Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-26 / 173. szám
Utlid^L Interjú 1997. július 26., szombat Lassan eltűnnek színpadjainkról a „bölények” Berki Antal hétvégi beszélgetése Tordy Géza Kossuth-díjas, kiváló művésszel Fiatalon, alig tizenkilenc évesen robbant be a színház és a film világába. A rendkívül rövid kaposvári tanulóidőt leszámítva mindig és mindenhol vezető szerepeket játszott. Volt Edgar Shakespeare Lear király című drámájában, hogy aztán alig ötvenöt évesen megformálja az agg uralkodót is. Filmbéli és színházi alakításait lehetetlen lenne felsorolni. Művészetét Jászai Mari-díjjal (kétszer is) és Kos- suth-díjja! ismerték el. Kiváló és érdemes művész. Színpadon először a Madách Színházban láttam 1964-ben az Adóm Ottó rendezte híres Danton halála című előadásban. Nem akármilyen partnerek között tűnt ki a fiatal Desmoulins szerepében. A Büchner-da- rab főszerepeit Bessenyei Ferenc (Danton) és Gábor Miklós (Robespierre) alakították. A még kezdőnek számító Tordy Géza állta a versenyt a már akkor is óriási színészegyéniségek mellett. Egyenlő volt az egyenlők között. Ahogy múltak az évek, színészete úgy lett egyre markánsabb, mára Tordy Géza a magyar színházművészet meghatározó egyénisége. Mostanában kevesebbet hallani róla színészként. Rendezéseiről viszont legendákat mesélnek kollégái. A Kamara Színház főrendezője. Jelenleg Kisvárdán dolgozik. Ödön von Horváth: Férfiakat Szelistyének című vígjátékát állítja színpadra. Próbaszünetben beszélgettünk művészetről, szerepekről és arról, hogy mint mindenhez az életben, a színészethez is szerencse kell. I- Most láttam a Fűre lépni szabad című filmjét a Duna Televízióban, emlékszik még rá?- Hogyne... I- Tolnay Klári, Páger Antal és Makláry Zoltán partnereként... — Akkoriban nagyon odafigyeltek a filmek szereposztására. Igyekeztek a legkisebb szerepekre is sztárokat szerződtetni. Talán azért is voltak olyan sikeresek azok a filmek. I- Nagyon fiatalon, jóformán előkép- I zettség nélkül lett Önből színész...- Én ezt már nagyon sokszor elmondtam, sokszor nyilatkoztam arról, hogy nem végeztem főiskolát...- Bocsásson meg, nem ezt akarom kérdezni. Én arra lennék kíváncsi, hogyan lesz valakiből, aki kis túlzással utcáról kerül színpadra, a színház és a film egyáltalán nem egyértelmű világában szinte azonnal sztár?- Szerencsés csillagzat alatt születtem. Az 1956/57-es évad végén tizennyolc évesen Kaposvárra kerültem segédszínésznek. Zács János volt az igazgató, és hosszú eltiltás után Kaposvárott rendezhetett először dr. Németh Antal, a Nemzeti Színház háború előtti igazgatója. Ők olyan művészek voltak, akik szent kötelességüknek érezték a fiatal tehetségek fölfedezését, nevelését. Láttak bennem fantáziát és foglalkoztak velem. Rengeteget statisztáltam, de természetesen szerepeket is játszhattam. Voltam az egyik ördögfióka Vörösmarty Csongor és Tünde című drámájában, játszottam néhány előadáson Beppót a Néma leventében, és évad végén megkaptam Thordon Wilder. A mi kis várusunk című darabjának főszerepét. Ezt az előadást látta Máriássy Félix, aki szereplőket keresett a Külvárosi legenda című filmjéhez. így történt, hogy én már 1957 tavaszán filmeztem. A következő évad kezdetén válaszút elé kerültem: vagy Szegedre szerződöm, vagy elkezdem tanulmányaimat a Színművészeti Főiskolán. Végül is az előbbi mellett döntöttem, amiben nagy szerepe volt Versényi Idának, akivel még műkedvelőként dolgoztam együtt. Igazából Szegeden kerültem először úgynevezett színész státusba, bár akkor még csak 19 éves voltam. Ott játszhattam el a Lear királyban Edgárt. Nagy gárda volt akkor Szegeden, és az előadás a címszereplő Kiss Ferencnek köszönhetően országos figyelmet kapott. A filmezést sem kellett abbahagynom. Folyamatosan foglalkoztattak