Új Kelet, 1997. május (4. évfolyam, 101-125. szám)
1997-05-20 / 115. szám
Kultúra 1997. május 20., kedd „Az én arcom a ti arcotok!” A kisváros ócska színpadán csoda történt. Angyali fényáradat hömpölygött végig a porlepte függönyökön a meszes burkától szabadulni akaró falakon, és utat talált a még a színpaddeszkák résein át is. Hát itt a válasz az oly sok könyörgésre, a pusztába kiáltott szóra? Hányszor formáltuk ajkunkat esdeklő imára: Ó, Uram! És vártuk, vártuk, hoav felemeljen, kitépjen a sárból, a szennyből, a disznók mocskából. ím megjelent, de nem segít, nem emel fel. Utat mutat. „Térj vissza hazádhoz és házadhoz. Térj vissza, tékozló fiú!” Tapolcai Zoltán (Új Kelet) Amikor az előadás fényei kihunytak, a nyírbátori Szabadság mozi falai újra magukra öltötték koszos fénytelenségüket. Mintha mi sem történt volna. Talán nem is történt semmi. Talán. Talán teátrum. Szemtelen, kihívó, gunyorosan ál- szerénykcdő név. Buzogány Béla nagyon jól tudja, hogy színházat csinált. Nem csak talán, valójában is. De talán fél attól, hogy azt az örömöt, amit az első premier után most átél, a nagy, avagy önmagukat nagynak tartó színházféleségek képviselői a széksorok közötti fitymálással elronthatják. Nyírbátornak szombat óta színháza van. Olyan, amilyen egy kisvárosnak lehet, és amilyen csak egy kisvárosnak lehet. Ahol az áhitat és az ujjongás nemcsak a darabnak, a látványnak szól, hanem azoknak a színpadi arcoknak is, amelyek minden néző számára ismerősek. Ezerszer nagyobb élmény a baráton, szomszédon, haveron a színház adta új álarcot látni, ahogy megszületik benne valami más, valami egészen más. Buzogány Béla ezt nagyon jól tudja, és ezért alapított teátrumot épp Nyírbátorban. A színészházaspár máriapócsi remeteséget vállalt önszántából és a maga kedvére, ám színészek maradtak utolsó porcikáju- kig. Akiknek lételemük a taps, kapják azt akár ők, akár tanítványaik. Egy éve sincs talán, amikor Buzogány Béla Pócs- petriben egy kis passiójátékra figyelt fel. Csöpögős dalocskák egy szál szintetizátor kíséretével. A tékozló fiú története kelt életre benne. S mint amikor egy kristály ezer ágát bontogatja, úgy gyűltek a segítők az ötlet köré. Első sorban Dózsa György, aki a Szárnyas Sárkány Kulturális vállalkozás utcaszínház-fesztiváljával már megmutatta, hogyan lehet húszezer embert a keleti végekre csalni, méghozzá a kultúra máko- nyával. Produkciós menedzserként megteremtette annak lehetőségéi, hogy reflektorok fényében úsz- szon a mozi színpada, hogy öles hangládák tornyából robbanjon a zene, hogy mind a díszletre, mind a jelmezekre maradéktalanul legyen pénz. És Krivánik József egyszerű, de kimondottan jól használható díszletet álmodott a pici színpadra. Hatvan embert kellett egyszerre elhelyeznie úgy, hogy legyen táncterük is, és a közönség érezze a tömeg hatását . Maliár Mónika végzős iparművészként megízlelhette és megmutathatta a magyar folklór jegyeit, de ördögi kavalkádba is tévedhetett fantáziája. Mivel rockoperáról van szó, talán először kellett volna említenem a kísérő együttest. Ugyanis nem akármilyen színház a nyírbátori. Nem egy magnetofont kattin- gatnak a színfalak mögött, nem előre felvett dalokra tá- tikáznak a szereplők. Élő minden, élő, valódi, igaz a produkció. És ebben a zenekarnak markáns szerepe van. A tingli-tangli kis dalok átiratai, új hangszerelései lenyűgöző eredményt hoztak. Nem egyedit, hiszen a dalok eredendően magukban hordozták az utánérzéseket az István a királytól a Máté Péter-slágere- kig. De ahogy azt a helybeli „bandára”, a Rockinsra épülő csapat előadja, az teremt felejthetetlen élményt. Kiss János zenei rendező érzi azt a tempót, amely nem engedi szorításából a nézőt, de nem is fárasztja. Ezt a tempót pedig virtuóz gitártudással beleégeti a lelkekbe Usztics Zoltán. Szólói után azt vártam, hogy az első sorok a koncerteken megszokott módon heveny csápolásba kezdenek. Még egyszer mondom, több esetlen dallamvezetést Usztics és a zenekar egyéni zsenialitása ment