Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-01 / 27. szám
Interjú 1997. február 1., szombat Most silt a nap a „Nyírség” felett Hétvégi beszélgetés Demarcsek Györggyel és Szilágyi Zsolttal, a Nyírség együttes vezetőivel Berki Antal (Új Kelet) A Nyírség gyakorlatilag 1988 óta változatlan vezetéssel dolgozik. Szilágyi Zsolt művészeti vezető mellett Demarcsek György viszi a működéssel kapcsolatos ügyeket, és mostanra a női tánckarnak is önálló vezetője van Spisák Krisztina személyében. Az együttes még ki sem csomagolt a mexikói portya után, máris újra útra készülődnek, mert szombaton délelőtt Budapesten vendégszerepeinek az évente megrendezésre kerülő Néptánc Antológián. Az Erkel Színházban nem csak a nagyegyüttes jut szóhoz, fellépnek a nemrégiben Békéscsabán Aranygyöngyöt, Aranysarkan- tyűt nyert táncosok is. Demarcsek Györggyel és Szilágyi Zsolttal beszélgettünk az együttes múltjáról, jelenéről, és a nemrégiben véget ért mexikói jutalom- utazásról. I -Hogyan kezdődött táncos i pályafutásuk? Szilágyi Zsolt: - A bátyám táncolt, nekem meg nagyon tetszett, amit csinált, büszke is voltam rá, és amikor főiskolás lettem, azonnal jelentkeztem a tánccsoportba. Demarcsek György: - Én is a főiskolán kezdtem táncolni, mint akkoriban szinte mindenki. Később már olyan csoportokban is voltak kezdők, amiket mi vezettünk. I- Hogyan lettek a Nyírség vezetői? Sz. Zs.: - Mi voltunk azok, akik hivatásunknak tekintettük a néptáncot. Sokan csak hobbiból, a jó társaság kedvéért jártak hozzánk, és szép lassan el is maradtak. Különféle tanfolyamokra jártunk, állandóan képeztük magunkat, rájöttünk, hogy minél többet tudunk, annál kevesebbet ismerünk. Ez mindig hajtott bennünket, és mire észrevettük, a kezünkbe került az irányítás. I- Mi volt az együttes első fegyverténye? D. Gy.: - Az első „sikerünk” egy bukás volt. 1983- ban Debrecenből járt át hozzánk az akkori vezető, aki ugyan nagyszerűen lelkesítette a csapatot, mérhetetlen önbizalmat öntött belénk, de szakmailag bizony elég gyengécske volt. Egy minősítő versenyen ezüst kettő oklevelet kaptunk, ami a „futottak még” kategóriának felelt meg. Végül is ez a minősítés szerencsésnek bizonyult, mert az együttest nem törte le, még keményebb munkába fogtunk, még elszántabban készülődtünk, és a következő évben már arany kettőre minősültünk. Ez az eredmény már az előző évben is bennünk volt, de ’84-ben szakmailag is magasabb színvonalnak tudtunk megfelelni. Az „ős” Nyírség valamikor 1974-ben alakult a nyíregyházi Nyírség Ruházati Szövetkezet tánccsoportjaként. Sokáig csak egy volt a sok közül, de 1983-ban egyesültek a tanárképző főiskola tánccsapatával, és azóta ott vannak a magyar néptáncművészet élvonalában. 1984-től minden fesztiválon előkelő, rendszerint első helyezést értek el. A Nyírség táncegyüttes Nyíregyháza reprezentatív nagyegyüttese, akik itthon és külföldön egyaránt terjesztik a város, jó hírnevét. 1988 óta rendszeresen szerepelnek a Ki mit tud?-okon. Kétszer megnyerték, a legutóbbin „csak” a közönség díját érdemelték ki. Akkor Dede Zoltán és Balázs Gusztáv dolgozott velünk. I- Önök szerint mióta profi a Nyírség? Sz. Zs., D. Gy.: - Mi egyáltalán nem vagyunk profik, mindig is amatőrök voltunk! - Azt én tudom, de a profi táncost az különbözteti meg az amatőrtől, hogy mindig egyenletesen, magas színvonalon teljesít, míg az amatőr hullámzó teljesítményt nyújt. A Nyírség viszont hosszú évek óta kiemelkedő színvonalon dolgozik. Sz. Zs.: - Ilyen értelemben valóban profik vagyunk. Ha belegondolok, akkor attól az első arany kettő minősítéstől kezdve mindig az első vonalban szerepelt az együttes. Az igazság