Új Kelet, 1997. június (4. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-16 / 138. szám
1997. június 16., hétfő Hétindító „Az ellenséget szívesebben kell fogadni, mint a rokont vagy a barátot!" Beszélgetés Leonyid-Leon Gál Szaharcsukkal Leonyid Szaharcsuk néven jegyezték be az anyakönyvbe, Budapesten 1947-ben, azt szereti, ha Leonnak szólítják, úgy gondolja, ez Leonidasztól eredeztethető. Apai nagyanyja meg annak ősei grúzok voltak, s azt mondja: nem nyugszik, amíg nem Gál lesz a vezetékneve. Gál Rozáliának Gyöngyösön született édesanyját hívják, ő most Beregszászon él. Leon Tiszakere- csenyben fogorvos, feleségének-az orosz származású Tányának- is ez a végzettsége. Kézy Béla (Új Kelet) E pár mondat után akár világpolgárnak is nevezhetnénk. Pedig semmi másról nincs szó, mint arról, hogy miképp vonul végig egy ember sorsán a történelem. A szovjet hadsereg egyik fiatal ezredesét Budapestre sodorja a háború, megismerkedik a gyöngyösi Gál Rozáliával, és a hódító hadsereg katonáinak szokásaitól eltérően hivatalosan is feleségül veszi. Két fiú születik a házasságból. Az anyai ágon grúz származású Szaharcsuk ezredest egy moszkvai étteremből kijőve több tiszttársával együtt meggyilkolják máig ismeretlen tettesek. Akik ismerik a negyvenes évek végének szovjet viszonyait, ezen aligha csodálkoznak. Gál Rozália fiaival egy két hegy közé szorított grúz falucskába kerül. A közeli hadi- fogolytáborban magyarok is vannak. Az ötéves Leonyid karácsonykor elkíséri édesanyját a táborba, aki magyar szót hallani, karácsonyt ünnepelni megy a fogoly katonák közé. Az otthonuktól elszakított magyarok kézről kézre adják a kis Leonyid-Leont, akiben ez az emlék máig tartó mély nyomot hagy. Cseperedvén, grúznak és magyarnak egyaránt érzi magát, s ez ma is így van. Nem szeret egy helyben ülni, bosz- szantja a hivatalok tehet- lensége, pedig az egykori Szovjetunió polgáraként ezt igazán megszokhatta volna.-Én tudom, hogy mi a feleségemmel itt, Magyarországon is kincset érünk. Mindketten fogorvosok vagyunk, van gyakorlatunk. Beszélek oroszul, ukránul, grúzul, s ha nem is egészen helyesen, de magyarul is. Mégsem használtok engem - mondja érdekes akcentussal. - Ugye tudjátok, mibe kerül egy orvosi diploma? Tizenkét óra alatt tudok elkészíttetni olyan fogpótlást, ami itt, egy hétbe telik. Nekem még megvannak a beregszászi kapcsolataim. Ezt ki kellene használni.-Ebben egyetértünk. Most azonban szívesebben hallanék nem mindennapi élet- utadról. Nyílik közben az ajtó, Tánya asszony csendes szóval igazi grúz teát kínál. Csodálatos zamata van.- No, ebből a teából annyi van még - mondja Leon. — Egy nagy papírzsákkal kaptam, amikor utoljára Grúziában jártam. Tudod, a grúzok nagyon vendég- szeretőek, ott a vendég ünnepet is jelent. Nagyon sokat dolgoznak és gazdagok is. Nekik a szovjet rendszerben is megvolt mindenük, sokkal több, mint az oroszoknak.- Beszélgetésünk elején mondtad, hogy egy kis hegyi faluban nőttél fel...