Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-23 / 94. szám
J Csúnya, pocsék, latyakos időben Nyíregyháza főterén járókelőket szólítottunk meg, és az alkalomhoz illő kérdést tettük fel nekik: Önt mi bosszantja? íme néhányan a válaszadók közül: Fekete Tibor (Új Kelet) Mán Dezső:- Ma éppen azon bosszankodom, hogy nem éri meg sertéseket hizlalni. A választási malacoknak nagy ára van, de a hízósertésért alig fizetnek valamit. Ugyanakkor a táp ára hónapról hónapra rekordmagasságokba szökik; 95 kilogrammos súlytól veszik át, és azért 175 forintot fizetnek, a túlsúlyos disznókért pedig már csak 155-öt. Mire számba veszek minden költséget, az állatorvos díját, a bilétát, a szállítást, akkor végeredményben csak veszteséget könyvelhetek el. Bosz- szant ez az áprilisi tél is. A barackfákat virágzás közben érte a fagy, jó, ha kóstoló marad belőle. Nekem csak néhány fa van a kertben, de a bátyámnak sokkal nagyobb a kára. Nem tudom, így milyen termés lesz az idén. Szabó Orsolya:- Rettenetesen utálom, ha valaki megígér valamit, és nem teljesíti. Legutóbb is azon bosszankodtam, amikor nem tartottak be valamit, és még arra sem volt képes az illető, hogy legalább telefonon értesítsen. Iszonyú és borzasztó ez a mostani időjárás. Ha a május is ilyen lesz, akkor kiesik egy évszak a naptárból. Tavaly legalább a tavasz szép volt, igaz, utána csak langyosra sikeredett a nyár, de előtte jó idő volt. Demeter Miklós:- Szörnyű ez az idő. Egész nap autóval közlekedem a városban, és csúszósak, vizesek az utak. Eszméletlen a forgalom, és még az ukrán és román sofőrök vezetési kultúrája is tovább ront a helyzeten. Annyira nem ismerem, milyen náluk a közlekedési morál, de amit itt mutatnak, abból nem sok jóra következtetek. Bosszant a taxisok erőszakossága, bosszant, hogy a megemelt parkolási díjak ellenére a város szívében alig találni szabad parkolóhelyet. Ling Zsuzsanna és Kerti Zita:- Április végén már hét ágról kellene sütni a napnak, ehelyett hetek óta csak ez a csepergős idő jut nekünk. Máskor ilyenkor csiripelnek a madarak, nyílnak a virágok, és a lányok miniszoknyában járnak. Tavaly április húszadikán már seprűvel kergették a kisgyerekek a cserebogarakat a virágzó ágak között, most pedig még alig engedett ki a föld fagya. Ilyen időben még tanulni sincs kedvünk, pedig már három hét sincs hátra a kozmetikusi vizsgánkig. Nyíregyháza 1997. április 23., szerda Főiskolák emléktáblái Eleven kövek XVII. Stevanyik András Nyíregyházán szeptemberben „új esztendő” kezdődik: pezsgődurranás nélkül, egyik napról a másikra sok száz fiatal foglalja el a várost, zsongó méhkassá varázsolva a település leülepedett, nyári bénultságát. Egy nemzedéknyi idő elegendőnek bizonyult a pergőbb ritmushoz való idomuláshoz. Az ötvenes években egyetlen egy főiskolával szerénykedett a megyeszékhely. A Görög Katolikus Hittudományi Főiskola (1950) létezését is inkább titkolta, mint támogatta az akkori kommunista irányítás. Rendeltetését teljesítette, de szellemi kisugárzásának elszigetelésére gondosan ügyeltek. Az akkori pártvezetők is vágytak persze felsőfokú intézményre, hiszen anélkül nincs igazi súlya-rangja egy városnak. Az egyházi és állami tanítóképzés mély gyökereket eresztett az oktatás helyi rendszerében. Természetesen ezt az ágat lehetett a leggyorsabban megerősíteni. Kedvezően alakultak a külső körülmények is, hiszen az óvónői és tanítónői képzést 1959-ben felsőfokúra emelték. Három év múlva, 1962-ben a helyi Pedagógiai Főiskola alapítását az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletével engedélyezte. A hőskor a Vasvári Pál utcai iskolaépülethez kötődött — a hajdani katolikus gimnázium, a mai ÉVISZ épületéhez. Mindössze 142 „gólya” telepedett le az első fészekbe, ahonnan már két év múlva kénytelenek voltak idő előtt kiröppenni. A második szak megszerzése ugyanis az úgynevezett kombinált képzés szerint levelező tagozaton, munka mellett történt. Évről évre, szakról szakra bővült az intézmény, míg kirajzolódott mai arculata. A Sóstói úti alapkőletétel (1965) után szakaszosan épültek fel a kollégiumi szállók, a gyakorlóiskola, a nagyelőadó, a könyvtár és a tornacsarnok. A külön szálon futó tanító- és tanárképzés jövője 1970ben egymásba fonódott. Előtte és utána két emlékezetes névadó ünnepséget rendeztek. A kollégium a mártír sorsú