Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-15 / 39. szám

cl.7 Keld

Interjú

1997. február 15., szombat

„Hiszek Isten, a Biblia és a valós világ realitásában”

Hétvégi beszélgetés dr. Bölcs kei Gusztáv református püspökkel

Fiatalon került a Tiszántúli Egyházkerület püspöki székébe dr. Bölcskei Gusztáv. Gyermekkorát Szamoskéren töltötte. Onnan indult testvéreit követve a Debreceni Református Kollégiumba. Érettségi után nem akart pap lenni, de származása miatt a bölcsészkarra nem vették fel. Végül is gyerekkori élményei és édesapja iránt érzett tisztelete befolyásolta döntésében, hogy a teológiára jelentkezzen. Volt gyakorlatos Tiszanagy- faluban, segédlelkész Tégláson, de legfontosabb feladatának mindig is a fiatalok oktatását tartotta. Ötödéves teológusként már elsősöket tanított, majd vallástanára volt a híres-nevezetes debreceni kollégiumnak. Püspökké szentelése utáni első istentiszteletét Szatmárcsekén, a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepségen tartotta.

Berki Antal (Uj Kelet)- Szamoskéren születtem, egyedüliként testvéreim közül. Édesapám születésem előtt döntött úgy, hogy -elhagyja Budapestet, és valahol vidéken telepedik le. Most divatos lenne azt mondanom, hogy büntetésből vagy politikai okok miatt került Sza- bolcs-Szatmárba, de hát az nem lenne igaz. Sokkal inkább a megélhetés kényszere vette rá erre az elhatározásra. Akkoriban egy négygyermekes család nehezen tudott Pesten megélni. A háború után még az élelem megszerzése sem volt egyszerű. Szamoskér meg olyan volt, mint a tejjel- mézzel folyó Kánaán. Nem volt nagy falu, de sokkál többen lakták, mint manapság. Most fáj látni, ahogy töpörödik. Mára talán háromszázan lakják, közvetlen a háború után azonban még ezerkétszáz ember élt ott.