- Az úgy volt beékelve egy keskeny völgybe, hogy csak déltájban érte a nap. Ha sokáig akartuk a Napot látni, fel kellett menni valamelyik hegytetőre. Emiatt aztán csaknem egész évben fűteni kellett. Ott a férfi dolga gondoskodni a családról, ha nincs férfi, akkor a fiúgyerek viseli ezt a tisztet. Nekem, meg a testvéremnek bizony gyakran kellett menni az erdőbe fáért. Szerencsére volt ott bőven. Grúziában van egy vértestvérem is. Kétméteres, nagy, erős ember. Pedig majdnem meghalt. Egyszer mentünk fát gyűjteni, anyám is ott volt. Ez a fiú beleesett a folyóba. A víznek igen erős sodrása volt, de édesanyám beugrott, és kihúzta a fuldoklót. Lent a faluban meg kellett vágnunk az ereinket, és egymáshoz tettük a vérünket. így lettünk vértestvérek. Ez erősebb kötelék az igazi testvérnél is. Persze a fagyűjtés, a munka mellett járni kellett iskolába is. Négy évet a grúz nyelvű iskolába jártam, a másik négyet meg orosz nyelven tanultam végig, mert csak így mehettem felcsertanulónak.- Hogy kerültél Kárpátaljára?- Édesanyám másodszor is férjhez ment, s vele jöttem. A felcseriskolában ukrán nyelven tanultam, azután még leérettségiztem a munkástagozaton magyarul (esti tagozat - a szerk.). Mindenképpen egyetemre szerettem volna menni. Sokat tanultam, ezalatt nem egy láda konyak fogyott el, de azt muszáj volt meginni, hogy vidáman menjen a tanulás. Úgy mentem el felvételizni a leningrádi egyetemre, hogy nem tudta senki. Azt mondtam, kirándulni megyek. Nem volt könnyű a tanulás, mert nem kaptam otthonról támogatást. Jártunk vagont pakolni, jól lehetett vele keresni, de nagyon kemény munka volt. Szerettem sportolni is, Grúziában megtanultam birkózni, s ez az egyetemen nagyon hasznos volt, első osztályú sportoló lettem, így a kajáravalót megkaptam. Persze ehhez még kellett pótlás. Húsüzembe is jártunk dolgozni. Innen gyakran csempésztünk ki egy kis kolbászt úgy, hogy a combunkhoz kötöztük. Egyszer elém áll a portásnő és kérdi: mi van a lábom közt. Mondom: kolbász. Mi lenne, ha megtapogatnám? - kérdezi tovább. Hát akkor mindketten nagyon meglepődnénk, válaszoltam, s közben a frász kerülgetett. Na, majd legközelebb meglepem, mondta és elnevette magát, majd kiengedett. Grúziában tanultam meg szépen énekelni is. Ott énekelni mindenkinek tudnia kell, de nekem olyan jól ment, hogy esküvőkre hívtak. Különlegességnek számított, hogy a „magyar fiú” grúzul énekel. Egy évet a drezdai egyetemen is tanultam. Nem én voltam a legjobb tanuló, de a legjobb énekes igen. — Te is mondtad, mástól is hallottam, hogy a grúzok nagyon mulatós, jó kedélyű, de kicsit vad emberek. Mesélj valamit a mulatságokról, a vendégeskedésekről, a grúz szokásokról.- Erről valóban sok történetem van. Amikor először mentem vissza oda, ahol nevelkedtem, a Fekete-tenger partján vitt az utam. Ott van egy hely, ahol az üdülők miatt vagy hetven kilométer hosszon negyvenes sebesség- korlátozás van. Hát ezt bizony én eléggé túlléptem. Meg is előzött egy motoros rendőr és megállított. Kérdezte: hova ilyen sietve? Mondom én: viszem a családomat grúz földre, megmutatni nekik, hol nőttem fel. Megbüntetem, mondja a rendőr, vagy el kell hozzám jönnie vendégségbe. Persze, hogy a vendégséget választottam, ami aztán három napig tartott. Amikor útnak indultam, rendőr barátom, aki természetesen grúz volt, elém kanyarodott a motorjával és szirénázva vezetett fel a sétányon, mint egy államfőt. A következő városnál már várt a másik grúz rendőr és ez így ment a falumig. Kamaszként jöttem el