Új Kelet, 1997. június (4. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-03 / 127. szám
elválasztani őket egymástól. Aztán rövid idő múlva igazi baba érkezett a házhoz. Oszkár tényleg a család szeme fénye lett. Aztán bekövetkezett az, amitől mindig is tartottunk. Eljöttek érte a vér szerinti szülei.- Hogyan élték meg ezt a szakadást?- Azt elmondani sem lehet. Tudja, mikor egy gyerek hozzánk kerül, rögtön a szívünkhöz nő. Én már egy fél nap után sem tudok megválni tőle. Kórusban sírtunk a többiekkel, amikor Oszkár édesapja karján elment tőlünk. Azóta csak egyszer láttam. Éppen a névnapomra készülődtünk, én a húslevest szűrtem le a konyhában, amikor a párom behozta akisfiút. Megállt a kezemben a fazék. A lányaim is visítva rohantak kifelé a szobájukból. Ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna. Ez a kicsi lány, Natasa decemberben volt egyéves. Egy hónapos és négy napos korában vittük haza a csecsemőotthonból.- Mit szólt a megszaporodott gyereksereghez a tágahh családi kör?- Édesanyám az első időkben egyszerűen nem tudta megérteni, miért kell nekem a sajátjaim mellett idegen emberek gyerekét is magamhoz vennem. Ők úgy gondolták, hogy nekik csak mi és az unokák, illetve az egy szem dédunoka van. Aztán szép lassan megbarátkoztak a gondolattal, hogy egyre több száj szólítja őket nagymamának és nagyapának. Ma már ők a legbecsesebb kincseik.- Hogy telnek a mindennapok? — Két évvel ezelőtt költöztünk Pócspetribe egy nagy családi házba. Hatalmas kert is van, így abban meg tudjuk termelni mindazt, ami a konyhába kell. Húst sem nagyon veszünk, a fiúk segítségével állatokat is nevelünk. Napjainkat a reggelek határozzák meg. Egy ekkora családban nem is nagyon lehet előre tervezni. Napközben csak Natasa van velem otthon, a többiek iskolába járnak. Szerencsére nevelhető gyerekeim vannak, jól kijövünk egymással. Bár néha kitör a fiúk közt az égi háború, de én hagyom őket. Ilyen a legjobb családban, a legszeretőbb édestestvérek közt is megesik. 1997. június 3., kedd Riport A kényszer háromszögei Sűrű cseppekben hull az égi áldás, s ettől a Sóstó-erdei Szabadidőpark leginkább egy felbolydult méhkashoz hasonlít. Gyerekek szaladnak a márványterem felé, menedéket keresve az eső elől, s hogy mindenkinek legyen helye a négy fal között is, néhány férfi székeket pakol le egy teherautóról. Bár a programok jó részét a kinti nagyszínpadra tervezték, azért bent sem kell lemondani egyetlen produkciót sem. A hangsúly ezen a napon talán nem is annyira az előadásokon volt, mint inkább azon, hogy nevelőszülőknél vagy intézetekben élő gyerekek vér szerinti szüleikkel találkozhassanak. A Családi Napot immár negyedik alkalommal szervezte meg a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet. Sikli Tímea riportja- Ez egy csodálatos nap. Bár még nem tudni, hogy az ég is kiderül-e, de az időjárástól függetlenül biztos vagyok benne, hogy innen ma minden gyermek és felnőtt örömteli szívvel megy majd haza - kezdte Iklódi Imréné, a GYIVI munkatársa, miközben keze egyetlen pillanatra sem állt meg. - Rengeteg éhes szájnak kell szendvicset kenni, s nem árt odafigyelnem arra sem, hogy minden gördülékenyen menjen. A Családi Napot első ízben négy évvel azelőtt, a Család Éve alkalmából rendeztük meg. Akkor Nyírbátorba hívtuk meg a nevelőszülőket, a vér szerinti szülőket és a családoknál vagy intézetben élő gyermekeket. Sohasem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor olyan gyermekek arcát láthattuk, akik életükben először találkoztak édesanyjukkal vagy távolabbi nevelőotthonban, nevelőcsaládnál élő testvérükkel. Óriási sikere volt a rendezvénynek, s néhány héttel később a családok és gyerekek már arról érdeklődtek, mikor tartunk legközelebb ilyen találkozót. Akkor már tudtuk, nem szabad megállnunk. így jött, hogy a következő esztendőben Tiszadobon, majd a Múzeumfaluban, és most itt, a vadasparkban látjuk vendégül az egymáshoz tartozó embereket. Ez a helyszín azért is különleges a gyerekeknek, mert némely családban olyan rosszak az anyagi viszonyok, hogy normális körülmények között nemigen jutnának ki ide az állatok és játékok közé. Szerencsére a Családi Nap gondolata több vállalkozó szívét is megmelengette. Adományokból jött létre ez a nap, s évről évre többen vannak, akik segíteni szeretnének. Kaptunk kenyeret, felvágottat, virslit, csokoládét, Túró Rudit,üdítőket, és' még