szabolcsi pedagógus, Császy László nevét vette fel. A Tanács- köztársaság bukása után, a megszálló román királyi hadsereg katonái - tárgyalás nélkül - kivégezték őt és társait a nyírbaktai erdőben. Eredeti síremléke a park árnyas fái alatt húzódik meg. Negyedszázaddal ezelőtt vállalta fel nevében is a főiskola Bessenyei György szellemi örökségének ápolását. Domborművét 1990-ben avatták fel a főépület aulájában. Kis kitérőként megemlítjük, hogy időközben a mezőgazdasági technikumot az 1971/ 72-es tanévtől főiskola rangra emelték, így Nyíregyháza új felsőoktatási intézménnyel gazdagodott. Visszatérve a sóstói erdő hűvösébe, felidézzük az elmúlt húsz esztendő legfontosabb fejlesztéseit: csillagvizsgáló, botanikus kert, uszoda, új gyakorlóiskola, tetőtér-beépítés. Évente három-négyezer fiatalt készítettek fel a magasztos pedagógusi hivatásra. Az egymásra halmozódó évek során útjukra bocsátott óvónők, tanítók és tanárok egy esetleges közös összejövetelen bizonyára betöltenék a közeli stadion lelátóit. Egy különleges emlékmű is található az intézmény parkjában: a napóra az emberiség legfontosabb időmérő eszköze volt sok ezer évig. Ennek állíttatott emléket dr. Göőz Lajos tanár úr 1977-ben. A máig használható szerkezethez fémtáblába vésett útmutatót is mellékeltek. Sorozatunk mai fejezetében még egy képző intézményről szeretnénk szólni, részben azért, mert speciális jellegénél fogva nehezen sorolható más oktatási intézményhez, másrészt itt is találunk emléktáblát, mely azt idézi, hogy az épületben alapította meg a háború után a nagy hírűvé vált Nyíregyházi Zeneiskolát Vikár Sándor igazgató úr és felesége, akiknek érdeme elévülhetetlen a város zenei kultúrájának fejlesztésében. A Széchenyi utcai épületben jelenleg a Nyíregyházi Regionális Munkaerő-fejlesztő és Átképző Központ található, amelynek dolgozói felvállalták a munka- nélküliek, illetve a munkanélküliség által fenyegetettek szakmai átképzését. Ronda krumpli Bürget Lajos jegyzete Nem tudom, más is úgy volt-e vele, de én sehol nem tudtam igen jó, szép és egészséges krumplit vásárolni. Piszkos, beteg, „kí- vülszépbelülrothadt", sérült, fertőzött árut kínált a piacon a termelő, a lakótelepen a zöldséges, az út menti árus egyaránt. Hogy a szaporítóanyag volt rossz, vagy a termelési hozzáértés hiányzik, netán valamiféle betegség támadott, azt nem tudom, de nem is érdekel. Engem az izgat, hogy a zöldségesnél hol 25, hol 40 forintért vásárolom az árut, ami pocsék. Gondolom, másokat sem az ok érdekel, hanem a tény. Közben nézem a televíziót, olvasom az újságot, panaszkodik szövetkezeti vezető és magángazda, hogy már ingyen se kell a burgonya. Meg kell semmisíteni - mondják eladhatatlan. Nem kell keményítőnek se, szesznek se, takarmánynak se. Persze, azért szét lehetne osztani pár száz mázsát a rászorulóknak, ez azonban senkinek nem jut az eszébe. Szóval figyelem a képeket, melyeken méteres csí- rás krumplik tornyosulnak. Rondák, gusztustalanok, láthatóan rosszul tároltak. Turkálok a zöldségesnél, az nem csírás, hanem sáros, foltos, hol puha, hol sérült. Közben azon gondolkodom: jogos, hogy eladhatatlan az a sok krumpli. Ilyen árut nem is szabad megvenni. Ingyen sem kellene. Ez van ma, de mi lesz akkor, amikor majd európai normák szabják meg, milyen legyen a burgonya? Mi lesz akkor, ha a vevő azt mondja, inkább jöjjön a holland, mint ez a randa magyar? Akkor lesz csak igazán panaszkodás. Mert a termelő, legyen szövetkezet vagy gazda, teljes tévedésben van. Lesi az állami szubvenciót. Kínálja az embertársának a takarmányszintű árut. Közben egyet-kettőt tüntet, útelzárásra indul. Mennyivel hasznosabb lenne, ha a piaci információkat tanulmányozná, ha szakkönyvet olvasna, ha megnézné, másutt a világon milyen a krumpli. Nem panaszkodni - tenni! Ez lehetne a recept. Érdekvédők! Fel a gátra! Itt kell tenni, itt kell mozgósítani a gazdatársakat. Ma krumpli, holnap sárgarépa, holnapután tejtermék, holnapután meg azután, csütrtötökön ebéd után meg a többi termék, ami rossz, marad majd a termelők nyakán. Hiába, ilyen a piacra meg a boltba járó ember. Aki fizet az áruért. Néha többet, mint amennyit ék. A krumpliért a semmi is sok. A tanárképző aulájában Emléktábla a régi zeneiskola falán (Széchenyi u.) Fotó: Bozsó Katalin IBS^kD : i , m mm Demeter Miklós Mán Dezső Szabó Orsolya
