Új Kelet, 1997. április (4. évfolyam, 75-100. szám)
1997-04-14 / 86. szám
Kultúra 1997. április 14., hétfő Szépen és jól élni Látlelet a kultúráról Valami elkezdődött. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha egyfajta mérföldkőnek minősítem a Magyar Tudományos Akadémián az elmúlt héten megtartott kétnapos konferenciát, amelyen alapvetően a kultúra kérdéseit taglalták, a tágabb összefüggéseket tekintve azonban életünk egész minőségére hatással lehet. Úgy érzem, e tanácskozás következményeként a kultúra rendszerváltásának is el kell kezdődnie. Elkészült ugyanis a látlelet a magyar kultúráról. Ez a látlelet azt mutatja, hogy a magyar kultúra nagyon beteg. A kérdés az, hogy ezzel a legyengített, elgyötört magyar kultúrával hogyan léphetünk be a jövő századba, a jövő évezredbe, az Európai Unióba, illetve miként tudnánk álmaink szerint szépen és jól élni? Baraksó Erzsébet (Új Kelet) ______ Sz épen és jól élni - e fogalomba a civilizált elmék értelmezése szerint természetesen beletartozik a kultúra, mivel kulturális értékek nélkül meglenni nem lehet. Az is kultúra, ahogyan élünk, dolgozunk, környezetünkben viselkedünk, mégis, e szó jelentése az utóbbi évtizedekben leszűkült a művelődés valamely ágára. Az említett konferencián a teljesebb keresztmetszetet érintették a témák közelítéséből és a feldolgozás színvonalából ítélve igen rangosán és nagyhatásúan. A cél most az, hogy azok, akik tehetnek érte, a romjaiban heverő magyar kultúra további hanyatlását a lehetőségekhez képest megfékezzék, valamint szembenézzenek azzal, milyen esélyekkel indulunk a jövő századba. Az alaphangot az MTA elnöke, Glatz Ferenc adta meg: „Hazánknak olyan politikusokra van szüksége, akik a társadalom perspektíváját és az ehhez szorosan kapcsolódó magyar anyanyelvű kultúra megteremtésének stratégiáját képesek hosszabb távra meghatározni, mert anélkül sem megfelelő elit, sem versenyképes munkavállaló nem lesz, és az ország esély nélkül indul a XXI. századba.” Az MTA elnöke az európai integrációt csakis modernizációval és polgárosodással képzeli el, de szerinte a modernizáció nem technikai fejlesztést jelent, hanem műveltségi programot, amelynek része a személy képessége az új technológia befogadására, a polgárosodás pedig civilizációs program, amely a szegények és a gazdagok műveltségét együttesen jelenti. Ezt továbbgondolva logikus, hogy ha a kultúra a társadalom eszköze, akkor a tudásnak vissza kell kapnia az értékrendteremtő és -szabályozó szerepet. Ha a társadalom abban érdekelt, hogy sikeres legyen, és ugyan mi másban is lehetne érdekelt, akkor igazán el kell jönnie a „kiművelt emberfők sokasága” idejének, és akkor már természetesen nem magánügy a polgárok műveltsége. Ehhez képest nálunk még nem lehet polgárosodásról beszélni, sőt a társadalom egyik húzóereje, a munkásosztály gerincét a szocialista szakmunkásképzés gyakorlatának eredményeként - tisztelet a kivételnek - a rossz iskolákban végzett félanalfabéta, a vizsgákon kegyelemből átengedett - jaj, csak szabaduljunk már meg tőle! - volt tanulók alkotják. Velük kellene az Európai Unió piacain versenyképesnek lenni! Merjük remélni, Glatz Ferenc figyelmeztetését hivatalának és szavának súlyánál fogva megfontolják, hogy itt az ideje, tessék komolyan venni a kultúrát mindazoknak, akiknek az a feladatuk és kötelességük, elsősorban is az oktatást, amely mindennek az alapja. Úgy látszik, eszmél