I- Édesapja könnyen megszokta a falusi életet?- Nem mondhatnám. Sokáig volt honvágya Pest után. Azt hiszem, a legjobban a könyvek és az igazi intellektuális beszélgetések hiányát fájlalta. Kezdetben a család az év első felében arra készült, hogy majd elutazik Budapestre, a másik felében meg arról beszéltek, milyen szép volt az az egy hét Pesten. Aztán ahogy múltak az évek, egyre ritkábbak lettek ezek a látogatások, egyre kevesebb lett a pesti barát, helyüket szép lassan átvették a szamos- kériek meg a környéken lakók. Akkoriban még nagyon összetartottak a lelkészek. Segítették egymást, a családok összejártak. így lett az én keresztapám Adorján Guszti bácsi, aki a másik faluban volt lelkész. Amikor ötvenhat miatt Szenczi Győző nábrádi lelkészt lecsukták, akkor Guszti bácsi és édesapám helyettesítették, amíg ki nem szabadult. Édesapám kezdetben nem nagyon tudta megkülönböztetni a Starking almát a Jonatántól, de aztán beletanult. A parókiához tartozott egy hatalmas kert is, ott dolgozgatott, kezelte a gyümölcsfáit. Néhány év után már ő adott tanácsokat a falubelieknek a metszésről, a permet- szerek helyes használatáról. Szenvedélyes fotós volt, a fényképezés szeretetét még nagyapámtól örökölte. Mikor Szamoskérre került, még villany sem volt a faluban. Jóval később, valamikor ’ölben vezették be, de ez nem akadályozta őt; petróleum- lámpával működő nagyítót eszkábált össze. Még a színes filmet is elő lehetett hívni vele. Ahogy így most visszagondolok, nyugodtan elmondhatom, hogy nekem nagyon jó gyerekkorom volt.- Logikusnak tűnik, hogy egyenes útja volt a lelké- szi hivatás felé...- Egyáltalán nem volt logikus. Sőt! Nagy meglepetést okozott a pályaválasztásom. A falubeliek sokkal jobban el tudták volna képzelni valamelyik bátyámat lelkészként, mint engem. Nem is akartam teológiára menni. Történelem-latin szakra jelentkeztem, bár tudtam, hogy lehetetten lesz bejutnom az egyetemre. A hetvenes években még számított a származás, meg az is, hogy egyházi iskolában érettségiztem. Nem is vettek fel, bár a pontszámom magasabb volt, mint azoké, akik bekerültek. Egy évig tanítottam képesítés nélküli tanítóként egy nevelőotthonban. Azt hiszem, az az esztendő érlelte meg bennem az elhatározást, hogy mégis édesapám hivatását választom. Ott ismerkedtem meg a nagybetűs élettel, látva a szomorú sorsú gyerekeket, a büntetésből oda száműzött tanárokat, a párttagsági könyvvel vigéc- kedő alkalmatlan igazgatót és helyettesét, aki zseniális pedagógus volt, de képességeit nem tudta kibontakoztatni. Ilyen élmények hatására jelentkeztem a teológiára.-A végzés után gyakorolta a papi hivatást, vagy azonnal tanítani kezdett?- Már teológusként tanítottam. Ötödéves koromban elsősöknek tartottam előadásokat, de akkor még nem voltam hivatalosan kinevezve tanárnak. Már a végzés előtt lelkipásztori gyakorlatra jártam. Tiszanagyfalu, Rakamaz, Virányostanya tartozott hozzám. A diploma megszerzése után egy évig voltam segédlelkész, majd kaptam egy ösztöndíjat az akkor még nyugatnémetországi Thürringenbe. Egy évig voltam oda, és amikor visszajöttem, Téglásra kerültem. Igazából ott kezdődött a pályafutásom, a gyerekeim is ott születtek. Aztán Hajdúhadház következett. 1984-ben kerültem a gimnáziumba vallástanámak, de már ’79-ben tanársegéd voltam a teológián.

