Új Kelet, 1997. június (4. évfolyam, 126-150. szám)

1997-06-21 / 143. szám

Interjú 1997. június 21., szombat Szabad idejében beteg festményeket gyógyít Hétvégi beszélgetés Gyikó Gyula nyugalmazott vízügyi mérnökkel || A Luther-ház második emeleti lakása valóságos kép­tár. A falakon körbe-körbe festmények, a szekrénye­ken szobrok és könyvek minden létező helyen. A la­kás tulajdonosa Gyikó Gyula nyugállományú vízügyi igazgató, aktív restaurátor és festőművész: - Vala­mikor a háború kellős közepén végeztem el az Ipar- művészeti Főiskolát, és nem nagyon tudtam, hogyan tovább. Akkoriban inkább arról volt szó, hogyan le­het a borzalmakat túlélni, a művészetek (főleg az ipar­művészet) senkit sem érdekeltek. Élni meg kellett. így kerültem Budapestről Nyíregyházára, és a Nyír-Víz Társulatnál helyezkedtem el. Először rajzoló voltam, mert másra nem volt akkor lehetőség, majd 1948­ban, az államosítások után megszereztem a szüksé­ges műszaki végzettséget, és a Vízügyi Igazgatósá­gon dolgoztam. Negyven évet töltöttem a vizek szol­gálatában, és az utolsó tíz esztendőben legelső mun­kahelyemen voltam igazgató. Nyugdíjas vagyok most már elég hosszú ideje, és sok időt szentelhetek ked­ves foglalatosságomnak, a festészetnek. Szívesen pepecselek régi festmények rendbehozatalával, de nem idegen tőlem egy míves képkeret újjávarázso­lása sem. Mérnökként is művészként gondolkodtam, kivitelezőként pedig arra törekedtem, hogy ne csak hasznosak, de ízlésesek is legyenek az általam emelt épületek. Berki Antal (Új Kelet)- Iparművészként és mérnökként miért adta fe­jét a restaurátori szakmá­ra?- Díszítő-festőként végez­tem, amit aztán pályám során soha sem tudtam csinálni. Ez a templomfestés szakmája, amit akkoriban nem nagyon lehe­tett művelni. Szükség sem volt rá negyvenöt, vagy ahogy ak­kor mondtuk, a felszabadulás után, de azért bennem maradt a festészet utáni vágy. Sok választásom nem volt, elkezd­tem régi képeket javítani. Ma sem rózsás egy főállású kép­zőművész helyzete, közvetle­nül a háború után pedig egyál­talán nem látszott elérhetőnek a festőművészet. Nagyon so­kan ma sem merik fölvállalni a szabadúszást, de akkoriban egy ilyen döntés felért az éh­halállal. Sokan azt hiszik, hogy a restaurátor nem más, mint valamiféle mázoló, aki a régi képeken átfesti a színe­ket, hogy azok ismét régi fé­nyükben ragyogjanak. Pedig ez nem ilyen egyszerű. Húsz évvel ezelőtt a kezembe ke­rült egy XVn. századbeli Ma­donna. Valaki bajonettel ki­szúrta a festmény (!) egyik sze­méi. Az volt a feladatom, hogy a képet rendbe tegyem, ami nem volt egyszerű, mert a lyu­kat is meg kellett szüntetnem, és az épen maradt másik szem alapján megfestenem a hiány­zót. Ez valahogy úgy történt, hogy megfoltoztam a vásznat, a régi és az új vásznat festék­réteggel egy szintre hoztam, és a festő stílusában, a másik szem alapján láttam neki a munkának. Komoly felkészü­lést igényel ez a szakma, és bi­zony alapvető eleme a képző- művészeti tehetség. I — Vízügyi dolgozóként mennyire tudta hasznosí­tani művészi képességeit?