Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-08 / 33. szám
Kultúra 1997. február 8., szombat Orvosok a művészetben Dr. Bujdosó Mihály Gyerekkorom óta zongorázom. Az általános iskola mellett zeneiskolába is jártam. Egyértelmű volt, hogy zenei gimnáziumban folytassam tanulmányaimat. Szüleim a kecskeméti, Kodály Zoltánról elnevezett középiskolába írattak be. Sok tehetséges gyerek gyűlt ott össze, és már akkor világos volt számomra, hogy nem választom hivatásomul a zenélést. Nem láttam sok lehetőséget a művészi pályában, tanítani meg nem volt semmi kedvem. Berki Antal (Új Kelet) Eldöntöttem, hogy orvos leszek, de azért a zenét is kedvvel műveltem. Nemcsak a zongora, de a gitár is érdekelt. Akusztikus gitáron játszottam és egy barátommal verseket zenésítettünk meg. Kapcsolatunk azóta sem szakadt meg, bár egészen más pályára kerültünk. Nyaranként rendezünk régi osztálytársaimmal, barátaimmal Jászszentlászlón zenei „fesztiválokat”. Ez nem valami nyilvános dolog, de a falu lakói örömmel fogadják, amit csinálunk. Sátrakban lakunk, magunk építjük a színpadot, és három napig örömzenét játszunk. Ebbe minden belefér, a megzenésített versektől a klasszikus zenéig, musicalrészletektől a dzseszmu- zsikáig. Engem különben is érdekel a zene minden ága, nem teszek különbséget a műfajok között, az a lényeg, hogy amit játszom vagy hallgatok, az színvonalas legyen. Végzés után a nyíregyházi kórházba kerültem, ahol kezdetben annyira lekötött a munkám, hogy nem maradt energiám másra. Aztán megindult a muzsikáló orvosok mozgalma, és Paraicz Tamás kollégámmal együtt mi is vállaltunk fellépést. így kezdődött. Aztán csatlakozott hozzánk Kukucska Gyuri, két fog- technikus, és megalakult a Jazz med band. Amolyan amatőrzenekar vagyunk, a hangszereket, a különféle berendezéseket magunk vásároljuk, mindig csak azt, amire pénzünk van. Azért szép lassan gyarapodunk. Elég költséges szenvedély ez, de nem panaszkodunk. Már a lakásomat is úgy terveztem, hogy legyen benne egy helyiség, ahol próbálni tudunk. Az álmom az, hogy egyszer majd kialakítok itt egy stúdiót is. Sajnos, sok időnk nincs, valamennyiünk foglalkozása meglehetősen időigényes, nehéz összeszedni a bandát. Inkább csak fellépések előtt gyakorolunk. Szerencsére nem csak mi vagyunk ilyen csodabogarak a kórházban nagyon sokan foglalkoznak ilyesmivel. Nem hiszem, hogy ez valami különleges dolog lenne. Azt gondolom, ebben a gyerekkori indíttatásnak van nagy jelentősége. Az ember nem felejti gyerrek- kori álmait, élményeit, és ha van lehetősége, azt felnőttkorában is megpróbálja életben tartani. Lenini örökségen Balogh Csaba Beregszász központjában csakúgy, mini Kárpátalja számos más településén, eltávolították a szovjet hatalom jelképeként emelt Lenin-szobrot. A város önkormányzata arról is rendelkezett, hogy a szoborral együtt annak talapzatát is szállítsák el. A szobor helyén virágágyásokat kívántak kialakítani. A bontásból azonban nem lett semmi. Maga Lenin egyáltalán nem ellenkezett az eltávolítás miatt, ám a talapzattal meggyűlt a bontásnak neki- gyűrkőzöttek baja. A jókora henger alakú talapzatot ugyanis nem lehetett lebontani anélkül, hogy meglehetősen értékes anyagát meg ne rongálták volna. A csiszolt fekete labla- dorit márvány tehát maradt a helyén, persze, már a bálvány nélkül. A városatyák pedig rendre kapják a beregszászi polgároktól a tiltakozó véleményeket a főteret csúfító márványtömb miatt. A talapzat sorsára azonban a