I- Most, hogy püspökké választották, abbahagyja a tanítást?- Ez nagyon nehéz kérdés, magamnak sem könnyű dönteni. Az biztos, hogy eleinte nem lesz időm ilyesmire. Kértem is, hogy mentsenek fel az óraadási kötelezettség alól. Nem szeretném végleg feladni a tanítást. Remélem, hogy módom lesz továbbra is órákat adni, ha nem is olyan rendszerességgel, mint eddig. Régóta oktatom már a fiatalokat, azt gondolom, nem is csináltam rosszul. Biztosan találunk olyan megoldást, hogy ez a folyamat ne szakadjon meg. A püspöki cím amúgy is csak hat esztendőre szó, és újraválasztani is csak egyszer lehet, úgyhogy nem akarok elszakadni a teológiától, már csak azért sem, mert nem jó dolpg, ha egy kormányzó püspök nem járatos a tudományos kérdésekben. Igaz, az se helyes, ha csak önmagát fogadja el teológiai szaktekintélynek.- Van-e Önnek olyan életre szóló jelmondata, mint amilyen például a katolikus Lékai püspök úrnak volt: A megnyesett fa kizöldül. Létezik ilyen hosszú távú programot adó vezérelve?- Azt gondolom, igen. A püspöki székfoglaló beszédem címe lehet egyfajta jelmondat, ami úgy hangzik: Krisztus követésében és Krisztusért követségben járva. Az ember mindvégig megmarad Krisztus követőjének, és ha megőrzi a hitét, akkor Krisztus követe lehet ebben a világban.- Ha Debrecen a kálvinista Róma, akkor Debrecen püspöke a kálvinista pápa?- Ez a kifejezés igazából csak gúnynév, amit ráragasztottak a városra. Van benne valami igazság is, hiszen a városi és egyházi vezetés sokszor annyira összegabalyodott, hogy nem is lehetett tudni, az éppen adott főbíró milyen magas tisztséget töltött be az egyházi hierarchiában. Gúnynév ide, gúnyolódás oda, Debrecennek mindig nagy hatása volt a hazai reformátusokra. Még a budai pasa is innen kért prédikátorokat a tizenhatodik században. Az is igaz, hogy a Tiszántúli Egyházkerület a legnagyobb Magyarországon, és az itt kormányzó püspöknek nyilván van valami súlya. Én ezt úgy fogom fel, hogy nagyobb kerület sokkal nagyobb felelősséget és rengeteg pluszmunkát jelent. Nekünk nemcsak a hazai gyülekezetekkel kell törődnünk, hanem közelségük miatt az erdélyi és a kárpátaljai híveket is segítenünk kell. Aki hatalomnak akaija felfogni akármelyik egyházi tisztséget, az előbb-utóbb rosszul jár, és az egyháznak sem tenne jót egy üyen beállítottságú vezető. A „kálvinista Róma” akkor tudja betölteni nevéből eredő hivatását, ha ezeknek a feladatoknak eleget tud tenni, ha működése az egész magyar re- formátusság hasznára válik.- Ón nagyon fiatalon került a püspöki székbe, ez a tény jelentheti-e azt, hogy teljesen megváltoztatja az egyházkerület irányítását?- Biztos, hogy van személyemmel kapcsolatban valamiféle felfokozott várakozás. Elődöm, Kocsis Elemér is elmondta felszentelésemkor, hogy akár tetszik, akár nem, a következő éveket az új püspök személyisége fogja meghatározni. Meg kívánok felelni minden várakozásnak, ami az egyház küldetéséből fakad, de nem kívánok megfelelni olyan elvárásoknak, amelyek önző, egyéni szempontokat tolnak előtérbe. Legfontosabb teendőmnek azt tartom, hogy egy valóban őszinte és részletes belső helyzetfelmérést végezzünk el, lássunk tisztán, hol tartunk, és annak függvényében tudjuk majd a feladatokat kijelölni. Nyilván lehet változtatni, kell is változtatni, és nem csak a kerületre, hanem az egyház egészére is gondolok, amikor azt mondom, meg kell találni azt a hangot, ami a ma élő embereket meg tudja szólítani. Az egyház ne legyen kioktató. Az egyik fontos feladatomnak gondolom a stílus- váltást. A múltat nem lehet végképp eltörölni, ez már többször bebizonyosodott. Meg kell őrizni azokat az értékeket, amelyek évszázadok alatt fölhalmozódtak, és nemcsak megőrizni, de fejleszteni is kell ezeket. Ilyen értelemben az újítás nem biztos, hogy jó kifejezés számunkra. A folyamatok sokszor lassabbak, mint ahogy szeretnénk, de én hívő realista vagyok, ami annyit jelent, hogy hiszek Isten realitásában, ebből következően hiszek a Biblia _ üzenetének realitásában, és nem utolsósorban hiszek abban, hogy ezek a realitások a valóságos világ realitásai. Ennek á háromnak együtt kell lenni, nem lehet egyiket vagy a másikat előtérbe helyezni.- Tavaly a reformátusok világtalálkozóján Tőkés László püspök úr kemény szavakkal ostorozta az emberek hitetlenségét. Azt hiszem, Tőkés püspök úr meglátásai reális veszélyt