a szakma, legalábbis erre enged következtetni Vitányi Ivánnak, az Országgyűlés kulturális bizottsága elnökének ismertetője, amelyben a Művelődési és Közoktatási Minisztérium megbízásából az MTA Szociológiai Intézete által végzett felmérés eredményeit összegezte. A Magyarország kulturális állapotát feltérképező vizsgálódás egyszerre mellbevágó és szívszorító adatai csak gondolkodóba ejtik majd a tárca vezetőit, illetékeseit! Mert ahogy a költő is mondja: pusztulunk, veszünk... Itt van például a könyvkiadás: 1990 óta a könyvek ára a háromszorosára emelkedett, a könyvvásárlás 25 százalékkal visszaesett. Növekedett ugyan a kiadott könyvek száma, de nem a példányszám - az csökkent és nagyon jól tudjuk, mennyi pornót, horrort, szemetet kínálnak könyv formájában. A rendszerváltástól számítva - átlagos adatot véve - minden második könyvtár megszűnt, kevesebben olvasnak, és kevésbé „értékes” műveket. Vagy vegyük a mozit. A „filmszínházzá” kinevezett romokat muszáj volt bezárni, erősen csökkent a mozik száma, és a közönségé is. A művelődési házak siralmas állapota olyannyira közismert, hogy arról szólni sem érdemes, a múzeumok és a közgyűjtemények dolgozói is a napi fenntartás gondjaival küszködnek. Szinte csoda, hogy tartják magukat a színházak, a színházi hálózat megmaradt, viszont kevesebb a néző, csakúgy, mint a koncerteken a hallgatóság, a képtárakban a látogató. Szinte minden kulturális területen az általános hanyatlás tapasztalható, ezért követeli meg most már magának a szakma a kellő figyelmet, mert éppen a kultúra közvetítőiben él annak igénye, hogy megszerzett, örökölt vagy általunk létrehozott értékeinket megőrizzük, ne hagyjuk ebek harmincad- jára. Egyetlen, reményre okot adó megállapításra bukkantunk az akadémiai jelentésben: „a gazdasági és infrastrukturális helyzettel ellentétben a kulturális fejlettség a keleti országrész felé haladva nem romlik”. Lehet, hogy bennünket itt, a végeken még nem ért utol és nem is fog utolérni a fásultság, s a szakadék szélén állva is van hitünk, hogy fogunk még szépen és jól élni. Valamikor. Vagy ha mi már nem, akkor a gyerekeink vagy az unokáink egyszer biztosan szépen és jól fognak élni. Ahogy emberhez méltó. Ahogy kell. Ahogy érdemes. Líra és Iszonyat A vágy villamosa bemutatója Nyíregyházán Az emberi tragédiák mindig „esedékesek”. A kor, amelyben élünk, legfeljebb áthangolja, kilúgozza sötét emberi kínjainkat, de a történet mégis ugyanaz. Ha a lélek rossz „autóvezető”, akkor az első, kényszerűen gyors kormánymozdulatot egyre nagyobb kilengések követik, aztán életünk kocsija leszalad az útról, tesz még néhány métert a rögökön, és eluralkodik az iszonyat. Még nem tudod, hogy mi lesz, hiszen a remény még küzd a valóság ellen, valami csoda akár az útra is visszaterelhet, de csodák nincsenek. A többiek - ki-ki vérmérséklete és jó szíve szerint - százféleképpen reagálnak. Ez a tartomány nagyon széles. Egészen a „Na nézd a idiótát, mi a francnak vezet az ilyen?”-től a „Megmondtam az első pillanatban, amikor megcsúszott, hogy ezt nem ússza meg!”-en át az „Úristen! Nézd a szerencsétlent!”