet helyett az öregúr, majd kis idő múlva hozzátette: - Ismerte azt az embert, aki a napokban halt meg? A kocsmáros két poharat töltött meg. — Iszom magával. Felhajtották a jó erős pálinkát. — Van egy kis ficak a bizalmas vendégek számára, ott nyugodtan beszélhetünk. Amikor hátuk mögött visz- szalibbent a függöny, egy pillanatra elcsendesedett a kocsma. Mindenki sajnálta a tulajt: ellenőrzés, adó, manipuláció... Aztán, hogy nem hallatszott ki semmi, egycsapásra újraéledt a jellegzetes kocsmazsivaj. Az öreg szólalt meg először. — Nagyon sokat utaztam, és mivel hetven év nem múlik el nyomtalanul, nagyon elfáradtam, szeretnék gyorsan a tárgyra térni. Tudod, barátom - tegezni kezdte a fiatal kocsmá- rost -, messzire nyúlnak azok a szálak, amelyek összekötnek engem és az öreg révészt. Mert nem mindenki csak révész ám, aki embereket hurcol át a folyón egyik parttól a másikig. Mindenkiben ott lakik az ember, bármi is legyen a foglalkozása. Itt senki nem tudhatta, hogy honnan érkezett ide ezelőtt negyven évvel azért, hogy véreit hurcolja dühödt evezőcsapásokkal a haragos folyón. — Valóban, a köszönésen kívül nem szólt senkihez. Az elején még próbáltak közeledni hozzá a helybéli emberek, de aztán a túlzottan udvarias, közömbös válaszok leszoktatták őket a beszélgetésről. Hamar megtanulták, és gyerekeiket is megtanították: Köszönni. Beszállni. Hallgatni. Kiszállni. Megint köszönni. Az öreg elnyomta a cigarettát, majd a hamutartót bámulta olyan áhítattal, mintha az folytatná a kocsmáros mondókáját. Végigsimította alig őszülő sza- kállát, és úgy tett, mintha menni akarna.- Maradjon még, tanár úr, és meséljen egy kicsit. Fél óra múlva úgyis bezárok. Kilépett a függöny mögül. Az emberek már szállingóztak hazafelé: tudják, ha ellenőr van, időben zárni kell... hamarosan előkerülnek a számlák, kezdődik a pálinkafoglalás. - Reggel majd mosogatok és kitakarítok, lesz idő kilencig - mondta, miközben visszasétált az idegenhez. A félig elnyomott cigaretta újra parázsra kapott, az idős ember egyre szomorúbban nézte. — Valahogy úgy érzem magam, mint az a hosszútávfutó, aki végre átesik a célon, és nincs aki megtapsolja. Későn érkeztem. Az én öreg barátom és bajtársam meghalt... előbb kellett volna befutni!- Én csak hallomásból ismerem a történetet — mondta a kocsmáros. - Egy vén favágó mesélte egyszer, hogy éppen „Drága Barátom, Kálmán! Mikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem élek. Sok levelet írtam neked, de választ egyikre se kaptam. A világ szeme elől teljesen eltűntem, és negyven évi halódás után végre magához szólít az Úristen ebből az istenverte révészkunyhóból. Van egy unokám, akit sohase láttam. Ha a temetésemen találkozol vele, mondj el neki mindent. Menyem és fiam már nem élnek. Volt feleségemet meg se ismerd, mert soha nem bocsátottam meg neki, hogy mire hazatértem, eltűntnek nyilváníttatott...’ fűzfavesszőt vágott a kosárfonáshoz, mikor egy harminc év körüli fiatalember kikötött annál a révészkunyhónál, amelynek a gazdáját elvitték a németek, és soha nem jött vissza. Azokban a zűrzavaros időkben senki sem kérdezte, hogy ki fiaborja, és ki bízta meg az elhagyott mesterség folytatásával. Csendesen éldegélt, néha-néha felballagott a vegyesboltba: vett három barna kenyeret, egy kannába tejfelt és néha sót. A falu végén lakott egy cigányasszony, aki azóta már meghalt. Hazafelé menet oda tért be zöldségféléért, és kapott néról meg mintha egyre közeledtek volna felénk. Bekeríteni nem tudtak bennünket, mert az ék több kilométerre kiteljesedett a hátunk mögött... Egy véres arcú, lyukas rohamsisakos katona szaladt mellettem, aki mindig felfelé vagy lefelé lőtt, emberre soha. Valamit a fülembe ordított, de ebben a pillanatban irgalmatlan fájdalmat éreztem a combomban. Eltaláltak! Miután egy sorozatot engedtem abba az irányba, amerről a lövés érkezett, elvesztettem az egyensúlyomat.