a rendezők. Szegedi színész koromban forgattam az Akiket a pacsirta elkísér című filmet, és akkor ismertem meg Várkonyi Zoltánt is. Abban az időben még nem volt elterjedt a televíziózás, a közönség akkor még szívesen járt színházba és moziba. Szép lassan megismert az egész ország. Két évadot töltöttem Szegeden, utána Kazimir Károly hívására mentem Pestre, az akkor elsősorban politikai okokból Néphadsereg Színházának nevezett Vígszínházhoz. Négy vígszínházi év után négy évadra a Madách Színház következett. Ott sem akármilyen társulat gyűlt össze a hatvanas években. Adám Ottó, Vámos László, Pártos Géza rendezett, Tolnay Klári, Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Bessenyei Ferenc színészete határozta meg a színház arculatát. Ebben is szerencsém volt. Egész színészi életemet hatalmas egyéniségek társaságában tölthettem. Aztán jött A kőszívű ember fiai. Várkonyi még a forgatás alatt visszahívott a Vígszínházba... I — Bocsásson meg, hogy közbeszólok, azt tartják, ez a film az Ön művészi életében vízválasztó volt...- Olyan értelemben biztosan, hogy ezt a filmet még ma is vetítik, és még mindig van hatása. A szerencsés színészek életében, és én ide sorolom magam, van egy-két olyan szerep, amit nagy sikerű produkcióban játszott. Nekem ilyen sikeres film volt A kőszívű ember fiai, és ha majd meghalok, biztosan lesznek olyanok, aki Jenőke néven emlékeznek majd rám. (A filmben Tordy Géza a legkisebbik Baradlay fiút, Eugent játszotta - a szerk.) Remélem, olyanok is lesznek, akik színpadi szerepeim miatt nem fognak egy darabig elfelejteni. I- Ön pályafutása során végigjátszotta a világirodalom legnagyobb szerepeit, volt-e olyan, amivel nem találkozott?- Talán csak a Rómeó. Azzal a szereppel érdekesen kerültük el egymást. Még első vígszínházi korszakomban volt arról szó, hogy Latinovitscsal kettőzve játsszuk a szerepet, de szerencsére nem lett belőle semmi. Ezt megelőzően Szegeden szinte már a bemutató időpontját is kitűzték, úgy volt, hogy Dómján Edittel játsszuk el a szerelmeseket, de onnan elszerződtem a Vígszínházba, és elmaradt a találkozás. Különösebben nem bánom, mert szakmám bőségesen kárpótolt ezért az egy elmaradt szerepért. Pályám második felében alakíthattam olyan figurákat, mint Az ügynök halálában Willy Loman, vagy Shakespeare kortalan hősét, a Lear királyt. Szinte végig filmeztem, később pedig a televízióban is sokszor szerepelhettem. Ha így visszagondolok eddigi színészi életemre, szép kerek pályafutást mondhatok magaménak, és mégis valahogy az ember... nem tudnám az okát megmondani, de nem vágyom színpadra, valahogy nem izgat a színművészet. I- Nem hiányzik Önnek választott I szakmája?- Olyan nagy szerepeket játszottam el idáig, hogy most úgy érzem, fáradt vagyok, pihennem kell. Utoljára a Lear király izgatott. Tíz évet készültem rá. Már tikkor elkezdtem a szereppel foglalkozni, amikor szó sem volt arról, hogy valahol eljátszhatom. Azt hiszem, meg kell várni azt az ihletettnek is nevezhető állapotot, amikor már nagyon kiéhezettnek érzem magam egy kis színészet után. Akkor egészen bizonyosan nagy kedvvel lépek majd ismét színpadra.- Egy időben színészeket nem engedtek rendezni, aztán megtört a jég, egyre többen próbálták ki magukat rendezőként, de talán Ön az egyetlen, aki nem csak kirándulásnak tekintette ezt a foglalkozást. Lassan két évtizede, hogy neve rendezőként is feltűnik a színlapon...- Elsők között kezdhettem rendezni, amit elsősorban a veszprémi Petőfi Színháznak köszönhetek...- Ön sokáig volt ott főrendező...