meg! (Bár hosszú a névsor, de a teljesítményét itt a helye mindegyikőjüknek: Szabó György, Varga Zsuzsa, Csckő Gábor billentyűsök, Boros Gábor dob, Fazekas Attila basszus- gitár, Ortutay Orsolya hegedű, Téglási György bőgő, Babik Béla brácsa és a vokál, Toka Ildikó, Kovács Szilvia, Szimuly Csilla.) A tékozló fiút mint rockoperát hirdetik a plakátok. Témája és küldetése apropóján azonban a godspelek közé sorolható. Ez a Magyarországon még kevésbé ismert műfaj a sétálóutcákban és alternatív kisegyházak imaszobáiban jelent meg eddig. A biblia üzenete, az istenimádat huszadik század végi formába, azaz a „rockzenébe” öltöztetve. Az idézőjel használata itt a pontosság miatt kötelező. A godspelek a fekete bluesból merítenek, de már többszörös áttétel után, mégis érezhető egyértelműen, hová futnak a gyökerek. Ehhez hű volt a nyírbátori előadás is, de csak részben. A műfajtól idegen a — rockosított - magyar népzene, de az előadástól nem! Hiszen mondanivalójában kulcsszerepe van a kultúrák találkozásának, ütközésének. Erről Buzogány Béla így vall: — Ezt az előadást kényszerből rendeztem meg. Egy olyan belső kényszerből, amely utasított arra, hogy a tékozló fiú történetével üzenjünk a mai magyar közönségnek. Elmondjuk azt, hogy a szeretetet, a boldogságot, de legfőképpen a szabadságot nem idegen közegben, hanem saját nemzeti kultúránkban kell keresnünk, és csak ott fogjuk megtalálni. A bibliai történet mély, filozófiai tartalmú. Nem egyes bűnök esete, hanem az egész emberiségé. Távozás és hazatérés, düh, harag és megbocsátás, és a Mindenható végtelen szeretete, az atyai ház szimbolikus jelentése... Sokat tépelődött azon, hogy a darab elején felolvassa-e az eredeti történetet, jelezve, hogy az előadás ennek csak egy aktualizált változata. Véleményem szerint jól döntött, de sokkal hatásosabb lett volna, ha ehhez önmaga arcát is adja, és nem csak a függöny rejtekéből halljuk hangját. Színpadképei egyszerűek és közérthetőek voltak, nem kárhoztatta a mesterséget nem ismerő szereplőket arra, hogy kínból mesterkéltek legyenek. A tékozló fiút nemcsak a mindannyiunkban ott szuny- nyadó kisördög csalja el otthonról, nem csak szórakozni vágyik, hanem el akar szakadni múltjától, gyökereitől is, belerohan az amerikanizá- lódott gyönyörökbe. Ezt a kettősséget a stílusok kettősségével jelenítik meg a színpadon. Az ismert koreográfus házaspár, Demarcsek György és felesége a Mezőség táncait választotta, és lecsupaszította egy olyan nemes egyszerűségre, amely eltűri a színpadi játékot, illetve a népzenei alapok feldolgozását. Az eredmény elfogulatlanul gyönyörű. Ebben része van a Taposó Néptáncegyüttes tagjainak is. Már nehezebben birkóznak meg Rácz Erika dzsesszbalettjével, esetlenebbeknek tűnnek, s nem egyszer vadidegen tőlük a koreográfia néhány motívuma. Véletlen válasz a darab eredeti kérdésére: milyen hagyományok vannak már velünk születetten lábunkban, kezünkben, s mi az, amit csak hosszas tanulással tudunk birtokolni. A darab egyetlen prózai szereplője a bennünket bűnbe rángató kígyótestű kisördög. Ijesztő távolságra van egymástól a zene, a dalszövegek által megteremtett, köny- nyen érthető világ és a kisördög monológcsokra. Ez utóbbi nélkül azonban ellaposodhatna, semmitmondóvá válhatna a darab. Buzogány annak ellenére vágott bele a zenés darab rendezésébe, hogy ő maga a prózai színház elkötelezettje. De az ezerfejű közönség akarata szent, emészthető, élvezetre való játékot vár. Buzogány Béla azért bc- lécsempészett egy kis lírát, amelyben a Ratkó-tanítvány Magyar József költő szegődött társául. Számomra maradandó mondata egy rendkívül egyszerű mégis ezcrlclkű gondolat: „Az én arcom a ti arcotok és a ti arcotok az én arcom!” - mondja a kisördög az embernek, akit az Isten a maga arcára formált. Isteni mondat ördögi szájból. S ha már a szereplőknél tartunk, kezdjük a sátáni lánnyal, Pataki Ágnessel. A legnehezebb feladat az övé, meg is ijedt tőle rendesen. Ezért vált olykor harsánnyá, még annál is