Új Kelet, 1997. március (4. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-03 / 52. szám
Színészbál ’97 Ha egyáltalán van értelme színházban bált rendezni, akkor az csak azért van, mert a báli műsorhoz rendelkezésre áll a színház technikai arzenálja, és a művészek közül is részt vesznek azok, akiknek nem derogál ilyen produkciókban szerepelni. Ez aztán furcsa aránytévesztésekhez vezet. A füst-ködből és réges-régen lecsengett mu- sical-ekből összeállított csaknem egyórás „előadás” a legkevésbé sem szolgálta a bálozó „úri közönség” igényeit. Annak idején, amikor a Vígszínházban bemutatták a Popfesztivált, akkor a színház sztárjai énelték, játszották a darab szerepeit, mert a rendező {Marton László - a szerk.) jól tudta, hogy a Presser-zene és az Adamis-szöveg a legkitűnőbb művészi erőt követeli. Most ez nem jött össze. Nem jött le a színpadról a színházi macska sem, ami nagy kár, hiszen a Webber-musical legnagyobb hatású nótájáról van szó. A Haumann Péter által legendássá vált dal már azzal is sokat vesztett erejéből, hogy Dunai Tamás vette át a nagy elődtől a stafétabotot és vitte tovább előadásról előadásra a szerepet. Ennyit a műsorról. Maga a bál olyan volt, amilyen. A közönség végül is szórakozni akart, és szórakozott is a nem kevés belépődíjért, bár attól valószínűleg nem csak a sorok írója rökönyödött meg, hogy a belépőjegyül szolgáló papírfecni még a legszerényebb elképzeléseket is alulmúlta. A büfé árai vetekedtek a budapesti Hilton Szálló itallapján szereplő tételekkel, azzal a különbséggel, hogy ott ki is szolgálják az odatévedő vendéget. Tavaly volt diszkó, kaszinó, erre most nem futotta. Fél négykor még telt ház volt, de a hidegtálakat már leszedték. Volt „beat-banda”, de szerencsére a klubban játszó cigányzenekar képes volt igazi báli hangulatot teremteni. Ennyi. Jövőre veled ugyan itt?! Nyíregyháza 1997. március 3., hétfő Bemarda Álba gyilkos gyásza Sámánok rigmusa surrog a vérben, őseink dévaj dalára dobban a szív. A mesz- szibe vesző történetek élednek újra, pörögve, csapkodva, s lendül, majd dobban a láb, ijesztve eget és földet. Mesél hatalmas vadászatokról, elejtett medvékről, bikákról, vagy csak az eget kéri, hogy sűrűn hulló könnyével áztassa a porba fulladt völgyeket. S ha öröm kap lángra a lelkekben, szárnyra kél a földhöz ragadt test, mámorában felejti bánatát, fáradtságát. Tapolcai Zoltán (Új Kelet) Bár az ezredfordulóhoz közeledve vészesen kikopott por- cikáinkból az ősi rítus, azért egyszerű halandóként is érezzük, a tánc vágya szinte ösztönös mozdulatainkkal egyenértékű. Úgy billen a test a véletlen hallott zene taktusára, ahogy automatikusan nyitjuk a szánkat, ha a kanál étel közeledik felé. De mindmáig megmaradt a virtus is, hogy másoknak megmutassuk magunkat, táncunkat, mint ahogy az is élő gondolat, hogy a színpadi mozgás ne csak szép legyen, hanem váljék valódi színházzá, és mondjon, üzenjen valamit. Lehet, hogy sokak számára sértő lesz a következő kijelentés, de írják az én számlámra és elfogultságomra. Számomra a színpadi mozgás legmagasabb foka a táncszínház. A balett és a formációs táncok azért tűnnek idegennek, mert szinte teljesen tanultak, lépései egy másik kultúra szabályokba öntött mozdulatai. Nemzeti létünk szédítően széles tánchagyománnyal rendelkezik, amelynek feltérképezése szinte a mai napig nem ért véget. Van tehát miből táplálkozni, méghozzá olyan ez az étek, amelynek íze nem idegen tőlünk, hiszen közös múltunk. S innen már csak egy lépés, hogy a néptánc nyelvét használva ne csak felmutassuk egy-egy tájegység színét és varázsát, hanem ahogy sámán őseinkhez méltó, mondjunk is valamit a tisztelt nagyérdeműnek. Ugyanis a kétezredik év felé közeledve azt is el kell ismernünk, hogy a közönség diktál, már nem értékeli úgy a virtuozitást, a szépséget, mint akár néhány évvel ezelőtt, már akciófilmekhez szokott, és így történeteket vár a színpadon, igazi színházat. Amelynek egyik véglete a hagyományokból merített játékok megjelenítése, a másik az eredeti lépésanyagra épített táncszínház. Megfogyva bár, de törve nem Szűcs Elemér művészeti igazgató a „legolcsóbb haknibrigádnak” nevezte a Honvéd Együttest, de rögtön vissza is vonta. Valahol az elkeseredés munkált benne, hiszen a leépítések elérték a több mint negyven éve működő együttest. Kétszázötven tagot mondanak a statisztikai összesítések, de hát hol van már a híres szimfonikus zenekar, a hatalmas kórus? Töredéke szórakoztatja a magyar honvédség alakulatait (ennek szólt a haknibrigád elnevezés), és harmincöt táncos éli a mindennapokat máról holnapra. Pedig! A mai napig telt házak előtt játszanak világszerte. Mindannyian