legutóbbi napokig nem sikerült megnyugtató megoldást találni. A mentő ötlet végül egy beregszászi öregdiák agyából pattant ki. A Pécsett élő Ybl-díjas Dénesi Ödön, aki gyakorta felkeresi a Vérke-parti várost, felfigyelt az árválkodó kőtömbre. Minden előzetes ajánlás nélkül, saját kezdeményezéséből megálmodott egy szobrot a csupasz talapzatra. Elképzelése szerint a város alapításának 900. évfordulóját megörökítendő alkotás kerülne a kiszemelt helyre. A művész elkészítette a terveket, vázlatokat a „lenini örökségen” emelendő emlékműhöz. Az előzetes becsélesek szerint a nagyszerű ötlet kivitelezése nem is igényelne túl sok pénzt. Az emlékmű 6,23 méter magasan emelkedne a város főterén obeliszkszerű sziluettjével, melyen helyet kapna Beregszász címere, valamint a „Beregszász 900 éves” felirat magyar és ukrán nyelven. A tervezett emlékműnek csak egy hibája van, mégpedig az, hogy a város vezetői egyelőre nem adták rá áldásukat. Kiállítás Új Kelet-információ A Kárpátalján született Balogh Malvina festőművész képeiből rendeznek kiállítást Nyíregyházán, a Képcsarnok Benczúr Gyula-termében (Dózsa György u. 3.). A művésznő 1987-ben megkapta az Örmény népművészet mestere címet. A tárlatot február 11-én, kedden három órakor dr. Fazekas János, Nyíregyháza megyei jogú város jegyzője és dr. Matits Ferenc, a Városi Galéria vezetője nyitja meg. A festőnő képei megtalálhatók az Örmény Állami Képtárban és műkedvelők otthonában Jerevánban, Ungváron, Moszkvában és Budapesten. „Csillogó” ásványgyűjtő kör Fullajtár András (Új Kelet)- Aktív évadnyitásunk márciusban kezdődött, amikor Miskolcon megtekintettük a Nemzetközi Ásványfesztivált. Pünkösdkor már Kárpátalján jártunk gyűjtőúton - kezdte az elmúlt évi munkájuk értékelését Illés Béla, a nyíregyházi Koch Sándor ásványgyűjtő kör vezetője. - Sikeres volt a telki- bányai gyűjtőtáborunk is. Ősszel voltunk Erdőbényén, Erdőhorvátiban, Gyöngyösön és Gyöngyösorosziban. Az elmúlt évünket jubileuminak is tekinthetjük, hiszen tíz éve rendszeresen jelentkezünk börzével, kiállítással. A szeptemberi nemzetközi kiállításunkat sok újdonsággal bővítettük. Volt szakkiállítás, melyen neves gyűjtők mutatták be gyűjteményüket, és bélyegeken is láthatók voltak ásványok. Megtiszteltetés volt számunkra, hogy a kiállítást Baja Ferenc miniszter úr nyitotta meg. A rekordszámú kiállítót felvonultató rendezvény a Nyírségi Ősz egyik legsikeresebb eseménye volt. A jubileum alkalmából a szakkörünk külön is bemutatkozott a művelődési központban, ahol dokumentumokkal demonstrálták a fejlődést. Szakköri foglalkozásaink rendszeresek, és taglétszámunk tovább nőtt, így az ország legnagyobb szakköre lettünk. Az elmúlt évben legaktívabb tagjaink voltak: Bla- nár Katalin, Fiedler Barnáné, Estók Gábor, Acs Mónika, Krisztián István, Borbély Zsig- mond és Ferenczi Sándor. Elért eredményeink arra ösztönöznek bennünket, hogy ebben az évben újabb gyűjtőuta- kat és rendezvényeket szervezzünk. Foglalkozásainkat 1997- ben is minden hónap utolsó péntekjén tartjuk a városi művelődési központban. Ebben az évben is részt veszünk a Mi Kolci Nemzetközi Ásványfesztiválon, májusban kárpátaljai gyűjtőutat szervezünk. Júniusban gyűjtőtúráink lesznek a Mecsekben és Telkibányán a Minerofil program keretében. Szeptemberben Nyíregyházán ásványkiállítást és -börzét rendezünk. Szeptember végén és október elején gyűjtőnapot szervezünk Rudabá- nyán, Alasótelekesen, Erdőbényén és Erdőhorvátiban. Novemberben