Új Kelet, 1997. június (4. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-10 / 133. szám
1997. június 10., kedd Interjú Sztárvendégek a fesztiválzárón Kisvárdai beszélgetés az Almási Éva-Balázsovits Lajos művészházaspárral A magyar színművészet élvonalába tartoznak. Házasságuk is kiállta az idők próbáját. Nagylányuk, szülei hivatását választva, most ismerkedik a színház világával. Kitüntetéseiknek se szeri, se száma, Almási Éva és Balázsovits Lajos a főiskola elvégzése után foglalta el azt a helyet a művészetben, amit azóta is töretlenül tartanak. Mind a ketten érdemes művészek, de Almási Éva tehetségét Kossuth-díjjal is elismerték. A Kisvárdai Fesztivál zárónapjára érkeztek a városba, ahol Balázsovits Lajos a magyar színházművészet nevében köszöntötte a találkozó résztvevőit. A házaspárral az előadás után beszélgettünk az ilyen jellegű találkozások hasznáról, művészi célkitűzéseikről és arról, hogy Balázsovits színháza, a Játékszín is szívesen szerepelne a határokon túli magyar színházak fesztiválján. Balázsovits Lajos: — Nem először vagyok Kisvárdán, ha tehetem és időm is engedi, mindig szívesen jövök erre a fesztiválra. Az idén sajnos a megnyitón nem tudtam részt venni, elsősorban saját színházam gondjai miatt, de úgy intéztük, hogy ha máskor nem is, de legalább a zárónapaon jelen legyünk. Almási Éva: - Sajnos elfoglaltságaim miatt csak most, a zárásra érkeztem. Előadást is csak ezt az egyet, a marosvásárhelyiek produkcióját láthattam. Mindenesetre nagyon kedvesek, nagyon fiatalok és nagyon tehetségesek ezek a gyerekek. A színház végül is mindenütt ugyanaz. Vagy tehetséges emberek alkotják a társulatokat és akkor izgalmas, élményt adó előadások jönnek létre, vagy ha hiányzik a képesség a tagokból, akkor unalmas, nézhetetlen művekkel bombázzák a közönséget. Egyet azért észrevettem, hogy ezek a fiatalok mennyivel feszesebben, szebben beszélnek magyarországi kortársaiknál. Nálunk valahogy elpongyoláso- dott a beszéd, és sajnos a hivatásos beszédművészek se nagyon jeleskednek, míg határainkon túl, talán a nyelv megtartó ereje miatt is, nagyobb alázattal közelednek az élő beszédhez.- Arra nem gondolt igazgató úr, hogy valamelyik Játékszínben játszott produkcióval szerepelhetnének ezen a találkozón? B. L.: - Ez már többször felmerült bennem, de a színházam anyagi helyzetében erre egyszerűen nincs módunk. Valamilyen minisztériumi szándék kellene ahhoz, hogy több magyarországi színház is eljöhessen Kis- várdára, ami egészen biztosan hatással lenne a találkozó légkörére is. Azt gondolom, hogy a művészeket legjobban az sarkallja jobb teljesítményre, ha kollégáinak kiváló alakításaival is megismerkedhetnek. Valószínűleg kölcsönös lenne az egymásra való hatás, hiszen mi is sokat tanulhatnánk az ilyen közös fellépésekből. Amennyire én tudom, talán még pénz is kerülne az ilyen találkozók finanszírozására. Egészen egyszerűen ésszerűbben kellene gazdálkodnia ma meglévő pénzeszközökkel. A. É.: - Ha szóba kerülne a vendégszereplés a fesztiválon, én is szívesen jönnék ide játszani, de eddig ilyesmire sehol nem volt lehetőség, bármelyik színházban is dolgoztam.- Ön, amióta kinevezték a Játékszínbe, nem nagyon dolgozik színészként. Milyen érzés színpadról az irodába kerülni? B. L. .