végzett táncosok, így szakmai tudásuk alapján az ország legjobbjai. Olyan koreográfusóriások neve kíséri őket, mint Novák Ferenc ésFoltin Jolán. Az európai táncszínházak között elismert (mit elismert!) fogalom és iskolatermető a magyar. Ezért gyöngyszem minden előadás, legyen az egy laktanya művelődési otthonában, vagy mondjuk Nyíregyházán, a Művészeti Hetek nyitó rendezvényén. Ahol a szó kemény törvény Nincsenek távolságok. A mezőség motívumai új életre kelnek egy spanyol kisvárosban, Bemarda Álba házában. Foltin Jolán és Novák Ferenc koreográfiájában a több ezer kilométeres távolságra a tánc ver hidat. Szinte egyetlen szó nélkül, csak a mozdulatok mondataiból mindenki számára érthető a történet. Nyolcéves gyászt kiált a világba a megözvegyült anya, ezzel szinte örök béklyót vetve öt lánya vágyaira, álmaira. Akik már férfiak, ölelés, mámor és boldogság után epekednek, de fogva tartja őket anyjuk parancsa és a társadalmi kötöttség. Nyolc év gyász és csak a legidősebb leány mehet majd férjhez, hisz övé a hozomány. A hatalmas emelvényén trónoló anya óriás fekete szárnyai alá behódolón sorakoznak a lányok, ám egy fordulat, a legkisebb szökni akar, de a testvéri karok visszatartják. Szavak híján a jelképek beszélnek a színpadon. Hogyan jár kézről kézre, ágyról ágyra a szeretett férfi kabátja, lopva, tagadva a vágyat, amelyik mind az öt lányban ott szunnyad. Mert menekülne a legidősebb, hisz a jog őt illetné, de tartja magát anyja parancsához. Gyáva a másik három, így nővére szerelméhez a legkisebb szökik ki, adva néki lányságát. S a kemény férfikéz kibontja hajából a szüzesség eddig féltve őrzött piros szalagát. A mezőségi táncrend egyik legismertebb része a páros for- gatós, ahogy kidobja, elkapja párját a férfi. Képzeljék ezt el két - halálos haragban veszekedő - lány előadásában. Mert a bűn napvilágra kerül, és nemcsak anyja haragját kell állnia a legkisebb lánynak, hanem nővéréjét is, mert elvette tőle a férfit. A mezőségi páros táncukban felváltva, szinte lépésről lépésre váltják a férfi és a nő szerepét. Mint ahogy egy véres veszekedésben is váltakoznak a szerepek. Ugyanez a motívumsor jelenik meg a lányok álmában, amikor az imádott férfiak forgatják őket, ám az eredeti lépések között fel-felcsillan egy- egy emelés, összehajlás, ahogy az eredeti zenét is színesítik bámulatos effektusok. Harangzúgás ébresztette az anyai zsarnokságot, harang búcsúztatja az eltiport vágyakat, a megtagadott leányt. Nem kell hozzá szó, nem kell hozzá harangkötél. A lánykáját zokogva, jajveszékelve sirató dadus tehetetlenül le s fel rángó karja a szívekben kongatja a vész harangját. Ez az a ház, ahol áll az idő Nem hiszem, hogy a Harangok csak az ínyenceknek szóltak. Pedig csak ők ültek a nézőtéren. Még szerencse, hogy a Nyírség Táncegyesület hívta meg a Honvéd Táncszínházát, így a nyírségisek megtöltötték a nézőtér egy részét. Ok értették és élvezhették a csodát, de vajon miért nem volt része benne másnak, miért maradtak távol? Kinek szól a Művészeti Hetek programja? Kik gondolkodnak ugyanúgy, mint Margócsy tanár úr, aki megnyitó szavaiban örömmel üdvözölte, hogy léteznek még azok a kicsinyke műhelyek, amelyek életben tartják a művészet és a szellemiség pislákoló lángját? Fél ház volt egy olyan előadáson, amelyre máshol jegyet sem lehet kapni! Aki a könnyedséget hiányolta, az a Helység kalapácsában meglelhette volna. Ha eljön. Mert ez a színház ezerféle lehet egy este alatt. Háboroghat bennünk a gondolat és a lélek, de harsányan nevethetünk is, mert egy gyermeteg népszínmű nem is akar mást, csak har- sányságot, és csak nevetést. S mindezek mögött ott a tánc, amely állítólag surrog a vérben és dévajan dobol a szívben. Állítólag... Falvai Sándor mesterkurzust tartott Régi vendég Nyíregyházán Falvai Sándor. Sokadik alkalommal tiszteli meg látogatásával a zeneiskolát. Csütörtökön nagy sikerű Liszt-hangversenyt adott a Kodály Zoltán Általános Iskola dísztermében, pénteken pedig mesterkurzust tartott a zeneiskola ígéretes képességű növendékeinek. A gyerekek rögtönzött hangversenyen mutatták be tudásukat a Liszt-díjas művésznek, a Zeneakadémia tanszékvezető egyetemi tanárának, majd a művész rövid oktatásban részesítette az ifjú zongoristákat. A fiatalok bemutatkozása utáni szünetben kérdeztük benyomásairól a művészt.- Nagyon jól felkészített tanulókról van szó. Lelkiismeretes oktatás folyik az itteni zeneiskolában. Mindig szívesen jövök ide zongorázni és tanítani is, mert úgy vélem, jelenlétemmel erősíthetem az iskola tanítási elképzeléseit. Sok fiatallal találkoztam, akik innen indultak el, és ma már művészként dolgoznak valahol. j _