- Rólam tudott dolog volt, hogy az esztétikához van va­lami közöm, tanácsadóként az országos főhatóságnak is se­gítettem. Nem szabad megfe­ledkezni arról, hogy a mérnö­ki munka nagyon hasonlít a művészetekhez. Egy építész­nek például olyan szinten kell tudni rajzolni, festeni, ami messze meghaladja egy ama­tőr tudását. Nem akarom ma­gam Markó Károly hoz hason­lítani, de ő is mérnök volt, csak abbahagyta a műszaki pályát, és minden erejét a festészet­nek szentelte. Én ezt nem tud­tam vállalni, de a képző- művészethez sohasem lettem hűtlen. Azt gondolom, hogy a két szakma - legalábbis ami az alkotómunkát illeti - kö­zös. Sokáig voltam kivitelező. Sok vízügyi műtárgy születé­sénél bábáskodtam. Mindig ügyeltem arra, hogy a kezem alól kikerülő munka szebb le­gyen, mint egy átlagos ipari létesítmény, odafigyeltem a formákra is, hogy csinosnak, szemrevalónak látsszon, hogy ne csak használati, de esztéti­kai értéke miatt is becsüljék az általam kivitelezett épüle­tet. Végül is egy csúnya épü­let ugyanannyiba kerül, mint egy olyan, ami az ember szép­érzékének megfelel, talán csak a tervezés kerül többe valami­vel, de a felár bőségesen megté­rül a látványban. És ha ehhez hozzávesszük, hogy egy ízlés­telen házat is minimum száz évre építenek, akkor nyugodt szívvel jelentem ki: egy szép, esztétikai értékű lakóház építése nem ke­rül annyival többe, mint amek­kora kárt okoz az ízléstelenség.- Azt mondják, hogy iga­zában csak nyugdíjazása után tért vissza a festészet­hez...- Ez nem egészen így van. Való igaz, hogy a munka mel­lett kevesebb időm maradt más jellegű tevékenységekre, de ami szabad időm volt, azt a festő­állvány mellett töltöttem. Jól is esett az egész heti kemény mun­ka után kikapcsolódni. Nekem tulajdonképpen a festészet je­lentette a pihenést. I- Miért nem a Képző­művészed Főiskolára jelent­kezett?- Igazában nem is tudom. De valószínű, oka lehetett az is, hogy Székesfehérváron az Ybl Miklós Főreál Gimnáziumban érettségiz­tem, ahol széles körű ismeret- anyagot tanítottak meg velünk, és a táblafestést valahogyan túl egyszerűnek találtam. Az iparmű­vészeti főiskolán összetettebb volt a képzés, és bár nem voltam olyan nagyon jó tanuló, a külön­féle tantárgyakat szerettem.- Festőként milyen stílus­ban dolgozik?-Egész életem­ben figyelemmel kísértem a kortárs festőművészetet, és soha nem tud­tam megszeretni az elvont képe­ket. Ez nyilván összefügg, azzal, hogy gyakorlati szakemberként vonultam nyuga­lomba. Én job­ban szeretem azt, ha egy képen azonnal látszik, mit ábrázol. Saját képeim esetében nem kell megma­gyarázni, hogy mi látszik a vásznon. Faludy György azt mondta, ha­ragszik a művé­szekre, mert el­vették az emberektől a szépet. Tökéletesen egyetértek vele. Ez nem jelenti azt, hogy naturalista lennék, de azt gondolom, hogy az elvont ábrázolásnak is meg­vannak a határai. Festőként ta­lán többre vihettem volna, most lehetnék akár híres ember is, de soha nem törekedtem arra, hogy képeimet kiállításokon tegyem közszemlére. így is sokan ismer­nek. Képeim eljutottak a világ minden tájára. Éestek a magam stílusában, és ez a fajta látásmód, úgy látszik, tetszik a közönség­nek. Egészen más a helyzet a res­taurátori szakmában. Ott nem le­het egyénieskedni, de akiben nincs tehetség, aki nem képes egyéni látásmódját önálló fest­ményben is kife­jezni, az restaurá­tornak sem lesz jó, pedig akár tet­szik, akár nem, azonosulni kell az éppen munká­ba vett festmény alkotójának stí­lusával.