—Fura dolog pandúrrá válni, de mert valamikor én is voltam rabló, már amikor színészként dolgoztam, megpróbálom úgy működtetni a színházat, hogy a színészeim ne járjanak rosszul. Nem tartanám etikusnak, hogy igazgatóként magamnak mutassak be darabot. Hogy nézne az ki, hogy a Balázsovits vezette színházban Balázsovits a főszínész. Inkább rendezek, azzal nem játszom el kollégáim elől a szerepeket. A pályán eltöltött hosszú idő alatt minden rafinériát kitanultam, tudom, hogy mikor kell valamiben engedékenynek lenni, és azt is, hogy mikor kell keményebb hangot használni. Alapelvem az, hogy a tehetségnek nagyon sokat el lehet nézni. A mi szakmánk is nagyot fordult a rendszerváltással. Ki vagyunk szolgáltatva pénznek, üzletnek, ami esetleg a művészi értékek elsorvadásához is vezethet. Meggyőződésem: nem szabad a művészeteket odalökni az üzleti élet martalékának, mert az több veszteséggel, mint haszonnal jár. A nálunk szerencsésebb sorsú országokban is, Angliában, Ausztriában, vagy éppen Németországban jelentékeny összegekkel támogatják a kultúrát, az oktatást, a művészeteket. Természetesen a mi felelősségünk is nagyobb lett az önállósággal, hiszen nem mindegy, mire költjük az adófizetők pénzét. Az a baj, hogy a mostani és az elkövetkező kormányoknak a színház nem fontos, nem kezelik olyan felelősséggel, mint mondjuk az üzleti életet. Nem lenne szabad megfeledkezni arról, hogy a szellemi, az etikai és a kulturális jövő éppen a kultúra, így a színház munkásainak is a kezébe van letéve. Alapítvány a magyarságért Ötödször is Tőkés László-díj Valamikor a rendszerváltás hajnalán néhány lelkes kisvárdai értelmiségi elhatározta, hogy olyan alapítványt hoz létre, amivel honorálhatják a határainkon túli magyarok érdekében végzett áldozatos munkát. Noha a kezdeményezők valamennyien az MDF-hez tartoztak, az alapítvány igazi civil szervezetként működik azóta is. Tőkés László akkoriban vívta a maga élet-halál harcát a Ceausescu-diktatúrával, és kézenfekvő volt, hogy a díjat Tőkés Lászlóról nevezzék el. 1989-ben nem is tudták az alapítók Tőkés beleegyezését megszerezni az elnevezéshez. A fiatal püspök, ha vonakodva is, csak jóval később, 1992- ben adta áldását a róla elnevezett díjhoz. Az idén ötödször adták át a dijatBenkőSamu irodalomtörténésznek, aki Kolozsvárról érkezett a díj átvételére. Lengyel Szabolcsot, a kuratórium elnökét kérdeztük, megmar?. ít-e az alapítvány civiljellege, és milyen szempontok alapján döntenek az évenkénti kitüntetésről. — Nem lettünk pártkatonák, a kuratórium összetétele sem olyan, hogy ilyen irányba forduljon a Tőkés-díj sorsa. Tagunk volt dr. Kocsis Elemér püspök úr, aki nyugalomba vonulása miatt az idén lemondott tisztéről és helyére dr. Bölcskei Gusztáv püspök úr vállalta a felkérést A kurátorok között található a várdai református esperes, Csiszár Ákos és a város polgármestere dr. Oláh Albert, akiről mindenki tudja, hogy nem tagja az MDF-nek.- Csak határokon túli magyarok kaphatják a díjat?- Nem, erről szó sincs. A magyarság érdekében végzett munka a fő szempont. így kapott díjat Sára Sándor is, de való igaz, hogy az eddigi öt kitüntetett közül négy él határainkon túl. Az sem kritérium, hogy magyar legyen a díjazott, hiszen először a Kolozsvárott élő Gelu Pateanu román műfordítónak ítélte a kuratórium a kitüntetést. Az honoráltuk, hogy amit a románság a magyar irodalomról tud, azt neki köszönhetjük. Nagyon sokat tett a román és a magyar lakosság békés együttélésének megteremtéséért, és élete során szinte minden jelentős magyar költőt, írót román nyelvre fordított. Sajnos Gelu Pateanu már nem él, ő az egyetlen kitüntetettünk, aki eltávozott az élők sorából. Az eddigi Tőkés-díjasok közül csak ketten politikusok, Ágoston András Jugoszláviából és Du- ray Miklós Szlovákiából. A kuratórium elég széles körűen tájékozódik a jelöltekről. Különféle felmérések segítik a