onnan, nemigen ismertek meg sokan. Jön egy öreg néni, akinek ismerősnek tűntem. Kérdi tőlem: mi járatban vagyok? Mondom, hogy itt nőttem fel, megyek a közeli városba és keresek egy szállodát, s holnap visszajövünk körülnézni. A nénike igen keményen rámpirított: Nem szégyelled magad! Mutass rá arra a házra, ahol lakni szeretnél, amíg csak itt akarsz maradni és ott titeket vendégül látnak. így is lett. A gazda átadta az egész házat, ők meg elmentek a rokonokhoz. Minket persze szinte minden házban megvendégeltek. Mindenütt roskadásig volt az asztal zöldséggel, gyümölccsel, borral meg konyakkal. Legtöbbet a vértestvéremnél voltam. Visszahívtam én is őt Moszkvába. Eladott egy autót és eljött. Miután három napig mulattunk, mondom a negyedik nap: nekem menni kell dolgozni. Megkérdezte, mennyi a fizetésem. Mondom: száztizenöt rubel havonta. Na itt van százötven, maradj még itthon három napig! Mit tehettem? Mulattunk még három napig. Elmulattuk az autó árát, de neki pár hónap múlva új kocsija volt. Szebb meg jobb, mint az előző.- Annyi minden jót mondasz a grúzokról...- Mert nagyon szeretem őket. Nagyon igaz nép. Őket sosem hódította meg a kommunizmus...- Én emlékszem egy nagyon gonosz grúzra, úgy hívták Dzsugasvili, közismertebb nevén Sztálin. És őaztán a kommunisták között is a legelső ember volt.- Te sem gondolhatod komolyan, hogy minden nép csak jó emberekből áll. Másrészt ha meggondolom, lehet, hogy neki abban az időben azt kellett tennie. Néha arra gondolok, ha most is néhány gazember főnököt falhoz állítanának, lehet, hogy a többi rendesen végezné a dolgát. Persze ma már nem olyan világ van. De fegyelemre meg rendre, tisztességre szükség volna nagyon. Tudod, a grúzok néha nagyon vadak tudnak lenni, főképp az igazságért, a szabadságukért szállnak harcba. Nem is tudta őket igazán meghódítani sem az orosz cár, sem a kommunisták. Éppúgy, mint a csecseneket. Lehet, hogy nem hallottátok errefelé, de Csecsenföldön hétéves gyerekek feküdtek az orosz tankok alá gránáttal a kezükben. Miért nem értik meg az oroszok, hogyha a cárnak nem sikerült leigázni őket, akkor most sem sikerülhet?-A vadság azt jelenti, hogy verekedősek?- Azt is. De azért vannak íratlan szabályok. Ezeket errefelé talán nem is értik, hiszen itt ellentmondásosnak tűnhetnek. Például ha bemegy a házadba a halálos ellenséged, akkor azt vendégül kell látni, talán még fényesebben, mint a barátot meg a rokont. Ha meg verekedés van, elég ha kimegy egy öregyasszony és rákiabál a dulakodókra. Azonnal abbahagyják. A grúz lakomákon először a férfiak esznek, a nők csak akkor ülhetnek közéjük, amikor a férfiak megbeszélték dolgaikat. Ugyanakkor nagyon udvariasak is a férfiemberek. Ott buszon, villamoson azonnal átadják a helyet, s ha valahol nőt látnak gyermekkel várakozni, szinte minden autp megáll és a vezetők megkérdik: hová vihetik el őket.- Azt mondják, a mulatós vidám emberek gyakran hosz- szú életűek...- Hát a grúzok bizony sokáig élnek. Hallottam erről egy kis történetet. A százhúsz éves, meg a százharminc éves grúz férfi beszélget most 1997-ben. Mondja az öregebb. Te komám! Emlékszel? Valamikor 1905-ben, vagy talán az első háborúban, amikor katonáskodtunk, adtak valamiféle orvosságot, hogy ne kívánjuk a nőket. Na hát úgy érzem, most kezd hatni a tabletta!