Új Kelet, 1997. március (4. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-10 / 58. szám

i Falujáró 1997. március 10., hétfő A „papos” falu ...w A Mátészalkától 8 kilométerre fekvő kis falu történe­te valamikor az Árpád-házi királyok korában kezdő­dött. írott források először 1320-ban említik, akkor még Papusként. Nevét valószínűleg onnan kapta, hogy kezdettől fogva volt papja a településnek, ezt a feltételezést támasztja alá a falu közepén álló, 650 évesre becsült templom is. Papos alapításának idejét csak egy adat segít feltétele­sen megállapítani, mégpe­dig az, hogy a vele határos Hodásznak az 1271. évi, a szomszédságot pontosan le­író határjárásban még nem említik létezését. Eszerint a XIII. század végén alapítot­ták. Más források alapján már a honfoglaláskor betelepült, később azonban a háborúk és a pestis kipusztította, így a XIII. században nem be-, hanem újratelepítették. A XV. században részben a Csarbavodai, részben a Bar- labási család birtokolta. Utóbbinak részét hűtlensége miatt Zsigmond király 1410- ben Haraszti Erazmusnak adta, tőle pedig Perényi Pé­ter vásárolta meg 1413-ban. A XX. század elején több apró részre bomlott, közülük a legnagyobbat a Bogcha család birtokolta. Etnikumáról viszonylag részletes adatok maradtak fenn. A középkor első száza­daiban magyarok lakták, ké­sőbb nagy számú rutén, és né­hány zsidó család települt be. Ennek megfelelően oszlott meg vallási szempontból a falu népe. Egy XIX. század közepén készült felmérés sze­rint altkor 164 református (ma­gyar), 180 római katolikus (magyar és szlovák), 45 görög katolikus (mtén) és 27 izraeli­ta (zsidó) lakosa volt a község­nek. Napjainkban mintegy 800-an élnek itt, a közelmúlt­ban megállt az elnéptelenedés, lakóinak elvándorlása. Középületei régiek, de a község az utóbbi években új házakkal gyarapodott. A kör­nyező településekkel köz­ponti fekvése ellenére csak egyetlen kövesúton át, Jár- min keresztül van összeköt­tetése. Korábban Jármival közös községi tanácsa volt, de röviddel a rendszerváltás után saját önkormányzata vette kézbe irányítását. A két falunak ma is vannak közös ügyei, például az egészség- ügyi ellátásban vagy az ok­tatásban. Munkahelyek nin­csenek, a termelőszövetkezet megszűnt, a legnagyobb he­lyi munkaadó az önkormány­zat, számos ember pedig a nagy mátészalkai gyárakban, és a vasútnál dolgozik. Me­zőgazdasági jellegű telepü­lés. Lakóinak túlnyomó része fő- vagy mellékállásban gaz­dálkodik. Az állattartással szemben inkább a növényter­mesztés, alma-, meggy-, föl­dieper-, uborka- és dinnyeter­melés jellemző, a községet ezen a vidéken „a dinnyés” faluként ismerik. Templom-múzeum Régi terve már a Megyei Múzeumok Igazgatóságá­nak, hogy a XIV. században épült paposi római katolikus műemlék templomot múze­ummá alakítják. A kiállítást egy karbantartó-tisztító me­szelés után még ebben az év­ben szeretnék megnyitni. Az épület már évek óta felújítva, fogadókész állapotban van, mindössze egyetlen dolog hi­ányzik, a bemutatásra szánt anyag. Hogy mi lesz ez, arról már megszületett a döntés, a Szabolcs-Szatmár-Bereg me­gye területén végzett temp­lomfelújítások dokumentáci­óját, valamint a restaurációk során feltárt faragványokat, épületköveket teszik itt köz­szemlére. Az állandó kiállítás tavasztól őszig lesz nyitva a látogatók előtt. Az oldalt írta és fényképezte: Dojcsák Tibor Múzeumba került a szekér Élt Paposon egy kisfiú, aki mindig szívesen ment a kovácshoz, mert szerette nézni, ahogy az izzó vasat formálja a szikraesőben. Az volt az álma, hogyha felnő, ő is kovács lesz. Amikor elvégezte az álta­lános iskolát, elindult, hogy valóra váltsa