idegesítőbbé, mint amit szerepe megkívánna. Szöveg- mondása tökéletes, de mivel lelke valószínűleg közel sem sátáni, kacajai nem mélyről jövőek. Ha kritikát, megjegyzéseket is kap majd az elkövetkezendő napokban, az vigasztalja: mindenki emlékezni fog rá, és ebben a szakmában ez a lényeg. Kiss János a népszínművek apafiguráját adta, peckesen hegyesen, Bartha Krisztina, mint az anya, inkább csak énekhangjára hagyatkozott. Volt mire, hiszen csodálatos, egészséges, és nincs benne a tanult hangkezelés mesterkéltsége. Ezzel szemben a picinyke, de kulcsszerepre szánt Kiss Agnes lágy, angyali szárnyalása közben néha a hangjával is lebegett. Ha a rivalda már nem rettenti, ő is kellemes színfoltja lesz a zenés daraboknak. Téglásiné Nagy Éva a tékozló fiú menyasszonyaként két szólóban mutatta meg hangját. Egyetlen hibája tán, hogy bizonyos magasságban már erejét és teltségét veszti, de végig dicséretesen pontos. Levenda Andrea lotyó szerepében két pillantra kikandikált az előadásból. Az egyik a nehézkes spárga pillanata volt, a másik egoista világunkat jól mintázó dal, ahol minden a nagybetűs Énnel kezdődik, de felesleges volt benne az a néhány durva, az obszcenitást súroló kijelentés. Lehet, hogy a mocsok legmélyét szerette volna felkavarni a rendező, de mintha egy másik bolygó nyelvjárásában hangzott volna el az a mondat: szuka vagyok. Az unalomig ismételhetném, hogy az ő hangja is hibátlan, de mozgása darabos, és szerepében jóval több játéklehetőség szunnyad. De hát a társulat legnagyobb dilemmája épp ez: mi a fontosabb, a színészi tudás, vagy a jó hang? Buzogány Béla jól döntött. Az énekhang. Mert ezt nem pótolja a színészi teljesítmény, amit a hang birtokában még el lehet bizonyos fokon sajátítani. Erre a legjobb példa a főszereplő, Usztics Attila. A szemfülesebb olvasók a névazonosságot rögtön felfedezhetik, igen, ő annak az Usztics Zoltánnak a bátyja, aki a húrokat lángoltalja a zenekarban. Együtt jelentik a Rockins együttes gerincét, így Attila számára nem volt idegen a színpad. Sokkal inkább az, hogy nem azt csinálhatja, amit akar. Hangja irtózatosan erős és mégis árnyalt, sohasem kapkod levegő után, döbbenetes élmény. Színészi játékáról maga is nevetve meséli, hogy négy prózai sora lenne a darabban, ám szinte azt is képtelen volt elmondani. Ha énekelhet, és a zenekari árokban az öcs- csével összevillan a tekintetük, már senki sem állítja meg. Elég egy olyan „színészi” feladat, hogy fájdalmasan tekintsen vissza, máris inába száll a bátorság. Pedig igazi vagány rocker, rezdületlen faarccal. Olyan, mint egy megszeppeni napközis, de ha megszólal már, „mehet a balhé”. Civilben nincs civilben, ugyanis munkaruhaként mundért visel. A határőrség tisztje a továbbtanulás kellős közepén. Nem hazudtolta meg magát a műsorfüzeti nyilatkozatában sem: „Amennyire nem bíztam benne, annyira jó lett. Szeretek nálam okosabb és ügyesebb emberekkel együtt lenni. A címszerepet teshezállónak tartom.” Hohó, a tékozló fiú megtér? És mit szól hozzá az öccse? Milyen volt a mámor, és milyen visszaérkezni? Nem volt eltékozolt idő az a félév, amelynek minden hétvégéjét elrabolták a próbák. Amatőr színészek profi darabjának legnagyobb feladata az egyeztetés, hogy minden és mindenki ott és akkor együtt legyen. Hogy abból se legyen kavalkád, ha előadás közben kétszer elmegy az áram. Nem tudom észrcvcl- te-e valaki?! Komoróczy Peti és Vona Péter, a hang- és fénytechnikáért felelős páros biztosan, de talán csak ők. A tékozló fiút, mint színdarabot pillanatok alatt szerteporlasztja majd az idő, mert annyit ér. Ez az előadás azonban történelmi pillanat volt, amelyet már a nagy krónikákból nem lehet kitörölni. Lábjegyzetben ott lesz majd az is, hogy Nyírbátor folyamatosan - ha nem is nyilvánosan, de- hadat üzent az olcsó hakniknak, hogy lehántotta magáról a vidéki jelzőt, és a megye valamint az ország egyik városa lett, amely már megérdemel egy művelődési házat, szép színházteremmel. Mert teátruma már van. Nem Talán. Biztosan.