- Gyere, te rohadt fasiszta, segítek rajtad, mert te is emberForgó Sipos József A RÉVÉSZ hány szál virágot is... A postásasszony, akinek az arca együtt ráncosodott a posta falával, többször említette, hogy a révész évente tíz-tizenkét levelet küld valami prágai cimre. Választ soha nem kapott, ellenben hosszú évek elmúltával kétszer érkezett vissza a saját levele „A címzett ismeretlen” felirattal. Ennek ellenére az öreg továbbra is arra a címre küldte a leveleket. — Az én egyetemistakori lakásbérletemre... — sóhajtott fel a megfáradt tanár, és úgy bámulta a füstölgő cigarettát, mint a sámán, csak ő nem a jövőt, hanem a múltat olvasta a parázsból. - Az emberek közötti kapcsolatokat általában a közös érdeklődési kör, a közel azonos társadalmi és vagyoni helyzet, a hasonló műveltség és még egy sor tényező határozza meg. Ellenben vannak olyan helyzetek, amikor ezek háttérbe szorulnak, mert mélyebb dolgok motiválják az összetartozást... ...Azelőtt történt, mielőtt átálltunk az oroszokhoz. Akkor még javában kelet felé nyomultunk, de egyre lassabban. Nem értek a haditudományhoz, de azért sejtettem, hogy valamiféle előretolt ék egyik peremén haladunk futólépésben. Az oroszok előttünk hátráltak, oldalnek születtél! De csak ezért! Ezt jól jegyezd meg!- Köszönöm, te rohadt magyar! - kiáltottam a fülébe, és láttam rajta, hogy egy pillanatra megdermed.- Mondd még egyszer! - ordította olyan hangosan, hogy túlharsogta a puskaropogást -, mert én csak a magyar szót szeretem!- Szeresd is, pajtás! - mondtam, de ekkor már könnyes szemmel bámultunk egymásra -, mi „rohadt magyarok” szeressük is örökké! Te szaladj tovább, énvelem meg csak lesz valami! Nem hallgatott rám, hanem beráncigált egy bokor mögé, rohamkésével vágott egy viszonylag egyenes ágat, egyik ingujját csíkokra szaggatta: rögzítette és bekötözte a sérült lábomat. Ennek ellenére éreztem, hogy nem tudnék ráállni. — Meg fogok fagyni úgyis — mondtam —, de ha te továbbmész velük, még megmenekülhetsz.- Ezekkel nem menekülök sehova! - kiáltotta dühösen -, túl kell élni ezt a mocskos háborút! Ez a friccek háborúja, nem fogok miattuk megdögleni. Röviden elmondta, hogy mit forgat a fejében.- Egyedül nem mertem megtenni, de most már ketten vagyunk. ...És biztosan meg is telte, de arra én már nem em- lékszem, mert ahogy utólag elmondták, nagyon sok vérem elfolyt, és elvesztettem az eszméletemet... Amikor felébredtem, egy fehérre meszelt szobában feküdtem. Mindenki oroszul beszélt. Én - magyar létemre- perfekt ismertem az orosz és a német nyelvet, mindent értettem. A nagy fordulatról beszélgettek, és Berlint emlegették.- Már támadunk? - kérdeztem oroszul.- Mi támadunk, nem ti- felelte egy szőke, nagyfogú kölyök. - Te fogoly vagy! - és utálkozva a földre köpött. Ekkor egy felkötött karú, nagy bajuszos, idősebb ember a segítségemre sietett.- Nem hallod, fiú, hogy oroszul beszél? Egy fricc nem beszél oroszul. Elővett egy lapos üveget:- Igyál vodkát, ettől megerősödsz egy kicsit, aztán mesélj nekünk! Két napja nem hoztak ide senkit, és mi már nem tudunk újat mondani egymásnak! Később tudtam meg, hogy beszéd közben elaludtam. Amikor újra felébredtem, egy simára borotvált arcú orosz egyenruhás katona állt mellettem, homlokán széles, beszáradt seb éktelenkedett.- Jó meleg van itt, te rohadt magyar, jobb mint a fagyhalál! Itt van egy bot, jó támasz lesz a gipsz mellé. A szeme ismerős volt, de számomra ezekhez a szemekhez egy véres, koszos arc társult egy lyukas ro hamsisakkal. „Rohadt magyar”, ez járkált az agyam ban, majd hirtelen megvilágosodott minden. Amikoi észrevette, hogy felisiiK rém, ölelésre tárta a kai int- Most már élni fogsz, barátom. - Könnyei átáz tatták a durva orosz egyen ruhát. Másnap a frontra vl/l- nyelték... én a háború végéig feküdtem a kórházban. A zóta se láttam a véresarcút, aki képtelen volt II meghátrálni, ezért végigtá- | madta a háborút: először az oroszok ellen kelet felé, majd a németek ellen nyugat felé. O lett a révész, aki meghalt.