tervét. Mátészalkán volt mezőgazda- sági kovács tanuló 1961-től ’64- ig. A termelőszövetkezetben Zsoldos Béla és Garda János irá­nyításával tanulta a szakma for­télyait. Szigorú ember volt a mestere, ezt máig nem felejtette el, de azt sem, hogy a kemény kezek formáltak kovácsot belő­le. A szakmunkásvizsgát a me­gye területéről akkor 13-an tet­ték le, köztük volt az egykori kis­fiú, a paposi Botos Zoltán is. Egy új ekekapa elkészítése volt a vizsgafeladat, 1:2 arány­ban egy igazihoz képest. Ezen­kívül lovat is kellett patkolni a vizsgabizottságot alkotó öreg kovácsok előtt. Könnyebb volt a gyakorlat, mint az elmélet -- emlékszik visza -, de mindket­tővel megbirkózott. Az iskola után Nyírmadára került az Egye­sült Erő Mgtsz-hez, 18 éves ko­rától önállóan dolgozott. A tée­szek alakulása idején a parasz­tok lehetőleg inkább a rosz- szabb, használtabb szerszámo­kat, szekereket adták be a kö­zösbe, ezeket a kovácsnak kel­lett újjávarázsolni. Akkoriban még nem voltak mezőgazdasá­gi gépszerelők, ez a munka is a kovácsé volt, de legjobban az új lőcsösszekerek vasalását sze­rette. Lefestették szépen, kiállí­tották a műhely elé, és minden­nél jobban örültek a dicsérő szónak, amit attól a szekerestől kaptak, akinek az új jármű ju­tott. Később Ópályiba került, ott sokat tanult egy másik mes­tertől, Kelemen Bertalantól. Kerékpárral járt dolgozni Ópá­lyiba, majd a szálkái téeszbe, és végül a jármi szövetkezetbe. A kovácsmunka iránti igény meg­csappant, ezért elvégzett egy magasnyomású kazánfűtői tan­folyamot, a mátészalkai tejipar­nál és az állami gazdaságban dolgozott. A kovácsmesterséget azért nem hagyta abba, az egy életre szóló szerelem számára.-Nagyon szép szakma-vall­ja —, odafigyelést igényel, mert a kovács olyan, mint a szob­rász. Csak éppen nem agyag­ból, hanem vasból készíti el a dolgokat. Erő, figyelem, kitar­tás kell hozzá, csak az tudja csinálni, aki nagyon szereti a szakmát! Egyszer megvett egy rossz lőcsöszekeret Jármiban. Újjá­varázsolta, és elindult kipró­bálni. Egy férfi megállította az úton, hogy hadd csináljon róla egy fotót. Kép helyett végül megvette tőle a szekeret. Far­kas József volt az a férfi, a Szat­mári Múzeum akkori igazgató­ja, aki létrehozta a híres szálkái szekérgyűjteményt. Oda került a jármi lőcsöszekér is, mert egy jó kovács nem tudta elnézni, hogy a tyúkudvaron menjen tönkre. Büszke erre, akárcsak arra, hogy 7 gyermeket neveltek fel feleségével. Különösen elége­dett, mert mint mondja, ci­gányemberek között ritka, aki úgy ellátja családját, mint ő, szép házat épít, telkeket vesz gyerekeinek, és mindezt a két keze munkájából. A nehéz évek nem szálltak el nyomta­lanul fölötte, elmerevedett a nyakcsigolyája, gerince sem bírja már a nagy terhelést. Rit­kán fogja meg a kalapácsot, a ház körül adódó kovácsmun­kát Csaba fia végzi, aki apjá­tól tanulja a szakmát. Drága a patkószeg, a vas, az áram, de még ha olcsó lenne, Csaba már akkor sem élhetne meg a ko­vácskodásból, mert egy-két ló akad csak a községben, más kovácsmunkát pedig ritkán hoznak. Hobbiból folytatják, hogy fennmaradjon a szakma, ne vesszen el Botos Zoltán 40 év alatt gyűlt tudása. A Kápolna legendája Nem is olyan rég még két tó is volt a falu határában. A Gyár utca mögött két nagy domb - vagy ahogyan a falu síksági népe em­legeti, „hegy” - között feszült az egyik vize, a másik pedig a Nyírparasznya felőli határrész tava volt, a nevezetes Kápolna. A hagyományok szerint egy templomról kapta nevét, amely belesüllyedt. A tatároktól rette­gő apácák imáját hallgatták meg az égiek, és a pogány ok elleni „menedékül” nyelte el kápol­nájukat a meghasadó földből keletkező