I jelentenek az egyházra. Van-e Önnek stratégiája ezzel kapcsolatban?- Nem túl szerencsés nyüat- kozata volt ez a püspök úrnak. Mások a körülmények Erdélyben, és megint mások idehaza. Nálunk valahogy meglazult a hívők és az egyházak kapcsolata. A vallásosság, a hit sokkal inkább személyes üggyé lett, míg ott az úgynevezett népegyházi keretben élnek együtt a hívők, ami érthető, ha tekintetbe vesszük a kisebbségi létből eredő egymásra utaltságot. Én most és ’89-ben is hiú reménységnek tartottam, hogy a rendszerváltással majd megnő az istentiszteletek látogatottsága, s ezután majd bővíteni kell a templomokat. A kereszténységnek minden korban megvolt és megvan az a lehetősége, hogy tudjon az emberekhez szólni, de hogy minden templom tele legyen, arra stratégiát nem lehet kidolgozni. Azért lehet sokat imádkozni, lehet sokat dolgozni, mert a tisztességes lelkipásztori munka elengedhetetlen. Azt is elmondtam püspöki székfoglalómban: nem véletlenül az a jelmondata a kollégiumnak, hogy imádkozva és dolgozva. Aki csak imádkozik és nem tesz semmit, az lusta, aki pedig csak dolgozni hajlandó, de soha nem imádkozik, az istentelen, és az könnyen válik embertelenné. Ott van lehetőség a változtatásra, hogy mi mindenkit megszólítsunk. Én azt gondolom, hogy ilyen értelmében legyen olyan szava az egyháznak, amelyik nem befelé ható beszéd, hanem tudjon azokhoz a gondokhoz- bajokhoz is hozzászólni, amikben azok az emberek is vergődnek, akik nem teszik be a lábukat a templomba. Tőkés püspök úr nem ismeri alaposabban a mi viszonyainkat, és valószínűleg azért volt annyira nyersen szókimondó.- Mi a református egyház álláspontja a személyi jövedelemadóból kapható egy százalékos támogatásról?- Az Egyházi Zsinat állásfoglalásának első pontja kimondja, hogy ez nem megoldás az egyházak általános finanszírozására. Ezt a jövedelemadó módosításának tekinti, és az egyház- község vagy egyházkerület nem is lehet kedvezményezett. Annak viszont a Zsinat nem látja akadályát, hogy egyházhoz

kötődő alapítványok, gyerekotthonok részesüljenek ezekből a felajánlásokból. Nem megoldott az állam és az egyház kapcsolata. Elbeszélünk egymás mellett. Sokszor nem értjük vagy nem akaijuk érteni, miről is beszél a másik fél.- Milyen kapcsolat van az egyházkerület és Debrecen városa között?- Remélem, hogy megfelelő. Most a kegyúri jogokkal kapcsolatban sem a város és az egyház között volt a pereskedés, hanem a minisztérium nem fogta el megegyezésünket. Akkor sok félrevezető információ jelent meg ezekkel a jogokkal kapcsolatban. Ilyen vagyonközösség sehol sem létezik Magyarországon, tehát nem kell attól tartani, hogy most majd jönnek az ilyen jellegű kártérítési perek is. Különleges viszony van Debrecen és az egyház között, ez mindig is így volt. A kegyúri jogokat végül is a legfelsőbb bíróság is elismerte, és hiszem, hogy a jövőben is gyümölcsöző lesz együttműködésünk.- A reformátusok legutóbbi világtalálkozóját disszonáns hangok kísérték. Nem hátrálnak-e meg ezek miatt?- Elsősorban politikai okai voltak ezeknek a hangoknak. Különösen a nagyváradi találkozót ítélték el egyes szélsőséges nyilatkozók. A Magyar Reformátusok Világszövetsége alapszabályban rögzítette, hogy ötévenként kell világtalálkozót rendezni. Meggyőződésem: mindent meg kell tennünk, hogy ez a kezdeményezés megmaradjon. Szükségünk van ilyen találkozókra, ahol demonstrálhatjuk összetartozásunkat. Semmiféle sanda politikai szándékok nem vezettek bennünket, amikor ’91-ben összehívtuk a háború utáni első találkozót. Nem akarunk senkit kirekeszteni, még kevésbé határvitákat provokálni. Izgalmas egy ilyen rendezvény. Gyakorlatilag az egész világból jönnek magyar reformátusok, és örülünk egymásnak, mert ha már ennyire szétszórt bennünket az élet, legalább ötévenként érezzük, hogy magyarok vagyunk, s egy kis időre valóban egymást szerető, egymást segítő vallási közösséget hozzunk létre.

Or. Bölcskei Gusztáv református püspök