- Ha a grúzok olyan gazdagok, miért nem arra a vidékre mentél, hiszen befogadtak volna...- Ez így van. Amikor ott jártunk, azt-mondták a rokonok: legyél megint Melik- hidze (grúz családnév - a szerk.) és sok pénzed, vagyo- nod lesz. Nehezen tudtam eldönteni, hova tartozom. Persze akkor már nem voltam én sem szegény ember. A beregszászi szőlőhegyen van egy kis birtokom. Oda nagyon sokféle szőlőt hoztam. Vannak ott görög fajták, leginkább persze grúz, na és magyar. Magam ültettem mindet, szépen meg is fogantak. Ezek már az én gyökereim is. Engem már nem fognak Me- likhidzének hívni, de addig nem nyugszom, míg Gál nem lesz a nevem. Visszajöttem. Valahogy mégis magyar szeretnék lenni. De egy kicsit bennem van a grúz gondolat is. Az életet ma kell a legjobban megélni, nem holnap! Újratemetés?! Berki Antal (Új Kelet) „A Magyar Távirati Irodát illetékes helyen felhatalmazták...” Akkoriban még így kezdődtek a fontos, Magyarországot alapjaiban megrázó híradások. 1958. június 17-e volt. Kedd. Az akkori sajtó (Nép- szabadság, Népszava. Magyar Nemzet) címoldalon hozta a MTI tudósítását. Mi, gyerekek, nem nagyon értettük a dolgot. Persze tudtunk Nagy Imréről, tudtunk Maiéterről, legalábbis annyit, ameny- nyit környezetünkben hallottunk róluk. De Gimes Miklóst nem ismertük, és azt se nagyon tudtuk, hogy kicsoda is az a Losonczy Géza. Nem vettük nagyon komolyan a tragikus híradást, már csak azért sem, mert tizenkét évesen nem tudtuk, hogy hol lakik a jó Isten, és szüléink (az én anyám biztosan) egyszerűen nem hitték el az újságokban megjelent közleményt. Mondták, hogy Moszkvába menekítették őket, hogy új néven új életet kezdtek, és abban minden felnőtt biztos volt, hogy a híradásban közölteket a Kádár-kormány egyszerűen nem meri megtenni. Ma már tudjuk, hogy az MTI akkori híradása a valóságot tartalmazta, és ma már azt is tudom, ki volt Gimes Miklós, és Losonczy Géza sem tartozik az ismeretlenek közé. És Nagy Imre. Még életében legenda lett. Nemcsak mi, gyerekek, de a felnőttek sem tudták, hogy Romániából haza- hurcollák, hogy titkos bírósági komédia folyik ellene és vádlott társai ellen. A kommunisták nem tanultak, pedig jó példa bőven akadt volna. A halottakat el kell temetni! A túlélők elemi kötelezettsége ez! És nem az Antigoné, de az alig másfél évvel azelőtt eltemetett Rajk László esete leheteti volna memento a véres bosszút álló Központi Bizottságnak. Rajk László temetése elsöpörte a Rá- kosi-rendszert, mint ahogyan jó két évtized múlva Nagy Imre és társai vetettek véget a moszkovita hatalomnak. Azt mondják: Nagy Imre és mártír társainak újratemetése. Nem! Szó sincs erről. Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Maiéter Pált és Losonczy Gézát gyilkosaik elásták, mint ahogy elástak velük együtt közel félezer embert. Az áldozatok véglisztességct csak 1989-ben kaptak, akkor, amikor egy ország búcsúzott a Hősök terén a mártíroktól. Most ismét nyár van, ismét június 16. Talán ma már nem olyan időket élünk, hogy bárkit is koncepciós per alapján, bírósági komédia keretében lehessen meggyilkolni, és talán abban is reménykedhetünk, hogy Magyarországon soha többet nem lesznek temetetlen halottak.