-ig. Persze az eredmény ettől független. Az ok és okozat változatlan. A semmibeszáguldó magánya pedig egyre nő... Palotai István (Új Kelet) Tennessee Williams drámája, A vágy villamosa pontosan ezeket az utolsó pillanatokat rözgíti. Ha tetszik, a társadalomtól elszakadt, elidegenedett ember drámája, azonban ez a megfogalmazás azért hamis, mert maga a színmű egy olyan mikroklímában játszódik, amely legfeljebb csak említésekben érintkezik a valós külvilággal, és minden, csak nem társadalmi dráma! Blanche, a vidéki angoltanárnő egy kemény emberi és szerelmi megpróbáltatás után képtelen talpra állni. Értékrendje összezavarodik, újabb kapcsolatokat nem képes létesíteni, és felületes szexuális kalandok tömegébe menekül, keményen inni kezd, és végül diplomáját is elveszti, mert kikezd az egyik tanítványával. A kisváros, ahol él, kiveti magából, ezért húgához, Stellához költözik. Stanley, húga férje, aki amolyan faragatlan, durva melós, ellenségesen bánik vele, ami nem is csoda, hiszen egyrészt - amint az kiderül - elkótyavetyélte a családi birtokot, másrészt zavarja családi nyugalmukat, harmadrészt pedig folyton megissza a whiskyjét. Felcsillan ugyan a remény: Blanche és Mitch - Stanley barátja - megszeretik egymást, de aztán hamar semmibe vész, amikor Stanley elmondja Mitchnek Blanche előéletét. Folytatódik tehát a .kijelölt” út, a száguldás a semmibe, amihez a végső taszítást az adja meg, hogy Stanley megerőszakolja sógornőjét, Blanche-ot, akinek sorsa és az alkohol következében elborul az elméje. A történet iszonyú ugyan, de egyáltalán nem bonyolult, szinte banálisnak is mondható. A darab mégis zseniális, és egyáltalán nem véletlen, hogy megjárta már a fél világot. Az emberi lélek örvénylő sötétjébe visz, rengeteg pszichés réteget kibont, párbeszédei feszesek és izgalmasak, és a dráma egész íve leginkább az ógörög sorstragédiákra emlékeztet. A végzet elkerülhetetlenségének mementója, az emberi kíméletlenség hatalmas tükre, a társas magány obeliszkje. Szász János rendező tökéletesen megfejtette ennek a drámának a titkát. Nem kísérel meg nagy gondolati íveket ráerőltetni, hanem az emberi kapcsolatok kaleidoszkópját forgatja egyre, és az újra és újra összeálló és széttöredező kép-villanásokra bízza a belső tartalom kibontását. Színészvezetése hallatlanul magabiztos, céltudatos és egyedülállóan sikeres! Az egész előadás során nincs egyetlen hamisan csengő szó vagy mozdulat, vagy ritmusta- lan reakció. Amiről külön szólni kell, az a képi megfogalmazás, az effektusok használata és a vizuális asszociatív térszervezés csodája! Nem véletlenül, hiszen Szász végül is filmrendező... Ez A vágy villamosa nem rohan úgy, mint a hajdani budapesti, hanem lassan, szinte andalítva indul, hogy aztán - egyre gyorsulva - végül vad száguldásba kezdjen. Érdekes, hogy ezt nem a tempó fokozásával éri el, hanem az egyre inkább ritkuló költői és lírai képek, zenei effektusok fokozatos elhagyásával, illetve kemény zenei és hangeffektusokra cserélésével. A „mese” elhal elmondhatatlanul szép emlékképeivel együtt, és kíméletlenül jön a valóság... A romantikus, lírai képek - valami csoda folytán - teljes stílusegységet alkotnak a kemény naturalista, néhol talán neorealista elemekkel. Szász rendezése színházi műremek! Csorna Judit (Blanche) letette a névjegyét a magyar színjátszás Parnasszusán! Túlzás nélkül állítható, hogy a legnagyobb magyar színésznők egyike. Mélyen emberi, tisztességes művész, aki végtelen alázattal nyúlt szerepéhez, mégis ezer színben tündököl. Drámai ereje és lírája hiteles és sordó erejű. Megrázó az a mély, esz- köztelen átélés (illetve sokkal inkább megélés!), ami jellemzi... Lehet, hogy nem „modem” dolog hagyományos színészkategóriákban