Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-17 / 40. szám
Kultúra 1997. február 17., hétfő A termeszét dicsérete Balogh Malvina tárlata A nyíregyházi Képcsarnok Benczúr Gyula-termében az elmúlt héten nyílott meg Balogh Malvina magyar származású, örmény festőnő tárlata. A kiállítást a művésznő segítségével tekintettük meg. Miközben a festményekről, az életéről beszélgettünk, kiderült, hogy a képeiről sugárzó nyugalom és harmónia egy olyan kimeríthetetlen élményforrásból táplálkozik, amelyet csak az állandóan megújuló természet varázslata képes kiváltani... Munkatársunktól „Én nem magamnakfestek, s nem szeretnék múzeumot csinálni a lakásomból. Számomra az a fontos, hogy örömet szerezzek az embereknek, hogy a képeim láttán jó érzések töltsék el őket, hogy melegséget, emberséget és jótékony érzületet ébresszek bennük. Manapság ez nagyon fontos, Örményországban, a második hazámban pedig kiváltképpen." Balogh Malvina sohasem tanulta a szó szoros értelmében a festészetet Csak úgy jött, ráérzett, vagy pedig az őt körülvevő csodálatos természet lüktetése, színpompája indított meg benne valamit, aminek hatására ecsetet ragadott. A gyönyörű örmény tájak megragadása pedig egy kellemetlen betegséggel kezdődött, a hatvanas évek elején. A Kárpátaljáról Jerevánba került fiatal lányt az orvos egy hónapos kényszerpihenésre ítélte, bezárva a lakás falai közé. „Tétlenségre voltam kárhoztatva, s eszembe jutott, hogy a főváros mellett van egy mesebeli szépségű, szakadé- kos táj. Emlékezetből elkezdtem megfesteni. Minél jobban beleéltem magam a munkába, annál tisztábban bontakozott ki az emlékeimből a hasadék. Amikor elkészültem vele, a férjem azt mondta, hogy tökéletes a hasonlóság." Malvina sokáig nem hitt ebben, viszont minél gyakorlottabban kezelte az ecsetet, annál precízebbé vált a megfigyelőképessége. Felépülése után hatalmasakat kirándultak férjével a jereváni hegyek között, s mindig nála volt a vázlatfüzete. Amikor megpillantott valami apró csodát, minden esetben leskiccelte és hosszan merengve rögzítette az állandóan változó természet fényekben, színekben pompázó varázsának legszebb időszeleteit. „Szinte csak otthon festettem, emlékezetből felidézve a hegyeket, völgyeket, de még a legapróbb repedéseket is a sziklákon. Egyszerűen olyany- nyira rabul ejtett a burjánzó növényzet, az élettel teli hegyvidék, hogy minden részlete megmarad a fejemben. Az sem okozott problémát, ha a sziklákon megcsillanó fényt és árnyékot kellett felidéznem.” A technikai tökéletesedéssel párhuzamosan Malvina képei egyre valósághűbbek, fényképszerűek lettek. Kialakult egyéni stílusában a távoli hegyek kéksége, a vegetáció zöldje és a sziklaormok szürkés fehér színeinek jutott a főszerep. A képeire tekintve ügy tűnik, mintha hirtelen megmozdulna minden. A fák koronáját megdönti a szél, az erdő susogó hullámzásba kezd, hallani a táj „hangját”, a tavak morajlását, a sebes patak zuho- gását. De minden csak egy pillanatra elevenedik meg a képzeletben, s egy fázisnyi mozgás után kimerevedik a kép. „Sokáig csak nagy mesterek munkáit mertem lemásolni, ismerkedtem a technikájukkal. Egy neves festőművész barátomnak megmutattam, aki azt mondta: neked festened kell. Szeremcsémre témában sosem szenvedtem hiányt. Hosszú idő óta évente ötven-hatvan képet alkotok. A legelső, jereváni önálló kiállításomon nagyon izgultam. A siker hatalmas volt, s megkaptam az Örményország Népművész Mestere címet. Ezután tárlat tárlatot követet. Ungvári, budapesti, moszkvai kiállítások jöttek. Oroszország fővárosában Nagy Aranyérmet nyert a művésznő egy örmény tájképsorozattal. Kedvelt témája, a bibliai Ararát- hegy, a képei többségén központi jelentőséggel vagy a távolság kéklő homájába veszve látható. Alkotásain érezni a csendet, az érintetlen természet nyugalmát, a szépséget. A művésznő elérte célját, mert festményei látványa megállítja a szemlélőt a rohanó világban, hogy elgondolkodjon, hogyha csak percekre is, de magával ragadja