az, hogy egy amatőr tánccsoportot nem nehéz csúcsra futtatni, sokkal nehezebb ott tartani. Végül is 12-13 éve vagyunk az élvonalban, és annak örülök a legjobban, hogy a szakmában sem kérdőjelezik meg teljesítményünket. Az is jó, hogy távol vagyunk Budapesttől, egy vidéki együttesnek mindig mindenért nagyon meg kellett dolgozni. Pesten elég jó helyzetbe kerülni, és fut a szekér, itt, Nyíregyházán csak kemény munkával tudjuk megteremteni szakmai becsületünket.Akik az évek során hozzánk keveredtek, abba szoktak bele, hogy dolgozni kell. Azt is meg kell említenem, hogy az együttes sikerei is inspirálták tagjainkat. Kialakult egy baráti, egymást segítő társaság, a feladatokat mindig úgy szabtuk meg, hogy annak meg tudjunk felelni.-Az együttes híres utánpótlás-nevelő egyesület. Valamilyen szamárlétra végigjárása szükséges ahhoz, hogy valaki tag lehessen ? D. Gy.: - Valahogy így van. Gyerekcsoportjainkkal elsősorban az a célunk, hogy majdan a nagyegyüttesben táncoljanak. Megtanítjuk a gyerekeket táncolni, és mind a két csoportunkban, a Babszemben és a Margarétában is úgy neveljük a kicsiket, hogy céljuk legyen a nagyok közé kerülni.- Gyakran vesznek rész külföldi fesztiválokon. Ezeknek a rendszere hogyan alakult ki? D. Gy.: - Hát nem túl gyakran van meghívásunk. Az előbb elsorolt minősítésekhez és eredményekhez képest ritkán jutunk külföldre. Mire egy felhívás elér hozzánk, Pesten már el is osztották egymás között a meghívókat. Bármilyen furcsán hangzik, ez a legnehezebb része a munkánknak. A társulat rangjának megfelelő fesztiválra eljutni szinte lehetetlen. Két évvel ezelőtt egy rosszemlékű egyiptomi valamin vetSzilágyi Zsolt Fotó: Csonka Róbert tünk részt, nem szeretnénk még egyszer ilyen csapdába kerülni. Szakmai értelemben sem sokat ért az egész, de az külön felháborító volt, hogy az együttesek hermetikusan el voltak zárva egymástól, tapasztalat- cseréről szó sem lehetett. Voltak nagyszerűen szervezett fesztiválok is, ilyen volt például az izraeli, de sajnos, ez a ritkább. Érdekes, hogy eddig még nem szerepeltünk egyik testvérvárosunkban sem. Valahogy mindig úgy alakultak a dolgok, hogy nem értünk rá abban az időpontban, amikorra a felkérés szólt. I- Miből tartja fenn magát az együttes? Sz. Zs.: - A polgármesteri hivataltól kapunk nagyobb összegű támogatást. A Nyírséget az a megtiszteltetés érte, hogy a város kiemelt együttesei között tartják számon, és ennek köszönhetően az ön- kormányzat segíti munkánkat. Valami pénz bejön fellépéseinkből is, bár mostanában ebből egyre kevesebb van a kultúrházaknak. Sokba kerül a busz, nem olcsó a zenekar, szóval egyre kevesebb a fellépésünk. A fesztiválokon nyert pénzdíjak is az egyesület kasszáját gyarapítják. A Ki mit tud?-on nyert összeget például ruhatárunk felfrissítésére használjuk, amiket már varrnak. D. Gy.: - Nem nagyon panaszkodhatunk, mert bevételeink fedezik a napi munkához elengedhetetlenül szükséges kiadásokat. Ha jobban állnánk anyagilag, akkor kialakítanánk egy állandó ruhatárat (a mai napig sincs), és alkalmaznánk egy főállású öltöztetőt. Fellépőruháikat a táncosok otthon tartják, és állandóan hurcolják magukkal az előadásokra. Most próbálunk valami sufnit kialakítani itt, a művelődési házban, de nem ez az igazi megoldás. Sz. Zs.: - Valamikor öltöz- tetője is volt a táncosoknak, most ez csak amolyan vágyálomnak tűnik, pedig sokszor lenne szükség segítségre, különösen gyorsöltözéseknél. Nehogy azt gondolja, hogy ez túlságosan nagy kívánság. Más együtteseknél, amatőröknél is, ez nem ismeretlen fogalom. Munka közben azonnal észreveszi, ha valahol felfeslik a ruha, megvarrja, és a jelmez nem megy tönkre. Egy ilyen munkatárs alkalmazása több hasznot hozna, mint amennyi kiadást munkabére jelentene. Lassan már nem tudunk hol lakni, mert az otthon tárolt öltözékek szép lassan kiszorítanak bennünket lakásainkból.