Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-03 / 28. szám
1 1997. február 3., hétfő Az ideggyógyász dzsesszdobos Orvosok a művészetben: dr. Jónás Csaba 1990 óta dolgozik a Jósa András Kórház idegosztályán. Véletlenül került kapcsolatba a Jazz Mad Band együttessel. Igaz ugyan, hogy gyerekkorában meg a középiskolában rendszeresen zongorázott, és belekóstolt a dobolásba is, de az érettségi után mintha befejeződött volna zenei pályafutása. Egyetemi évei alatt nem talált olyan társakra, akikkel együtt hódolhatott volna a zenének, kezdő orvos korában pedig egészen más problémák foglalkoztatták, így a dobfelszerelés megint csak háttérbe szorult. Aztán valaki megtudta, hogy tud dobolni, kapott egy felkérést és felébredt benne a Csipkerózsika-álmát alvó muzsikus. Azóta ismét rendszeresen gyakorol, és időnként közönség előtt is megmutatja tudását. Berki Antal (Új Kelet)- Hat évig tanultam zongorázni. Amikor gimnazista lettem, abbahagytam a zenetanulást. Úgy éreztem, elég volt, és amúgy sem akartam hivatásos muzsikus lenni. Az a hat esztendő azért valamennyire megalapozta zenei tudásomat, de már elsős koromban eldöntöttem, hogy orvos leszek. Persze nem lehet egyik pillanatról a másikra mindent abbahagyni, ráadásul egy barátom révén a dobolást is megszerettem. Néhány osztálytársammal alakítottunk egy zenekart, és magától értetődően én lettem a dobos. Nem voltunk valami világbajnok banda, de azért a városban ismertek minket. Akkoriban sok bulin zenéltünk, és nagyon megszerettem a műfajt. Hajó a társaság, akkor nemcsak a fellépések okoznak örömet, de a próbák is rendkívüli élményt jelentenek. Aztán az egyetemi évek alatt nem találtam olyan társakra, akikkel lehetett volna valamit kezdeni, és „szépen induló zenész karrierem” abbamaradt. Amikor Nyíregyházára kerültem, sokkal nagyobb gondjaim voltak, semhogy zenekaralapítással törődjek. Föl sem merült bennem, hogy rajtam kívül más is érdeklődik ilyesmi iránt. Néha odaültem a dobfelszereléshez meg a zongorához, és a magam örömére szórakoztam egy kicsit. Összesen ennyi volt, ami a zenéhez kötött. Dolgoztam a kórházban, megismerkedtem a kollégákkal, tanultam a szakmámat, és egyszer csak számomra is meglepetésként Bujdosó Misi megkért, hogy menjek hozzájuk dobolni. Azt sem tudom, honnan tudta, hogy én ismerem ezt a hangszert. Kezdetben csak magunknak játszottunk, később a „Muzsikáló orvosok” mozgalom jóvoltából közönség elé is léphettünk. Azóta együtt vagyunk. Igaz, hogy volt néhány csere a zenekaron belül, de azért jól megvagyunk egymással. Amolyan orvoskodó művészek vagy művészkedő orvosok vagyunk. Sokan vannak a szakmánkban olyanok, akik valamilyen szinten művelnek különböző művészeti ágakat, de soha nem.íépnek nyilvánosság elé. Biztos, hogy jó módszer ez a tökéletes kikapcsolódáshoz. Szakmánkban tudat alatt mindig is jelen van a felelősségérzet. Nem nyilvánul ez meg látványosan, de végigkíséri az orvos egész életét, még a kevésre szabott szabadidőt is képes befolyásolni. A muzsikálást az isten is arra teremtette, hogy amíg játszunk, megszabaduljunk a napi gondoktól, és a zenétől kapott impulzusoktól empátiakészségünk is sokat tanulhat. A beleérző képesség pedig a legfontosabb dolog a beteg és az orvos kapcsolatában. Musical Kisvárdán Új Kelet-információ ______ A Kisvárdai Várszínház és Művészetek Háza február hónapban színvonalasnak ígérkező programokkal várják az érdeklődőket. Február 6. Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk. A kisvárdai Vári Emil Általános Iskola „Csöpi” Színjátszó- csoportjának előadása. Február 13. Moliére: Don Juan, avagy a kőszobor lakomája, vígjáték a kassai Thália Színház vendégszereplésével. Február 19. Zenés Társasutazás, a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar műsora. Február 27. Musical-Varázs. A műsorban ismert musicalekből hangzanak el részletek neves közreműködők előadásában. Fellép Csengeri Otília, Sasvári Sándor és Vikidál Gyula. Szerdánnyugdíjasklub, szerdán és csütörtökön aerobik- foglalkozások és reikiklub várja az érdeklődőket. Hétfőnként cserebereklub gyerekeknek. Ezenkívül váiják az alapfokú számítástechnikai, személyi számítógép-kezelői, kereskedő-boltvezető, szabó-yarró és vámügyintézői tanfolyamokra a jelentkezőket. Kultúra Egy férj az ágy alatt Bemutató a Móricz Zsigmond Színházban Dosztojevszkij az emberi lélek viharainak talán máig is legnagyobb és leghitelesebb ábrázolója. Nem a cselekedetek érdeklik, hanem azok mozgatórugói, még csak nem is a lélek felszíne, hanem az „érthetetlen” mélységek feneketlen és pokoli bugyrai... Csodás irodalmi értékű „kutatásait” akkor sem tudja - és nem is akarja - sutba dobni, amikor a humor (?), pontosabban a gúny és az öngúny, az irónia és az önirónia birodalmának ösvényein jár, megfejteni szándékozván a lélek gyötrelmeinek labirintusát. Igen, „csak” megfejteni, hiszen nagyon jól tudja, hogy megoldást, gyógyírt, általános receptet nem adhat, azt mindenki csak önnön kezével írhatja fel magának. Ha tudja. Ha akarja. Palotai István kritikája Féltékenység. Az emberi lélek egyik legszömyűbb betegsége. Az önbizalom teljes hiánya, minden rációtól független önsors- rombolás. Az a mókuskerék, amelybe bekerülvén mégis eljut az ember valahova: az őrületbe... Fogynak a szavak, ahogy az állandó magyarázatok és magyarázkodások is egyre tömörebbek. Marad a vegytiszta pusztulás. Az imádat és a gyűlölet mezsgyéjén száguldó, önmagát egyre gyerekesebb érvekkel nyugtató, ugyanakkor a „méregpohárt” egyre mélyebben kortyoló ember kórképe. Akinek már nem áll másból a világ, csak szeretőkből, feleségekből és önmagából, aki az egyetlen férj a világon. A megcsalt férj, akinek már csak ellenségei vannak, aki harcban áll az egész hazug és a feleségeknek „falazó” társadalommal... Talán rendhagyó módon először az irodalmi munkatársak - Fü- löp Angéla és Venyige Sándor - munkájáról szólnék, mivel a darab önálló dramatizáció. A feladat roppant bonyolult, és nem is igazán hálás. Az alapanyag ugyanis módfelett egyértelmű, és ellenállni látszik. Az egyre szűkülő koncentrikus körökből álló dramaturgiai szerkezet éppen ezért kiváló találmány, amely hűen tükrözi magát a „jelenséget”, a féltékenység kórrajzát. Az egyre szűkülő lelki tér így aztán egyetlen pontba vezet, az „emberi bolygó” halálába. Olyan ez, mint egy asztrofizikai tétel, melynek a kimenetele már előre világos: az égitest egyre jobban pulzál, hogy aztán önmaga anyagába roskadván „fekete lyukká” váljék - megtestesítve a semmi legmagasabb fokát. A szöveg iszonyatosan fárasztó és nyomasztó. Szinte belepréseli a nézőt az ülésbe. Nehezen emészthető, és kérdéses, hogy az „átlagnéző” számára mennyire fogyasztható, ugyanakkor a „dolog” pontosan erről szól, tehát így hiteles! Az egyre töredékesebbé váló érvek visszaköszönnek, és már mi is tudjuk, hogy mi következik, de érdekes módon éppen ez oldja fel a néző görcsét: ettől válik be- fogadhatóbbá. A dramaturgia érzékeny egyensúlyt talált a fergeteges vígjátéki humor, valamint a komor valóság között. Tasnádi Csaba rendezése varázslatosra sikerült! A néző többször is megélheti a „színházi csodát”. Az egész előadás remekül hangolt, és hűen simul ehhez a különös komédiához. Következetes jelzett színjátékot látunk, amelyből tulajdonképpen mindenki kikacsint, mígnem a dolgok követelte logika szerint a végkifejlet már a letisztult, pőre és reális valósághoz hangolódik. Óriási találmány az a - valószínűleg a dramaturgokkal közösen kigondolt - fikció, miszerint a csalásban - nők és férfiak - mind- annyian egyek vagyunk, legyünk akár részeges csavargók, akár pedig a felső tízezer tagjai. A„képi általánosítás”—a feleségek vonatkozásában - szintén négyzetre emeli a szavak igazságát. Személy szerint tőlem idegen megoldás a világítási effektusokkal történő gondolati