a kép harmóniája. A tárlat február 25-éig tekinthető meg. Vén Európa Hotel Premier a Krúdy Kamarában Gazsó György és Szigeti András Az előadásnak vége. A közönség csendben ül a helyén és meg sem moccan. Mintha egyperces néma gyász lengené be a „kamarát”, és senki sem akarná elsőként megtörni a mozdulatlanságot... A kigyúló „munkafény” vet véget a döbbenetnek, és a játszók, akik csendben tapsra jönnek. Először csak néhányan ütik össze a tenyerüket. Bukás? Szó sincs róla! A felocsúdó közönség vastapsba kezd és sokáig ünnepli az előadást, amely jól „elkente a szánkat”... Palotai István színikritikája A kiméletlenség, az aljasság nem ismer korokat, nem ismer határokat. A Macbeth-ek mindig „időszerűek”, akárcsak Remény ikDon Carlos-a. A kérdés csak az, hogy egy. adott kor igazolja, vagy elveti azt, amit képviselnek? Remenyik Zsigmond - az író - úgymond kalandor volt, ámde kalandornak nevezhető-e valóban az, aki a világ mocska elől menekülve átszáguld a saját életén? Igaz, bárhová is érkezik, bármit is tesz, az élet mindenütt elviselhetetlenségek sorozata. Remenyik a Vén Európa Hotel című sötét drámájában pontosan erről beszél. Az omladozó szállodában menekültek, emigránsok élnek, méghozzá olyanok, akik a semmiből a semmibe menekültek, és mire kiderül a számukra ez a rideg tény, addig gyakorlatilag vége az életüknek, vagy fizikailag, vagy pedig emberi tartásuk vonatkozásában. A mű minden bizonnyal a fasizmusról mintázza az embertelenség szobrát (a második világháború előtt keletkezett), azonban ennél sokkal tovább megy, mert az ott tapasztaltakat az egész világra kivetíti. A valahol Patagonia határán - tehát Dél- Amerikában - játszódó darab ezért is „mai” és „modem”, nyugodtan történhetne mindez bármelyik lepusztult magyarországi panzióban. Tehát mindenütt, ahol az élet önmagában egy hajitófát sem ér, ha nincstelen a hordozója, ahol az emberi érték fokmérője a pénztárca tartalma, ahol a munka egyenlő a szervi- lizmussal, a rabszolgasorssal, ahol a birtokon belül lévő mindent megtehet, ahol a pénzszerzésen kívül minden tevékenység értelmetlen, az anyagi cél szentesíti egyedül az eszközt, ahol az aljasnál mindig akad aljasabb, és ahol az emberség amire képtelen, arra képes a bosszú: gyilkossággal ad teret az igazságnak... Egyszóval ismerős világ... Verebes István rendezése ezt a döbbenetét négyzetre emeli! A hajszálpontos és a hetvenes évek legkiválóbb sokkoló színházi formanyelvét idéző munka Jirij Ljubimov zseniális rendezéseire felel a ma hangján, a ma eszkközeivel. A koreografált mozgások, a kíméletlenül pontos figurák, a hanghatások pofonjai (vagy éppen az egyetlenegy alkalommal csendben lecsukott pultbejáró döbbeneté), ez az egész „gyászzenére” hangolt tempójából ki-kirobbanó ritmusokkal manipuláló előadás a magyar színház egyik legfényesebb korszakát idézi! A rendező szándékai - egyéni mondanivalója - szerényen és szinte észrevétlenül simul a darabhoz, miközben azon kapjuk magunkat, hogy már mi is viszonyítunk, mi is - a nézők is - asszociálunk és szinte „rendzeünk”... ítélethozatalai a mi ítélethozatalaink, összekovácsoló erő és kőkemény tiltakozás: korunk feszültségeinek kisütése. És ahogy az ilyenkor lenni szokott: ez a „rendezői forgószél” a színészeket is felkapta - lehetőséget adván a remek egyéni produkciókhoz. Gazsó György a kíméletlen „vállalkozó” - Don Carlos - életrekeltője remekül ért - mint azt már oly sokszor tapasztalhattuk - a feszültségek teremtéséhez és a maga csendes „mosolygós-szadista” eszköztárával ebben az esetben is sikerre vitte szerepét. Bock - Szigeti András - első megmozdulása, első lépése már a döbbenet erejével hatott. Ez a remek jellemszínész - mondhatni „új” szerepkörében is kiváló; képes egyszerre felmutatni egy kivénhedt Caligulát és Rémusz bácsit! Szerepében megoldja az élet nagy képletét: a legtöbb ember egy személyben önmaga a gyilkos és az áldozat... Szalma Tamás Eugenio szerepében üstökösként robbant be Nyíregyháza színházi