- Most is az vagyok, csak nem Veszprémben, hanem a budapesti Kamara Színházban. Ezenkívül a győri Nemzeti Színházban dolgozom művészeti vezetőként. Én a színházon kívül semmi máshoz nem értek, ezt kell csinálnom most már egész életemben. Szerencsés vagyok abban is, hogy színészi hiúság soha nem vezérelt, sőt kifejezetten örülök mások sikereinek. Mindig is izgatott a rendezés. Egy rendezőnek nem is lehet más célja, mint az, hogy művészeit az egekbe emelje. I-Most úgy tűnik, Ön lesz a „nagy öreg" a Vígszínházban...- Szó sincs róla. Én már két éve elhagytam a Vígszínházát. I- Ez hogy lehet? Hiszen Ön nélkül szinte elképzelhetetlen a Lipótvárosi teátrum.- Ez a színház már nem az a Vígszínház, ahol én Várkonyi idejében olyan csodálatos éveket töltöttem. Várkonyi nagyszerű társulatot szervezett. Még a színészt is kiirtotta magából, pedig kiváló művész volt, csak azért, hogy semmi ne vonja el a Vígszínháztól. Ez az idilli időszak egészen Várkonyi Zoltán haláláig tartott, tulajdonképpen életem legboldogabb korszakának nevezhetem. Nem akarok senkit sem megbántani, de nekem az volt az igazi Vígszínház. Ebben a mostaniban csak a csalódások halmaza ért.- Ön olyan kiváló pályatársakkal is együtt dolgozhatott - például Kiss Fe- rencre, Lontay Margitra gondolok -, akiket ma már a színházi világ fiataljai sem ismernek...- Talán csak a koromnak köszönhető, hogy ismertem őket. De félre a tréfát, úgy érzem, mostanra kihaltak a nagy „bölények”. Sokkal, de sokkal kevesebb úgynevezett „nagy színész” van, mint annak idején, amikor én kezdtem a pályát. Akkoriban minden meghatározó szerepre öt-hat, sőt több olyan színész pályázott, akik joggal gondolták, hogy nekik el kell játszani teszem azt a Bánk bánt. Valahogy igénytelenebb lett a szakma. Kevesebb a mesterségbeli tudás, hiányoznak a meghatározó egyéniségek, és talán hiányzik a mostaniakból a színház olthatatlan szeretető is.- Nem nyomasztja, hogy időnként olyan szerepeket is kell alakítania, amiket nagyon nagy színészek játszottak Ön előtt?- Valamiféle feszültséget okoz egy legendává nemesedett alakítás után ugyanazt a szerepet eljátszani. Ilyen volt Willy Loman figurája is. Annak idején láttam Tímár Józseffel a Nemzetiben, de hát az élet nem állhat meg. Új korok, új színészek jönnek, és minden újonnan beállónak meg kell küzdenie az előzőek nimbuszával. Ha nem így lenne, a világ se lenne képes fejlődni, és nem lehetne klasszikus színdarabokat bemutatni. Gondolja meg, milyen lenne mai színházi életünk Hamlet, Othello vagy Bánk bán nélkül? I- Van olyan darab, amit szeretne megrendezni?- Nincs. Egy rendezőnek, pláne annak, aki művészeti vezető vagy főrendező, elsősorban színészekben, színházban kell gondolkodni. Úgy kell darabot választani, hogy abban lehetőleg minden művésznek találjon megfelelő szerepet, és ráadásul a kiválasztott dráma vagy vígjáték a színház műsortervének is megfeleljen. — Mi lesz a következő munkája?- Most az a legfontosabb, hogy itt, Kisvárdán jól sikerüljön Ödön von Horvath: Férfiakat Szelistyének 'című vígjátéka. Sok helyről verbuválódott művészekkel dolgozom együtt. Nagyon jó hangulatban folynak a próbák, csak az idő kevés. Augusztus 8-án lesz a bemutató. A következő évadban sok munka vár rám. Közvetlenül Kisvárda után Kis Csaba fiatal rendező darabját fogjuk bemutatni a Kamara Színházban, Győrben pedig a Ljubimov-Ka- pás Dezső-féle Bűn és bűnhődést rendezem. Az átdolgozásban annak idején a Vígszínházban magam is játszottam. I- És ha egy jó tündér teljesítené minden kívánságát, milyen szerepet kérne tőle magának?-Azt hiszem, semmilyet. Nagyon veszélyes dolog az, ha egy színész a vágyai után futkos. Én már olyan helyzetben vagyok, hogy nem szorulok jó tündérre, ha kívánságaim teljesítéséről lenne szó. Az ország valamelyik színházában biztosan mutatnának be olyan darabot, amelyiknek főszerepéért nagyon ácsingóznék, de annál veszélyesebb helyzetet nem is tudnék elképzelni, mint hogy egy színész saját magának sajátítsa ki egy színház repertoárját.