felsorolni sem tudom, mennyi kedvességet. Hálásak vagyunk immár visszatérő fellépő vendégeinknek is, akik minden esztendőben elszórakoztatják a közönséget. Délelőtt tíz óra múlt pár perccel, s a hatalmas teremben elcsendesedik a moraj, minden szempár a színpadra sze- geződik, ahol Gajdos László parkigazgató köszöntő szavai után Horváth Péter, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium ifjúsági főosztályának munkatársa, lványi Tamás, az SZDSZ megyei elnöke és Nemes Gáborné, a GYIVI megbízott igazgatója szól néhány kedves szót az egybegyűltekhez. Aztán megkezdődik a játék. S míg a Mesekert Bábszínház kacagtatja a legkisebbeket, mi egy nem mindennapi találkozásnak lehetünk tanúi. A tízesztendős Laci egyik kezében léggömb, a másikban a tízóraira kiosztott kifli. Félrehajtott fejjel eszeget, s közben le nem veszi pillantását a magas, melegítőbe öltözött asszonyról. Szemében öröm és érdeklődés bujkál, mintha csak azt kérdezné: Tényleg te vagy az anyukám? Az asszony is nagyon megil- letődött. Utoljára hét évvel ezelőtt látta a kisfiát.- El sem tudom hinni, hogy ez a nagy legény az én gyerekem. Nem is tudom, mit mondjak... gyere, hadd öleljelek meg legalább — tárja ki a karját, s Lacika tétován bújik hozzá. Szokatlan számára a gondolat, hogy míg hosszú éveken át egyetlen anyukája sem volt, most egyszerre ketten is lesik minden mozdulatát.- Meséljen egy kicsit magáiról és arról az időről, amikor a kisfiú megszületett - kérem a fekete hajú asszonyt.- A nevem Radics Mária. Nyolc gyereknek adtam életet, hét fiúnak és egy lánynak. De csak kettő él velem. A többiek nevelőintézetben vagy éppen nevelőszülőknél vannak. Ezt a fiút... - tétován elhallgat, ám Laci ügyesen megmenti a helyzetet.- 1987. október 17-én születtem Nyíregyházán. Vagyis most októberben leszek pontosan tízéves.- Nem volt túl szerencsés már az érkezése sem. A hasamból egyenesen a kőre pottyant.- Nem kórházban szülte?- De igen. Tudja, én olyan könnyen szülő fajta vagyok. Szóltam a nővérnek, de mire nekiindultam volna, már a gyerek ki is pottyant belőlem. Egy orvos rohant ki a folyosóra és kapta fel a babát. Akkor sérült meg a feje is egy kicsit. Maga szerint látszik rajta valami? Megcirógatom a barna fürtöket, s a legénykével egymásra mosolygunk. Úgy tűnik, szerencsésen átvészelte élete első élményét.- Szülés után már alig láttam a gyereket. Elvették tőlem és kivitték a Csecsemő- otthonba. Ne kérdezze, hogy miért, mert erre nem tudok felelni. Pedig akkor még együtt éltem a gyerek apjával. Az igaz, hogy nem voltunk ösz- szeházasodva, de az élettársam volt.-Nem is látta többet a gyereket?- Dehogynem. Gyakran kijártam az otthonba hozzá. Egy alkalommal ki is akartam lopni onnan... de nem sikerült. Három évesen láttam utoljára. Aztán elkerült más helyre, és én évekig nem tudtam róla semmit. Pontosabban annyit, hogy egy időben Csengerben volt, de az olyan meszsze van ide.- Ki értesítette erről a mai találkozóról?- A gyermekvédő intézet. Egy pillanatig sem gondolkodtam azon, eljöjjek-e. Küldeni akartam neki korábban is játékot vagy pénzt, de hová címezhettem volna? Még az is nagy gond nekem, hogy most Pócspetriben lakik a nevelőszülőkkel. Oda se igen fogok tudni kijárni.- Te mit szóltál ahoz, hogy megismerhetted anyukádat? - fordulok a fiúhoz, aki még mindig mellettünk áll péksüteményét majszolva.- Örültem neki. Szeretném őt máskor is látni. Pedig nagyon jó a nevelőanyukámék- kal is. A testvéreimet nem ismerem, csak azokat, akik most vannak. Az igaziakra nem emlékszem.- Gyere, hadd vegyek neked valamit - fogja kézen Mária a gyermeket, és eltűnnek a forgatagban. Lacika nevelőanyja, Páti Lászlóné hosszan néz utánuk.- Még soha egyik nevelt gyermekemet sem látogatták meg a szüleik. Nem tudom, mennyire lesz tartós ez a kapcsolat.- Mikor határozták el, hogy nevelőotthonban élő gyerekeket vesznek magukhoz?- Körülbelül nyolc évvel ezelőtt. Két saját lányunk akkor kezdett felcseperedni, s mindenképpen szerettek volna egy öcsikét. Nem sokat gondolkodtunk a párommal, bejöttünk Nyíregyházára az intézetbe. Ám nem ment olyan gyorsan a dolog, mint ahogy mi szerettük volna. Kora tavasszal jártunk bent a GYIVI- ben, s valamikor ősszel vihettük haza az első testvérpárt. Bár eredetileg csak egy kisfiút akartunk, amikor kiderült, hogy az általunk „kinézett” legénykének testvére is van, semmiképpen nem akartuk