életébe! Megrázó erejű alakítása - végsőkig szolgalelkű verőember lázadásának pszichológiai térképe. Igazán nem is tudjuk, hogy Eugenio a nyelvet beszéli-e rosszul, vagy csak böfög, mint egy „állat”, mert szellemi kapa citása csak erre predesztinálja. Minden szava, minden mozdulata súlyos és jelentős. Hetey László Höher „Shey- lockja” csodálatos színészi mestermunka! Márelsőmondatakris- tálytisztán jellemzi a figura fenekeden aljasságát, és aki nem ismeri a darabot, az is nyugodtan borítékolja, hogy ő lesz a kulcs a zárban, megoldóképlet az egyenletben... Kerekes László Kesselstadt—ja valóságos pokolfajzat, aki minden teketória nélkül rántja magával a mélybe, akit megkaparint, akit megvesz.. Örömmel láttuk Tóth Károlyt is végre igazán drámai szerepben, feladatát hitelesen oldotta meg, akárcsak Kocsis Antal, vagy a Lopezt alakító Gados Béla, illetve Avass Attila Lüdecke „emberkereskedőjét”. A kiskarakter szerepek megformá- lói közül Petneházy Attila emelkedik ki kitűnő melegszívű alakításával. Franz szerepében Tűzkő Sándor ismét bebizonyította, hogy ígéretes tehetség! Pregitzer Fruzsina élő halottja - Helén - szintén ismerős jelenség a ma társadalmában; mottója: ha én szenvedek, szenvedjen mindenki! Remekül ábrázolja a már érzésekre képtelen nőnemű lényt, akiben azért időnként felfelcsillan az emberség szikrája. Réti Szilvia Anna szerepében ismét megmutatta drámai erejét. Verebes István az előadásról beszélvén még a bemutató előtt azt prognosztizálta, hogy talán néhányan fel fognak állni és hazamennek, mert nem buják majd a képükbe vágott igazságokat és a darab lassú tempóját. Tévedett! Senki nem ment haza, és a darabnak bár valóban lassú a tempója, de a ritmusa kiváltó és feszes! Taglót ígért. Megkaptuk. Köszönjük. „Helypénzes művészek” Palotai István (Új Kelet) Itt a tavasz. Nem csak azért öröm, mert nem fa- gyoskodunk tovább. Sokaknak - sajnos a művészek közül egyre többnek - új „munkahelye” lett a rendszerváltás éveiben - nevezetesen olyan, amelyik csak nyáron „üzemel”: az utca... Végül is nem szégyen. Európában mindenütt így van. Sőt, Amerikában is. A művészet koldus lett, kalapja az utca betonján. Jön a turista. Zabái, iszik és játssza az eszét. Teheti, van neki miből. Mi pedig kiszolgáljuk, mert így a helyes. Kiszolgáljuk étellel, itallal, asszony- és leányhússal... és művészetünkkel is, ha igényli. A festőművész kiül a Halászbástya tövébe, vagy a Vörösmarty térre és rajzolni, festeni kezd. Rosz- szat? Jót? Nem számít. Húsz dollár. Vagy harminc. Nem a művészet minősége határozza meg az árat, hanem a közös megállapodás. Elvégre mindenkinek élnie kell. A giccsfestőnek és a zseniális tehetségnek is. Ugyanúgy. Ugyanannyiért... Szól a zene. Egy szál hegedű, vagy egy teljes zenekar. Lényegtelen. Nyitott hegedű- vagy gitártok, benne pénz. Több vagy kevesebb. A hangosabb csörömpölőknek általában több. Hiába: pszichés ráhatás... Mit játszanak? Lassan már azt sem tudjuk. Zene és kész. Nem mindegy, hogy Bach, vagy Zerkovitzl Fő, hogy a tokban pénz legyen. A művészek is helypénzt fizetnek, mint a zöldségesek. így támogatja őket a város. Flasztert ad bérbe, mert ugye ingyen mégsem adhatja, hiszen nehéz a gazdasági helyzet. Az államnak is kell a pénz, különben miből tocsikolna?! Hogy aztán ez hogy fér össze a művészetek támogatásáról papoló miniszteri ígéretekkel, az élet minőségéről okoskodó hatalmasok mondandójával, azt már csak a jóég tudja? A művészek immár újra a nemzet napszámosai. De hol a napszám?! Néhányan szerencsések. Akiknek mű- évszi tehetségük mellé jó üzleti érzék is párosult, azok „elszászendrésked- nek”, kitalálják önmagukat. A többieknek pedig marad az aszfalt, vagy ha írók, hát a megrendelt reklámszövegek. Természetesen nem muszáj művésznek lenni. Kapálhat is, akinek van mit, vagy „ránthatja az ampát”. Ha ugyan „át nem szervezik”. íme a magyar művészet korképe. 1997-ben. Vagy netán kórképe? Aszfaltra rajzolva. Jöhetne már egy utcaseprőgép! Szabó Tünde ^Balogl^alvina