kiemelés, ebben az előadásban mégis helytállónak és fontosnak érzem. Nemcsak azért, mert igaz megoldásokat javasol, hanem azért is, mert ezáltal átnyúlik a mába, igazságot szolgáltatva a magasabb rendű emberi párkapcsolatoknak, ahol nem a tulajdonlás, hanem egymás szabadságának a tisztelete jelenti az igazi szeretetet... Remek és gyönyörű színpadképek, effektusok tárháza az előadás, amely egyben dicséri Csanádi Judit kitűnő díszleteit és a fővilágosító munkáját is, de mindenképpen Tasnádi elvárásait és igényességét tükrözi. A színészek, a rendező kiváló partnereinek bizonyultak, és remekül valósítják meg ezt a valóban különös panoptikumi komédiát. Horváth László Attila ismét remekel, és könnyedén viszi a vállán az előadást. A Czikéli László szerepébe bravúrosan beugró Megyeri Zoltán kiváló figurát hoz, csakúgy, mint minden művész ebben a darabban, ezért tulajdonképpen igazságtalanság lenne bárkit is kiemelni... Húros Annamária jelmezei afelett, hogy gyönyörűek, még erősítik is az előadás tartalmi motívumait. Összefoglalva: a Férj az ágy alatt remek művész-színházi produkció, amely ugyan nem törekedhet populáris sikerekre, mégis beleillik a Móricz Zsigmond Színház művészi törekvéseinek sorába. A közösség erejével Palotai István (Új Kelet) Új Nemzeti Alaptanterv ide, új törvényi szabályozottság oda, úgy tűnik, hogy a magyar oktatásban még nem történt szemmel látható változás. Sokan természetesen ezt a „miből?” manapság divatos kérdőszavával magyarázzák, és habár van is némi igazságuk, okfejtésük mégsem fogadható el. Ahhoz, hogy igazán történjék valami, elsősorban szemléletváltozásra lenne szükség, ami eddig bizony váratott magára. Elsősorban a tekintélyelvet kellene elvetni. Nemcsak arról van szó, hogy végre jó lenne soha többet nem hallani gyerekverésekről és -veretésekről, hanem arról, hogy be kellene látni: a stressz és a fegyelmezés nem az oktatás része, hanem legfeljebb egy, a helytelen módszerek közül. Természetesen nem tagadom az iskola nevelési kötelezettségeit, azonban azt kétlem, hogy ezt össze szabad mosni a tárgyi tudás átadásával, az oktatással. A feleltetés mint a megmérettetés eszköze sem valami demokratikus, és nem is igen humánus eszköz, hiszen a várható jegytől rettegő diák teljesítménye nagyban függ pszichés problémamegoldó képességétől is, és így tudásszintjének felmérése ezzel a módszerrel objektíve szinte lehetetlen! Az osztályzat is, mint olyan, nem biztos, hogy segíti magát az oktatást, hiszen felesleges terheket ró a diákra, és a tanárra egyaránt. Bár ez a tétel kétségtelenül igaz, hogy akkor jó az iskola, ha a későbbi felnőtt életet szimulálja, és így készít fel rá, valamint, hogy a diák munkájának „bére” nem más, mint maga az elért osztályzat, mégsem biztos, hogy a jegyeknek így - egyszemélyi tanári döntések alapján - kellene megszületniük, hiszen, ha már,muszáj”, hogy legyen, miért is ne lehetne egy kollektív döntés eredménye? Nézzünk egy gyakorlati ellenpéldát, a skandináv modellt, amely közismerten a legliberálisabb a világon. A kilencosztályos általános iskolában nincs osztályzat. A megmérettetést tesztek kitöltése jelenti, a kiértékelés pedig közös megbeszélés tárgya. A kollektív vélemény legalább akkora hatást eredményez, mint egy osztályzat... Ä tanulmányok sebességét a leggyengébb tanulóhoz kell szabni, a nagy egyéni elmaradás a tanár fegyelmi felelőssége. Ugyanúgy, mint a rossz magaviselet, hiszen ez azt jelzi, hogy órái érdektelenségbe fulladnak, felkészületlen, és módszerei rosszak. A tanár és diák közötti teljes egyenjogúság alapelvárás, és csupán a morális irányadás és példamutatás különbözteti meg őket egymástól, ami legalább olyan kiemelt cél, mint a tárgyi tudás átadásának feladata. A tekintélyelv ott elavult, embertelen, és ezért egészen biztosan igazgatói retorzió követi... 5® M - JHBHH Címszerepben Horváth László Attila Fotó: Bozsó Katalin