tó - tartja a Kápol­na születéséről egy helyi monda. Az egykori nagy víz­ből századunk közepére már csak egy apró kis tavacska maradt, oda jártak kis halat fogni a környékbeli horgá­szok. Kárász, keszeg szép számmal akadt benne. A le- csapolás, az iszaposodás és a burjánzó vízi növények mi­att kiszáradt a tó, már csak száraz nád fedi a területét. Lápszél Alig tíz éve kezdték feltömi a Jármiból bevezető út menti területet, kiparcellázták, fel­szántották, majd felépültek az első házak is, feledtetve a „Csi­gásaként emlegetett rész egy­kori jellegét. Mocsár volt itt, közelében a század közepén épültek az első házak. Lakóik sokat küszködtek az épületeket elárasztó, falakat áztató és az alapot megsüllyesztő vízzel. Meleg nyári estéken a nyitott ablakokon át a Csigás felől fül­siketítő békakuruttyolás hallat­szott, a gyerekek libát legeltet­tek a réten, vagy az ott bőség­gel megtalálható félökölnyi éti csigákat gyűjtöttek. Lassan ki­száradt a rétet átszelő kanális, egyre alacsonyabb lett a nádas, és az Ecsedi-láp széleként szá­mon tartott Csigás mocsárból ugarrá, majd szántófölddé lett. Az építkezők már nem hordják teherautószámra a töltésnek szánt homokot leendő házuk alá, mert elég kemény már a föld. Eltűntek a vizet, mocsarat kedvelő állatok, a nagyszabá­sú békakoncertekre már csak egy-egy magányos vartyogó kuruttyolása emlékeztet. Emlékek kozott A kerítés vasrácsai mö­gött csaholó két kutya fo­gát vicsorítja, ezzel hozzák tudomásunkra, nem szíve­sen látnak minket. Szeren­csére gazdasszonyuk más véleményen van, ezért hát- raküldi az ebeket, majd dühös természetükre ma­gyarázatul mondja, hogy juhászkutyák. Ezek őrzik a családi gazdasághoz tarto­zó kis juhnyájat. A gaz- dasszonnyal a konyhába térünk, ahol a gáztűzhe­lyen a vasárnapi ebéd ro- tyog, az asztal mögött pe­dig egy néni üldögél, a falu legidősebb lakója. Lengyel Józsefné, leány­kori nevén Suba Ilona 104 éve, 1893-ban született Pa­poson. A pontos dátumra már nem emlékszik, ettől fügetlenül korához képest szemmel láthatóan jó szel­lemi és fizikai állapotban van. Nem remegnek kezei, szemébe nézve pedig egy évszázad nyugalmát és élettapasztalatát látjuk. Visszaemlékszik régi isme­rősökre, a postás Terikére, akivel jó barátok voltak, vagy régi tavaszokra, ami­kor a gyerekek kint játszot­tak a porban, a falu pedig még jóval kisebb volt. Ak­kor még azt az utcát is hiá­ba kerestük volna, ahol most élnek. Néhány napja megromlott a hallása, ha valamit többszöri ismétlés­re sem ért meg, elhalkul a hangja, úgy motyogja ma­ga elé - Nem tudok én már semmit -, és ujjai görcsö­sen ráfonódnak botjára. Testvérei is magas kort éltek, az egyik 90 éves ko­rában halt meg. A férje ci­pészmester volt, Mátészal­kán laktak, az Árpád utcán, a vasútállomás mellett. Gyerekük nem született, 1960-ban, amikor meghalt a férje, egyedül maradt Ilonka néni. Két év múlva Paposra költözött testvéré­hez, Suba Istvánhoz. Jól volt még néhány évig, utá­na meglepte az öregség minden bajával. A napjai egyformán tel­nek. Későn kel, kiül a kony­hába, nyáron néha a terasz­ra. Az udvaron már jó ideje nem volt. Szereti a tévét nézni, de csak a híradót. A filmek nem kötik le, de nem vesztette el érdeklő­dését a világ iránt. Üldögél, nézelődik és emlékezik. Sógornője, Suba Istvánné, Bözsike néni látja el, aki maga is 76 éves már. Az ebéd étvágygerjesztő illa­tát érezve kiszalad számon a kérdés, melyek a kedvenc ételei Ilonka néninek? Sze­reti a töltött káposztát, a rántott húst, ahogyan a só­gornője készíti, és a jó kis leveseket - sorolja moso­lyogva. A kovács fia: Botos Csaba

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom