Új Kelet, 1997. február (4. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-10 / 34. szám
1997. február 10., hétfő Kultúra Értékes hagyományok nyomdokában Talán az idejét sem tudom megmondani, hogy mikor is volt, amikor utoljára olyan fotókiállítást láttam Nyíregyházán, ami nem bosszantott fel. Ha csak egykét kép erejéig is, de egészen biztosan akadt a művek között üres technikamutogatás, vagy a fényképészet elemi szabályait mindenképpen szétzilálni akaró zagyvaság. Mintha a művészet határa csupán stíluskérdés lenne, és nem is léteznének műfajok! Mint amikor a keretei közül kitörni akaró filmes feltalálja a diktív filmet, amelyben csak dialógok vannak, miközben kizárólag - mondjuk - egy tehénlegelő látszik. Vagy amikor a rádiójáték írója arra törekszik, hogy ne a szöveg domináljon, hanem a vizualitás, azaz a képiség. Aztán, hogy ez a rádióban nem látszik?... Hát, édes jó istenem. Kit érdekel?... Polihisztor Istvándiban A hosszú monológot nem szívesen akasztja meg a mindenre kíváncsi újságíró. Kérdezne ilyet-olyat is, de aztán szép lassan rájön, hogy felesleges. Makay Béla magától is arról beszél, ami érdekli az embereket. Munkatársunktól Kiss Tamás a VMK-ban rendezett Úti képek című kiállítása végre megtörte a jeget, és olyan anyaggal jelentkezett, ami a fotóművészet legnemesebb hagyományai közül való. Nem az egyetlen járható út ez, hanem az egyik a sok közül - a művészi igényű, de a dokumentatív jelleget híven őrző utak egyike... Ábrázolásai realisztikusak, de még csak nem is közelítenek a bántó naturalizmushoz. Képi megfogalmazásai tiszták és hitelesek, kompozícióinak tisztasága a legkomolyabb igényeknek is megfelel. Az adott térbe és keretbe úgy feszülnek bele ezek az alkotások, hogy tudatosságukhoz semmi kétség sem fér. Kiss Tamás szereti a kontrasztokat. Nem csak a tónus kontrasztjait, hanem a térét is. .Általában” szemléli és ábrázolja a világot, és nem csak kiszakított apropók révén. Mindehhez kiváló technikát választ , amely elképesztő mélységélességeket eredményez. Ezt a művészi „taktikát” még azokon az architektúra-fotókon is követi, amelyeken témája lényege egy-egy kőváza vagy egyéb részelem. Az ábrázolandó szépsége egyértelműen szerénységre készteti, és éppen ez a szerénység a záloga annak a közvetítői értéknek, ami jellemzi alkotásait. Tájképei különösen megkapok. Nem a „blikkfangos” fény - és ámyékviszonyok ragadják magukkal, hanem a tér varázsa. A hegyek monumentalitása, a tavak „síktükre”, a semmibevesző végtelen. Még amikor városi tájat fotóz, akkor is a perspektíva tartja rabságában, és mindig olyan pozíciót keres, amely a végtelenbe mutat. Egy sínpár vagy egy utcaszegély, egy erősen alulról felvett épület összetartó egyenesei kifejezésmódjának szerves része. Érdekes és Kissié jellemző roppant egyéni érték az az önmegtartóztatás, ami arra készteti, hogy például tájképeit nem permanensen érdekes felhőzet alatt ábrázolja, hanem inkább kivárja a tájegységre jellemző klimatikus és fényviszonyokat, feláldozván ezzel a látványos megoldást az igaz és a hiteles kedvéért. Megkapok őszi képei is. Egy tengerbe nyúló kietlen móló, egy utcarészlet, vagy egy díszkőt tompán csillogó vize, mind mind ugyanaz az őszi világ, annak hangulata. A kiállítást nézegetvén sokáig töprengtem, hogy mi az, ami furcsa érzéssel tölt el? Amikor rájöttem, magam is elcsodálkoztam, mert eleddig nem találkoztam hasonlóval... Egyetlen képén sem látható ember! (Két fotó kivételével, ami magáról az emberről szól). És - milyen érdekes - mégsem embertelenek, mégsem kietlenek ezek a tájak, mégsem keltik a harmadik világháború utáni tér érzését... Ennek oka pedig nem más, mint az a végtelen optimizmus és a szépségbe vetett hit, ami Kiss képeiből árad. Nem az embert, hanem alkotásait rögzíti, és mindig azt, ami a szív számára is érthető... A természet és az ember viszonyáról sem fest lehangoló képet. Városábrázolásait át- meg átszövik a csodaszép formavilágot örökítő fák ágai, és minden alkotásából nyugalom árad. Összeérett, egybesimuló, szinte steril világ ez, majdnem a mesék tere. Maga a kiállítás is roppant átgondoltan tervezett, rendezett. Előbb az épületek, majd a természet, végül pedig a kettő szintézise - a természeti motívumokkal át- meg átszőtt városképek következnek a falakon. Sajnos - és ez egyáltalán nem a fotóművész hibája - a folyosógaléria fényviszonyai katasztrofálisak. Ha már híján van a néző a térnek a keskeny folyosón, legalább ne a felső neonvilágítást kellene „élveznie”... Tisztában vagyok vele, hogy minden valószínűség szerint ennek anyagi okai vannak, azonban be kell látni, hogy a fényviszonyok nem méltók a kiállított művekhez. Berki Antal (Új Kelet)- Mindig is tanyán szerettem tanítani. Aki nem próbálta, nem is tudja, milyen egy ilyen osztatlan iskola. Volt vagy 25 gyerek, elsőtől nyolcadikig, egy- egy tantárgyra jutott tizenöt perc. Naponta tizenkét különböző órára kellett felkészülnöm, mert mást kellett tanítanom az elsősnek, és mást a nyolcadikosnak. Olyan volt ez, mint amikor az ökröt először fogják járom elé. Kezdetben nehezen tűri a kölöncöt, de ha megszokja, akkor könnyedén húzza a legnehezebb terhet is. Tizennégy évig voltam tanyasi tanító. Életem jobbik felét hagytam ott, amikor falusi iskolába kerültem. Most már nyugdíjas vagyok, bele is fáradtam a munkába, de ha valaki szervezne egy tanyasi iskolát, boldogan vállalnék benne feladatot. Valamikor még kollégiumigazgató is voltam Mán- dokon, azt nehezen viseltem. 1974-ben kerültem vissza erre a tájékra, nem idegen környezetbe, hiszen itt nőttem fel. Mindjárt kemény munkába fogtak, de nem volt rossz, mert azt mondják, teher alatt nő a pálma. Voltam én tanácstag meg párttag is, csak talán énekes halottat nem csináltak belőlem, de az se biztos. írni is itt, Istvándiban kezdtem. Mire megállapodtam, annyi tudásanyag szorult belém, hogy valahogy ki kellett adnom magamból. Nem volt ez olyan nagy dolog, már gyerekkoromban is szerettem, amit az öregek csináltak. Mindent neg- tanultam tőlük amit lehetett. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer majd le is írom a receptjeiket, hogy másokat megtanítok szabad tűzön főzni. Az se biztos, hogy ez sikerült, de a könyvem megért három kiadást, legutoljára Nyíregyházán a Kötet kiadónál jelent meg. Soha nem foglalkoztam én tudományos szinten néprajzzal, de mégis jó ismerője lettem, csak azért, mert kíváncsi természetű ember vagyok. Szép vidék ez, érdekes emberek lakják. Elég, ha nyitott szemmel, nyitott füllel járkál valaki közöttük. Még véletlenül is meg lehet hallani valami érdekeset. így kezdtem el a főzés tudományát megtanulni, meg a virágok, növények természetét. Sokan nem tudják, hogy súlyos betegségek ellen is jó orvosság egy- egy jól kiválasztott virágfajta. Meg is írtam Népi gyógyítások Szatmárban címmel. Ebben van minden. Babona, ráolvasás, mindenféle hiedelmek, nem igazán praktikus könyv, de akkora sikere lett, hogy nekiláttam összegyűjteni olyan módszereket is, amik tényleg alkalmasak különféle nyavalyák gyógyítására. Bebarangoltam én ezt a vidéket, a legkisebb zugába is eljutottam. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy nincs olyan fű, fa, virág, bokor a környéken, ami ne lenne az én személyes ismerősöm. Tudom róluk, hogy melyik milyen betegséget gyógyít, de tudom azt is, melyikkel kell vigyázni, mert nem mindegyik növényben lakozik jóindulat. így vagyok az emberekkel is. Még a huszadik faluban is vannak személyes ismerőseim, jó barátaim. Szerencsére engem is jól ismernek. Sokan felkeresnek olyanok is, akiket sohase láttam. Jönnek valamelyik könyvemmel a hónuk alatt, csak azért, hogy alárírást, esetleg tanácsot kérjenek. És ha már nálam vannak, szétnéznek errefelé is. Megbabonázza őket a vízimalom, a csekei temető, és elcsodálkoznak a szoknyás haranglábak kecsességén. Mindenkinek tudok újdonságot mutatni. Budapestről is jönnek, csak azért, hogy megismerkedjenek az Istvándiban lakó csodabogárral. Az udvarom is úgy van kialakítva, hogy egyszerre sok embernek jusson ülőhely. Nagy, hosszú asztalok, lócák. A bográcsban egykettőre megfő a gulyás, de szívesen főzök varjúpörköltet is. A más tájékra valók nem is hiszik el, hogy ezt a madarat meg is lehet enni, és nagyon meglepődnek azon, hogy milyen finom. Akkor se jövök zavarba, ha váratlanul toppan be hozzám húsz ember. Még örülök is nekik, ilyenkor - nem tudok uralkodni magamon - kibújik belőlem a tanító meg az idegenvezető. Boldog vagyok, ha az idegenek az én útmutatásom alapján lesznek a környék szerelmesei. Sokat jelent nekem a szatmári táj, nem is lenne teljes az életem nélküle. A környéken élő emberek biztonságot adnak, mindig tudom, mit csináljak, talán nekik is köszönhetem, hogy nem voltak rossz lépéseim. Elégedett ember vagyok, nem bántam meg, hogy ide betonozódtam be. Foglalkoztam én az úgynevezett szépirodalommal is. Ma is írok novellákat meg verseket. Másodikos tanítóképzős korom óta jelennek meg verseim. Akkor még úgy hívták a Kelet-Magyarországot, hogy Szabolcs-Szatmári Néplap. Szegény Ratkó Jóskával együtt közöltek tőlem is költeményeket, amivel nem azt akarom mondani, hogy . én olyan szintű versfaragó volnék, mint a Jóska volt, de valamilyen formában nekem is van közöm a szépirodalomhoz. Csavargó ember vagyok, vándorlásaim során sok minden megülepedett bennem, sok mindent megtanultam. Amit tudok, azt nem akarom magamban tartani, nem csak könyvalakban jelentetem meg ismereteimet, de mert a környéket úgy ismerem mint a tenyeremet, szívesen vállalok idegenvezetést is. Nem is tudják Magyarországon, hogy milyen kincsek vannak errefelé, és nemcsak tájék, de a történelem is rejteget ismeretlen dolgokat. Végül is innen indult Rákóczi- szabadságharc, és ide szorult vissza a küzdelem, közvetlen a bukás előtt. Itt még 1717-ben is a tatárok fosztogatásaitól szenvedett a nép. Bölcsőnk ez a vidék, valamikor erre jártak Árpád honszerző hadai, itt élt Kölcsey, és a Kende-család dicsőségét hirdeti rrefelé minden falu, és nem csak a vízimalom Istvándiban. Lassan olyan leszek, mint a csodarabbi, akihez messze- földről zarándokolnak az emberek. Örülök ennek a népszerűségnek, mert így könnyebben tudom hirdetni szűkebb pátriám, a szatmári táj semmihez sem hasonlítható szépségeit. Mit s hogyan? Forgách István (Új Kelet) Jót, s jól ! - vágjuk rá a választ, és már meg is nyugodtunk, hogy mily bölcsek voltunk, mondtunk is valamit, meg nem is... Mint amikor Mátyás király azt kérte, hozzon neki a szegény ember ajándékot, meg ne is... A madarat megkapta, a madár elrepült. Mintha a kultúrpolitika egész jelene erre az effektusra alapulna. A semmit- mondás „művészetére”. Akár gazdasági, akár szakmai téren vesszük górcső alá a látottakat, azt tapasztalhatjuk, hogy a művészetek magukra maradtak, és senki a világon nem mutat hajlandóságot, hogy megfogalmazza a kor követelményrendszerét... Persze, az is könnyen meglehet, hogy fél a választól: Labda nélkül nem lehet focizni. Félreértés ne essék, nem a kommunizmus három T- jét sírom vissza, nem az elvi irányítás erőszakrendszerét. Az azonban mégis túlzás, hogy senki sem emel szót az egyre terjedő és mindent, mindenkit megfertőző szennyén, ami, immár elmondhatjuk: igenis elszívja a levegőt az igaz művészetek elől. Az utcákon és a kép- keretezőknél, de a nagy ABC-kben is garmadával és egyáltalán nem olcsón árult amerikai ízű tigrises, Sandokhános,madaras giccsposzterek nemcsak hogy görcsbe rántják a közízlést, de még ki is zsebelik azokat, akik valamilyen képet tennének otthonuk falaira. Ugyan kit érdekel? Jó üzlet és passz. Mint ahogy a könyvstandokon és a boltokban ezrével árult förtelmesebbnél förtelmesebb ponyvaregények is, meg a Top Show és az Exkluzív! Azért ennyire nem kellene Amerikát utánoznunk. Illetve nem ebben. De mi csak a felszínt látjuk, hát azt is majmoljuk. Nem csak a mi bűnünk! És főleg nem a magyar művészeké! A művész is élni akar, mert neki is egy élete van. Neki is lakbért kell fizetnie, és ennivalót venni a gyermekének! Nem csoda, ha egy idő után megadja magát és elmegy haknizni, vagy éppen kiül portrét rajzolni félhülye és nagyképűsködő amerikai turistákról. Mindaz, ami történik, a kultúrpolitikusok bűne! Tudom, hogy kevés pénzt tudnak adni, nem is erről van szó. Hanem az ingyen való lelki és szellemi melléállásról, illetve annak tökéletes hiányáról! Az együttérzés, az erkölcsi megbecsülés és a tisztelet hiányáról. Arról a nagyképű, pökhendi és nemtörődöm viselkedésmódról, ahogy a tárca megnyilatkozik és kényszerítő körülményekről beszél! Mert a piaci társadalom nem azt jelenti, hogy a kultúra művelői is kofák, kucsébe- rek kell hogy legyenek!