munkánkat, javaslatokat kérünk és kapunk országos hatáskörű szervezetektől, így a Miniszter- elnöki Hivataltól is. Jelöltekből bőven van. Akad olyan javaslat, amit még 1995-ben kaptunk, és minden szempontból alkalmasnak találtuk a jelöltet, de elképzelhető, hogy csak 2003- ban kerül rá a sor. A mostani kitüntetést olyan ember kapta, aki a tudománynak él, megelőzve politikusokat. Benkő Samu az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, ami a Magyar Tudományos Akadémia ottani megfelelője. — A kuratórium mit tervez a közeljövőben?- A díjat természetesen minden évben kiosztjuk a jövőben is, de szeretnénk Kisvárdán Szent Lászónak szobrot emelni. Ez nagyon nagy feladat lesz, hiszen egy lovasszobor nem olcsó mulatság. A közeljövőben írjuk ki a pályázatot, és a beérkezett maketteket kiállításon mutatjuk meg a közönségnek. Szeretnénk, ha kétezerben Szent László lovasszobra fogadná a Kisvárdán megforduló idegent. Az oldalt írta: Berki Antal, fotók: Racskó Tibor- Művésznő, mostanára utolérték az anyaszerepek. Szívesen játszik ilyeneket? A. É.: -Nálam már régen megtörtént a „rendszerváltás”. Negyvenéves koromtól játszom anyaszerepeket, engem ez egyáltalán nem zavar. És igaz ugyan, hogy pályámon szinte kizárólag hősnőket, szépasszonyokat játszottam, de én akkor sem kategorizáltam úgy a szerepeket, hogy ez szép, ez meg csúnya. Inkább mindig arra törekedtem, hogy jól játszana el a figurát. Boldog voltam, amikor megkaptam az Erzsébetet (Schiller: Stuart Mária című darabjáról van szó - a szerk.), és boldogan maszkíroztam magam csúnyára, mert meggyőződésem, hogy nem a szépség a lényeg, hanem a mögöttes tartalom. Ha tartalom és szépség együtt jár, az egészen kivételes dolog, de ha egy szerep jó, ha a színész örömöt talál benne, akkor teljesen mindegy, hogy öreg, fiatal, szép vagy csúnya. Soha életemben nem akartam nálam fiatalabb szerepeket játszani, bár a Régimódi történetben nem sikerült megúsznom. Harminchat éves fejjel egy intézeti kislányt játszottam. Az előadásnak rendkívül nagy sikere volt, és azt gondolom, hogy én is részese voltam, de egy idő után mégis visszaadtam a szerepet, mert ahhoz, hogy megfelelően kifessem magam, egy óra bőségesen elegendő, és ha ennyi idő alatt nem tudom magam úgy sminkelni, hogy hihető legyen a korom, akkor az a szerep már nem nekem való.- Sokan úgy gondolják, hogy Ón vette át a Ruttkay Éva halálával megüresedett királynői trónt.- Én ezt nem hiszem. Ruttkay Éva egy korszak színészetének meghatározója, első számú reprezentánsa volt. Az ember nem gondolkodik azon, hogy ki kinek az örököse, hanem teszi a dolgát. A mi szakmánk a pillanatok művészete. Mindig és minden héttől tíz óráig dől el. Én nem szeretek se előre, se hátra tekintgetni, a mi lesz velem és mi volt velem kérdése nem nagyon foglalkoztat. Mindenesetre nagyon megtisztelő ez az Ruttky Évával való összehasonlítás.-Mi van az Óreg hölggyel? Nem szeretné eljátszani?- Én soha nem kértem szerepet, nem azért, mintha nem lett volna olyan, amit szívesen eljátszottam volna. Olyan ez a színházasdi, mint a szerelem, azt se lehel kérni, az vágyjon, és szavak nélkül megtörténik a csoda, vagy ha kérni kell, akkor már azelőtt elhal, hogy megszületett volna. Ha közelítene hozzám egy szerelem- öregasszonyszerep, akkor biztosan magamhoz engedném, barátkoznék vele, de soha életemben nem voltam tolakodó. A pályámat is úgy csináltam végig, mint a szerelmet, odaadással, alázattal, és azt remélem, szégyenkezés nélkül vállalhatom a szerelmeimet, is a színészetemet is. I Középen Almási Éva Lengyel Szabolcs Balázsovits Lajos