- Képes lenne Ón ar­ra, hogy a sa­ját feje után valódinak látszó Van Gogh-képet fessen? —Úgy érti, hogy egy eredeti Van Gogh-ot? Min­den további nél­kül. Még csak le sem másolnék egy eredetit, ha­nem magamtól, de Van Gogh stí­lusában készíte­ném el a festményt. Persze azért nem imám alá Van Gogh-ként, a saját nevem alatt futna, de első pillantásra még egy szakértő is eredetinek nézné. (A mai tech­nikai eszközök mellett amúgy sincs sok értelme az ilyen jelle­gű partizánkodásnak, hiszen a szakértők rövid időn belül meg­állapítanák a hamisítás tényét.) Az ilyen jellegű adottságok, mint a másik festő stílusához való alkalmazkodás, az évtize­dek alatt szinte észrevétlenül alakultak ki bennem. Megtisz­títom a javításra váró képet, „le­olvasom” róla a színeket, meg­állapítom, hogy a képen lévő zöld színárnyalat milyen festé­kekből tevődik össze, és nekem ugyanazt kell kikevernem, hogy az eredeti meg a javítás színben tökéletesen egyezzen.- Volt már olyan, hogy restaurálni hoztak egy ké­pet, és Ón mondta meg a tulajdonosának, hogy mi­lyen nagy értékű festmény van a birtokában?- El se hiszi, hányszor. Sok helyről hoznak hozzám képe­ket, és a tulajdonosok számta­lanszor megkérdezik, érdemes- e áldozni a festmény rendbe­hozatalára. Volt olyan eset, hogy a kép ki se látszott a pi­szokból, még a színeket sem le­hetett megkülönböztetni egy­mástól, és tisztítás után derült ki, hogy a kép Glatz Oszkár al­kotása. Ezeket a „Búvópatak” képeket általában örökölték kuncsaftjaim, nem értettek hoz­zá, nem nagyon törődtek vele addig, és csak tőlem tudták meg, hogy milyen nagy kincs birtokába jutottak. — És ilyenkor nem érez kísértést, hogy lemásolja a festményt, és az erdetit megtartsa magának?- Nem. Ez egyszerűen kép­hamisítás lenne, amire nem vinne rá a lelkiismeretem. Már olyan is előfordult velem, hogy a megrendelő kérte, egé­szítsem ki a képen látható hiá­nyos aláírást. Erre sem voltam hajlandó, még akkor sem, ha pontosan tudtam, ki a kép al­kotója, és megállapítottam, hogy a hiányos szignó a művésztől származik. A mi szakmánknak nagyon szigo­rú szabályai vannak, amiket be kell tartani. I- És van olyan, hogy be­lejavít a restaurálásra ho­zott festménybe?- Néhányszor érzek ilyen késztetést, de saját akaratom­ból ezt nem tehetem meg, Sok gyenge kép van az emberek birtokában, ezeket egyszerűen nem is szabadna egy lakószo­ba falára kiakasztani. Volt úgy, hogy a megrendelő maga mondta, azt tehetek a képpel, amit akarok. Ilyen esetben, mondjuk úgy: kicsit szabadab­ban végeztem a restaurálást. I- Végiggondolva eddi­gi életét, elégedett a sor­sával?- Nem panaszkodhatom. Engem mindig az vezérelt, hogy megálljain a helyem. Vízügyi szakemberként kitün­tetések sora bizonyította.' nem dolgoztam rosszul. 1 sem bántam meg, hogy néni lettem főállású képzőművész. BarcsayJenőmondta egyszer, hogy ő nem művész, ő festő. Valahogy én is így vagyok vele. Az életművem körülbe­lül nyolcszáz kép, amiből 150 van a birtokomban. A többi el­ment tőlem, ami azt jelentheti, hogy van közönsége a képe­imnek. Azt gondolo: . mint res- taurátort is megbecsülnek. Helyrehoztam körülbelül 2000 festményt, még több képkere­tet, amivel a nemzeü vagyont is gyarapítottam. Nagyon jó ér­zés látni a kliensem arcát, ami­kor jön és meglátja az újjáva­rázsolt képet. Volt. aki örömé­ben megpuszilt. Ann munkánk szolgálat, olyan szolgálat, ami­vel meghosszabbítjuk egy mű­vészi alkotás életét, hogy az időtlen időkig tudjon örömet okozni az emberiségnek. „...életművem közel nyolcszáz képből áll” I

Next

/
Oldalképek
Tartalom