Új Kelet, 1997. július (4. évfolyam, 151-177. szám)

1997-07-16 / 164. szám

1997. július 16., szerda Határon túl Sereghajtók vagyunk Általában azt mondják, hogy azért, mert valaki szegény, még nem szükséges ápolatlannak kinéznie. Mindebben természetesen sok igazság van, de mifelénk, Kárpátalján mintha elfeledkeztek volna erről. Mert ugye azt monda­ni, hogy gazdagok lennénk, enyhén szólva túlzás. El­végre mindenütt mindenki a pénzhiányra panaszkodik. Azért állnak a gyárak, üzemek és egyéb ipari létesítmé­nyek, mert nincs pénz a termelés újraindítására. Télen például azért hiányoztak az utakról a hókotrók, a szó­rógépek, mert elfogyott az üzemeltetésükre szánt pénz. S ezeket a példákat a végtelenségig lehetne sorolni. Ukrajnában a májusi átlag- fizetés elérte a 153,39 hriv- nyát, ami a pillanatnyi árfo­lyamon közel 83 dollárt ér. Ez a mutató 4,5 százalékkal felette van az áprilisinak, de több mint hat százalékkal elmarad a múlt év decemberitől. Az Ukrán Statisztikai Mi­nisztérium által közzé tett ada­tok szerint a fizetésekben igen lényeges eltérések mutatkoz­nak egyes megyék között. A Immár egy esztendeje an­nak, hogy a magyarság számá­ra közös szimbólummá lett Vereckei-szorosban honfogla­lásunk 1100. évfordulója tisz­teletére elkezdődött egy em­lékmű építése. A munkálatok rendjén is haladtak, mígnem az ukrán nacionalisták hadat nem üzentek. A koordináló bizottság a rá nehezedő nyo­más, s végül a legmagasabb szintről érkezett tiltás követ­kezményeként kénytelen volt leállítani a munkálatokat. A tervezett millecentenáriumi ünnepséget sem volt szabad megrendezni a szorosban. Az európaiságunkat szim­bolizáló emlékmű torzó ma­Szinte naponta változik a helyzet a kárpátaljai munka­erőpiacon. Az emberek, meg­unva a kényszerszabadságok kényszerű semmittevését, s persze élni is kell valamiből, maguk kérik elbocsátásukat. Az viszont hátrányos helyzet­be hozza őket, mivel a törvény szerint, ha a dolgozó saját ké­relmére mondja fel állását, az elbocsátó munkáltatónak sem­milyen kötelezettsége nincs vele szemben. Ha a vállalat mond fel a dolgozónak, akkor köteles kielégítést fizetni. Szóval a munkáltatók takti­kája kezd beérni. Nem küld­ték el ugyanis a dolgozókat, csupán munka és fizetés nél­kül hagyták őket. Ebben pe­dig semmilyen kockázat nincs számukra. A dolgozó pedig, ha megunja ezt a megalázó legmagasabb az átlagbér a fővárosban, Kijevben. Ott az országos átlagnál 37 százalék­kal keresnek többet. Viszony­lag jól állnak közel száz dol­lárt érő átlagfizetésükkel a Donyeck-medence és Dnyep- ropetrovszk megye dolgozói. Kárpátalja az átlagtól is alapo­san lemaradva a legutolsó he­lyen kullog. Az itteni alkalma­zottak átlagkeresete alig ha­ladja meg az 50 dollárt. radt. S bár akadtak szélsősé­ges csoportok, ukrán naciona­listák, akik megkísérelték föl­dig rombolni azt is, ami már elkészült, a józanul gondolko­dók a mai napig hibának tart­ják az építkezés és az ünnep­ség betiltását. A kárpátaljai magyarok nem is tettek le ar­ról, hogy befejezik az emlék­művet. Hogy erre mikor nyíl­hat mód, azt pillanatnyilag senki sem tudja. Tény viszont, hogy a torzón maradi épít­mény lassan zarándokhellyé válik, ahol valamennyi ide érkező magyar elmormolhat egy imát. Mert talán valóban minden lehetségest megbűn­hődött már e nép. helyzetet, s inkább önként mond fel, akkor magára vessen. Min­denképp magával tol ki, mert ha ott is hagyja munkahelyét, az egyáltalán nem biztos, hogy si­kerül újra elhelyezkednie. A statisztikai adatok arról ta­núskodnak, hogy fokozatosan növekszik az álláskeresők szá­ma. Az idei esztendő első felé­ben több mint 28 ezren keresték fel a munkaügyi