- Apropó, Ki mit tud? Nem viselte meg Önöket a zsűri döntése körüli hercehurca?- Egyáltalán nem. Nem azt mondom, hogy a kétszeri győzelem után elégedettek voltunk a második hellyel, de azt tudomásul kell venni, nem lehet mindig első az ember, meg azt is, hogy szubjektumokkal nehéz versenyre kelni. Végül is a közönségdíj kárpótolt bennünket az elveszített első helyért, a mexikói nyaralásról pedig csak felső-fokokban tudok beszélni.- Nem volt fárasztó az utazás? Mennyire zavarta Önöket az időeltolódás, az irdatlan magasság, kibírható volt-e a tizenkét órás repülőút? D. Gy.: -Nem 12, hanem 16 óra volt a repülési idő, mert New Yorkból repülővel mentünk Mexico Citybe. Hajnali négy órakor indultunk Nyíregyházáról, és „röpke” 31 órás utazás után meg is érkeztünk Mexikóba. Az újságokból és a sportolóktól tudtuk, hogy a szintkülönbség nagyon megviseli a szervezetet, de nem nagyon vettük észre a 2500 méteres különbséget. Inkább az időeltolódás okozott fáradtságot, az is inkább az idősebbeknél. A repülés unalmát meg Antal Imre viccei feledtették.- Tizenkét nap nem sok idő, ahhoz mindenképpen kevés, hogy megismerkedjenek egy teljesen ismeretlen világgal... D. Gy.: - Jól szervezett utazás volt ez, rendkívül zsúfolt programmal. Az volt a cél, hogy minél többet megismerjünk abból a világból. Nem bántuk meg, hogy szinte nem volt szabad időnk, hogy alvásra is csak módjával gondolhattunk. A rendelkezésünkre álló 12 nap alatt mindent megnéztünk, amit lehetett. Az együttes járt már Egyiptomban is, élmény volt összehasonlítani a piramisokat. A mexikói piramisok csak alakjukban hasonlítanak az egyiptomiakhoz, bár némelyik magassága vetekszik a Kheop- széval. Az egyik sírkamrába be is mehettünk. Jártunk kanyonokban, láttunk két olyan indián falut, ahol még őrzik a réges-régi hagyományokat. Egyáltalán nem turistalátványosság volt, ezek az indiánok még őrzik hagyományaikat, nem szeretik, ha zavarják őket, minden eszközzel védelmezik önállóságukat, múltjukat. Képzelheti, milyen élmény volt ez a néprajz iránt érdeklődő, azzal foglalkozó táncosok számára. Voltunk Cancum- ban, egy csodálatos tengerparti üdülőhelyen, és részt vettem egy tengeralattjáró kiránduláson. Amíg a többiek Jetszkyvel motoroztak a dzsungelt kettészelő folyón, mi néhány an leszálltunk a tenger mélyére. Láttunk cápákat, amik mellett szebbnél szebb halak úsztak el, de ők ügyet sem vetettek rájuk. Két búvár pedig, akik acélból készült kesztyűt viseltek, olyan halakkal etette őket, amiket méltóztattak elfogyasztani a cápa urasá- gok. Lehet, hogy azért etették a fenevadakat, hogy nyugodtan végezhessék a munkájukat. Hiába volt köztünk az üvegfal, azért bor- zongva figyeltem, mi történik a búvárokkal.- Egyszer már eladták az együttes feje felől a tetőt. Most biztonságban érzik magukat? D. Gy.: - Igen. Sz. Zs.: - Amióta itt vagyunk a Honvéd utcában, jó a kapcsolatunk Jámbor István igazgató úrral. Természetesen az „együttélés” nem megy zökkenőmentesen, de komoly bajok nincsenek. Azt gondolom, hogy jól jártunk az Alvégesi Művelődési Házzal, és a ház is jól járt a Nyírséggel. Abban meg biztos vagyok, hogy az ön- kormányzatnak nincs szándéka eladni az épületet. Biztos, hogy nehezebb most a dolgunk, mint régebben, hiszen tagjainkat is sújtják a másokat is nyomorgató megélhetési gondok, de majd csak túljutunk a hét szűk esztendőn, és akkor a néptáncmozgalom felett is kisüt a nap.