gondolkodni, mégis kikívánkozik, hiszen tény: A vágy villamosa két kiváló tragikát követelő dráma. Csorna Judit méltó párja ebben a Móricz Zsigmond Színház ragyogó új csillaga, a fiatal és igenis tragikai vénával megáldott Szabó Márta! (Stella). Ronyecz Máriát, Majczen Máriát idéző ereje, szíve és forrongó belső énje a magyar színjátszás ritka kincsévé emeli. Megyeri Zoltán Stanley szerepében brillírozott. A kíméletlen és robusztus férj remek megfogalmazásán is képes volt átcsillantani az érző, de érzelmeit mélyen elnyomó emberi lényt. Kerekes László ismét bizonyította, hogy kiváló karakterszínész. A szeretet- re méltó és esetlen, a magányba szinte belenyomorodott és társadalmi kötődésekre szinte már képtelen Mitch a szemünk előtt vált ridegszívű vadállattá. Bajzáth Péter (orvos) és Horváth Kálmán (Allan) rövid jeleneteikben is emlékezetes pillanatokat teremtettek. Pet- neházy Attila és Róbert Gábor hálátlan szerepeikben is hitelesen és tiszteletre méltó alázattal segítették sikerre az előadást. Másként Palotai István (Új Kelet) „A művelt franciák és a bunkó oroszok, a dörzsölt görögök és a becsületes németek, a kimért angolok és a bizalmaskodó olaszok, a hideg svédek és a hülye amerikaiak” - megannyi közhely, megannyi rögzült általánosítás és botorság. Pontosabban tudatlanságra utaló „nemzeti” ihletett- ségű szubjektív görbetükör. Minden nép olyan, amilyen, minden nép másnak tűnik, akárhány nemzet aspektusából nézik... Mert mindenütt más a nemzeti ideál, ami pedig nem más, mint a történelem során kialakult társadalmi szükség- és törvény- szerűségek logikus vetüle- te. Az átlagamerikai, ha nem is tudja, mi a különbség Bukarest és Budapest között, Rubens nevét hallván azt hiszi, hogy egy házibogár, attól még nem „hülye”, betéve tudja az amerikai alkotmányt, az NBA listáit, és azonnal meg tudja különböztetni a dogfisht a catfishtől (két harcsafajta)! A „jéghideg” svéd is csak azért tűnik annak, mert szégyelli érzelmeit, pontosabban a legszigorúbb magánügynek tartja, tehát nem azért áll köny- nyek nélkül az édesanyja temetésén, mert nem szerette, nem sajnálja elvesztését, hanem azért, mert ugyanolyan szégyentelenség mások előtt sími, mintha mondjuk meztelenül menne a temetésre. Az általános viselkedési szabályok és az általános műveltség tehát „globálisan” kezelhetetlen normák, a nemzetek ilyetén összehasonlítása pedig minden, csak nem értékmérő! Elnézem a tévében a Mindent vagy semmit adásait. Sokszor csak árnulok, hogy miket tudnak a versenyzők. Egy ilyen jellegű és nehézségi fokú vetélkedő például Norvégiában teljesen elképzelhetetlen, mert az emberek 99,99 százalékának a leghalványabb gőze sem lenne a kérdések legtöbbjéről. Nem azért, mert „műveletlenek”, hanem azért, mert művelt embernek lenni arrafelé egészen mást jelent, mint nálunk. Csak a példa kedvéért: ha kiderül valakiről Norvégiában, hogy mondjuk nem beszél angolul (és valljuk be őszintén, ez szinte mindenütt így van Európában), akkora bunkónak nézik, mint ide Lacháza. A svédek szemében például akkor vagy komplett elmebeteg, ha látszik a házadon, hogy millióid vannak! (Elvégre miért irritálod azokat, akiknek erre nem futja, nem is beszélve az adóhivatalról...) Mielőtt tehát ráhúzzuk egy idegenre a „tahóság” vizes lepedőjét, gondoljunk mindig arra, hogy más kultúra szülöttje, aki könnyen meglehet, hogy rettenetesen lenéz minket „globális” bunkóságunk miatt....