kiállítás és gyűjtés lesz Gyöngyösön és Recsken. Decemberben Budapesten a Kertészeti Egyetemen rendezünk kiállítást és börzét. Programjaink mellett vállaljuk iskolák, művelődési házak, intézmények felkérésére bemutató kiállítások, népszerűsítő előadások megtartását. Segítjük az iskolákban működő ásványgyűjtő szakkörök munkáját, iskolai gyűjtemények megalakítását és gyarapítását is, például az elmúlt évben a nyíregyházi Kölcsey Gimnáziumnak ásványgyűjteményt adományoztunk. Nyílt levél Pötyi húgomnak Huszonnégy unokatestvérem közül Te vagy az egyik. Szétszórt az élet bennünket az ország szinte minden tájára. Éljük rohanó hétköznapjainkat, valamennyien taposóma- lomszerűen. Mindent tuduk egymásról - és semmit sepi. Mélyek és közösek a gyökerek, a szűkebb szülőföld talán mindnyájunknak ugyanazt jelenti még ma is. Sajnos, hosszú évek is eltelnek, amíg találkozunk, s bizony tudunk egymásnak meglepetést szerezni. Azt ti már régen tudjátok, hogy én a főváros betonrengetegében próbálom szavakba formálni a gondolataimat, immáron lassan két évtizede. Azt azonban nem tudtam, hogy van egy húgom, aki három gyermeke nevelése, a háztartás, a ház körüli állatok s a földmunkák mellett az éjszaka csendjében fest. Képeket. S milyeneket! Olyanokat, amelyek a nappalok gyönyörűségeinek az ellesett pillanatai. Felhőtlen öröm, megannyi szeretet árad belőlük. Ki gondolná, hogy vetés, gazkapálás, gyomlálás közben te ráfeledkezel a természet ezenyi csodájára, szakítasz időt elmerülni a táj vegetációjában. Hogy te látod, mily költőien szép egy-egy naplemente, alkonyat, napfelkelte, hajnal; az ősz ezernyi színben pompázik, s a tavasz burjánzó zöldjeinek hányféle árnyalata van. Látod azt, mennyi arcuk van a virágoknak, s hogy milyen harmóniát sugárzó a női test. És nem csak nézed, meg is fested, olyannak, amilyennek látod vagy képzeled. S olyannak, amilyennek őrzöm én is emlékképeimben. Mert mi feküdtünk a rét végtelen csendjében, mi szedtünk pipacsot és búzavirágot a hatalmas búzatáblákban, s mi oly sokszor ráfeledkeztünk a Tisza óriási, titkokat rejtő vízére. Ez a mi Alföldünk. És most már azoké is, akiknek a mindennapokban nincs egy pillanatuk sem, hogy ráfeledkezzenek, milyen szép a természet. Most kiállításodon megnézik, sokan szerencsére meg is veszik. S otthon talán néha-néha megállnak egy pillanatra, s elhiszik neked: a táj, amely körülveszi őket, ezernyi csodát rejt. De talán ennél is többet jelent számodra, hogy reggel, amikor gyermekeid lábujjhegyen settenkedve indulnak az iskolába - aludhass egy kicsit az éjszakai festés után -, odaírják a születőben lévő képed mellé: Anya, gyönyörű! Kedves Húgom! Olyan jó volt képeid láttán szembesülni azzal, hogy mi egy nyelvet beszélünk. Hogy én értem minden képpé forgalmazott gondolatod, üzeneted. S büszkén olvasom az aláírást: Kubik Erzsi. Hogy miért írtam? Azért, mert el kell mondjam, mennyire tisztellek. Hogy Te, aki nem a kiállítótermekben, múzeumokban nőttél fel, s nem tanultál a színekről, a perspektívákról, a komponálásról, az anatómiáról - mégis mily sokat tudsz. Született tehetség vagy, s aki megnézi majd az ibrányi művelődési házban önálló tárlatodat, biztosan nem vádol elfogultsággal. Emlékszel, kicsik voltunk, kezedről elszállt egy katicabogár, s te hogy sírtál? Látod - visszajött! Vigyázz rá nagyon. Továbbra is légy szerény, természetes és őszinte, amilyen voltál és vagy. Puszil unokanővéred: Marcsi, újságíró nevén Csorba Mária.