központokat. Május folyamán például 2300 újabb munkanélküli keresett se­gítséget, hogy újra álláshoz s jö­vedelemhez jusson. A számada­tok tanúsága szerint azonban egyre kevesebb remény van arra, hogy a munka és jövedelem nél­kül maradottak elhelyezkedhet­Beregszász utcáit járva is lép- ten-nyomon a szegénység ötlik az ember szemébe. Szurtos, ron­gyos koldusok veszik körül az embert a nyílt utcán, de nem szap­panra, tisztálkodószerre kéreget- nek. S miközben a koldusok ha­dával viaskodik a járókelő, s pró­bálja „mérlegképesen” hagyni meglehetősen lapos pénztárcá­ját, szemetet, papírdarabokat re­pít arcába a szél. Szemét, szemét, amerre csak néz az ember a Vérke-parti vá­rosban. Pataki István polgármes­ter azt mondta egy beszélgeté­sünk alkalmával, hogy ha pénze lenne az önkormányzatnak, ak­kor mindenekelőtt az utakat ja­vítanák meg. Nos, valóban bőr­nek. A Perecsenyi Járási Foglal­koztatási Központ például szin­te tehetetlen. Itt egyetlen szabad munkahelyre 310 jelentkező pályázik. S miközben fokozatosan nö­vekszik a munkanélküliek szá­ma, egyre kevesebben kaphat­nak munkanélküli segélyt. No nem azért, mert nem járna. Az ukrán kormány törvényerejű ren­deletben garantálja a jogot a se­gélyhez minden polgárának. Csakhogy az éremnek van egy másik oldala is. Korábban ugyan­is a vállalatoknak kötelességük volt bizonyos összegeket átutal­niuk a foglalkoztatási alapba, me­lyekből a segélyek folyósítása is történt. Az ukrán parlament azon­zalmasak az útviszonyok, de ta­lán messze nem annyira, mint amennyire szánalmasak a köz- tisztasági viszonyok. Rengeteg a munkanélküli. A hivatalosan nyilvántartottak száma is meghaladja az 1600- at. Ennek ellenére sehol se látni egyetlen utcaseprőt, vagy a bel­városi parkok gyepét, virág­ágyásait ápoló, rendező munká­sokat. Úgy tűnik, itt még nem ismert a közhasznú munka fo­galma. S mi történne akkor, ha az alamizsnáért nyúló kezekbe nem aprópénzt, hanem seprűt, lapátot, gereblyét adnának? Annyira csak nem szegény az eklézsia, hogy ne lennének ef­féle szerszámaik. ban nemrég ezt a kötelezettsé­get hatályon kívül helyezte, vagyis a vállalatok, közületek mentesültek a befizetési kötele­zettség alól. S ami jó a vállala­toknak, az a növekvő számú munkanélküliek sorsát pecséte­li meg. A pénzforrások elapadtá- val ugyanis nincs miből fizetni a segélyeket. A megyei statisztikai főosztály adatai szerint a hivatalosan elis­mert munkanélküliek száma Kárpátalján elérte a 18 ezret. E tömegből mintegy tizenegyez­ren jogosultak munkanélküli se­gélyre, amit persze hiába várnak. A megyei foglalkoztatási köz­pont pénzforrásai ugyanis ki­apadtak. S immár nem csupán a Pedig szép, hangulatos város Beregszász. Illetve az lehetne, ha lakói, vezetői kissé többet tö­rődnének vele. Igaz, szegény a tanács, de a rengeteg mocskot, szemetet nem lehet pusztán a pénztelenség számlájára írni. Mert arra furamód mindig akad elegendő pénz, hogy egy-egy utcát, teret feltúrjanak, elcsúfít­sák, ám a rendbetételre már nem jut. így aztán fokozatosan sze­métlerakóvá, kis túlzással halte-. nyésztésre alkalmassá válnak a „néhai” utcák. Vannak azért Beregszásznak olyan utcái is, melyeken öröm sétálni. Az arrafelé lakók ugyan­is nem tűrik a szemetet, a ren­detlen környezetet. Senki sem válik kevesebbé azáltal, hogy seprűt fog a kezébe, s még az eldobált csikkeket is felsepri portája előtt. Az ilyen példa, a takaros, virágágyásokkal sze­gélyezett utca, sajna, nagyon kevés. A kétarcú város lakóit inkább a nemtörődömség jel­lemzi. A nagyfokú rendetlen­séget nézve, látva legalábbis erre a következtetésre jut az erre vetődő. segélyek folyósítására nincs mód, hanem az átképzési tan­folyamokat sem tudják működ­tetni. A honatyák még ezt a kis pénzt és túlélési lehetőséget is elcsalizták a koplalás határára került polgárok elől. A statisztikai adatokból azt is megtudhatjuk, hogy hol, hány munkanélkülinek járna segély, s mekkora az állam ve­lük szembeni tartozása. Ung- váron például 2010 személy­nek 41 870, Munkácson 2735 főnek 38 531 hrivnyával adó­sak. A foglalkoztatási közpon­tok több mint hatezer hrivnyá­val tartoznak azoknak a tanin­tézményeknek, melyek vállal­ták a munkanélküliek szakmai átképzését. No és a dolgok egyenes következménye, hogy a munkaügyisek bérét sincs miből kifizetni. Reménytelen kezdet A pályakezdők elhelyez­kedési esélyei bizony alapo­san megcsappantak, pedig a végzősök vágyai, igényei nem lettek szerényebbek, sőt. Erről tanúskodnak annak a szociológiai felmérésnek az eredményei, melyet a Me­gyei Foglalkoztatási Köz­pont végzett az érintettek kö­rében. A felmérés készítői az általános és középiskolák di­ákjainak elképzeléseire, ter­veire voltak kíváncsiak. A megkérdezett 1500 vég­zős közt fele-fele arányban voltak fiúk és lányok. Sokan közülük - s ők voltak több­ségben - nem is tudják, mi­hez kezdenek majd az iskola befejezése után. A fiatalok­nak csak 43 százaléka adott határozott választ jövőbeni elképzeléseit, terveit, céljait illetően. A többiek vagy még nem döntöttek a lehetőségek valamelyike mellett, vagy egyáltalán nincsenek kézzel­fogható terveik. Az ilyen fia­talok száma egy esztendő alatt megduplázódott. Persze, vannak olyan gye­rekek, fiatalok is, akiket a csa­ládi légkör, elsősorban a szülői gondoskodás indít el, illetve készít fel arra a bizo­nyos rögös útra. Az említett felmérés kérdései közt szere­pel például, hogy vajon ho­gyan viszonyulnak a szülők a fiatalok pályaválasztásá­hoz. Nos, a gyerekek közül sokan válaszolták azt, hogy szüleik beleszólnak abba, milyen tanintézményi, mun­kahelyet válasszanak. Ez per­sze érthető, elvégre a legtöbb szülő szeretné elősegíteni gyermeke boldogulását. De vajon mi érdekli az ál­talános iskolák végzőseit? Nos, a megkérdezettek 26 százaléka valamilyen gimná­ziumban, líceumban szerel­né folytatni tanulmányait. Ez az arány lényegesen maga­sabb, mint egy évvel koráb­ban. Többen vannak a szak- középiskolákat választók, ugyanakkor mintegy öt szá­zalékkal kevesebben orientá­lódnak az egyetemek, főis­kolák felé. Veszítene presztí­zséből a felsőfokú végzett­ség? Igaz persze az is, hogy jelentősen csökkeni azoknak a száma, akik egyáltalán nem kívánnak továbbtanulni. A fiatalok, legalábbis a je­lek erre utalnak, sokkal gya­korlatiasabban néznek a vi­lág dolgaira, mint tették azt apáik. Számukra azok a szak­mák a legvonzóbbak, me­lyekben a lehető legjobb anyagi egzisztenciát látják. A végzős diákok ötven száza­léka gondolja úgy, hogy a pá­lyaválasztás legfontosabb kritériuma a pénz. Az anya­giakat követően második­ként szerepel csak a presztízs, az adott szakma, munkakör társadalmi megítélése, a csa­lád és a barátok véleménye. Az olyan részletkérdésre, mint a választott szakma tár­sadalmi haszna, egyetlen diák sem válaszolt. Vagyis a mai pályakezdők előtt nem az lebeg, mekkora szüksége van az adott szakmára a társada­lomnak, hanem inkább a sa­ját anyagi boldogulásuk felől közelítik meg a kérdést. Min­denesetre sokukban egészsé­ges optimizmus munkál s ad némi reményt arra, hogy talán mégsem teljesen elveszett nemzedék az övék. Az oldalt kárpátaljai tudósítónk, Balogh Csaba írta Munkagéppel torlaszolták el a szoroshoz vezető utat az ünnepelni indulók előtt Se munkabér, se segély Emlékek bús düledékei A kétarcú város

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom