Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)
1997-01-10 / 8. szám
Riport 1997. január 10., péntek A fejércsei üres templom Fejércse Palotai István riportja Az Isten pedig jókedvében teremtette ezt a csücskét a világnak! Meseszép beregi táj, aprócska tavakkal, lápokkal. Akár nemzeti park is lehetne, vagy a világörökség része. Számos ritka növény és állat lakhelye. Olyanoké, amelyek már csak itt találhatók meg Európa agyongyötört testén. Mindhiába. A két majd párhuzamosan haladó főútvonal — a 41-es és a tarpai út — között a „H betű összekötő szárán” mindentől és mindenkitől elhagyatva bújik rémülten össze két ősi magyar falvacska: Hete és Fejércse. Hete Nyomorúság és pusztulás, amerre csak a szem ellát. Omladozó, néhol még lőcsökkel és gerendákkal támasztott falak — kell a lakhely, valakik élnek odabent. Aztán elkorhad a*£a, vagy másutt be- fűtenek vele. A lak immár a kísérteteké... Megroggyant, beroskadt tetők, lengő kerítéskapuk, csak a kóbor szél udvarias- kodik rajtuk... Sehol egy lélek. Mint atomháború után. Szinte fáj a csend. Még kutya sem vakkant. Iszonytató. Ez már nem Európa. Ezt a falut a vén kontinens kitagadta és messzire taszította, valamerre kelet felé. Amott egy putri. Ropog a hideg, de kéménye füstöt mégsem ereszt. Az ajtaján — végre egy élőlény — egy ijedt cigány kandikál. Koromfekete hajkoronája és izzó szénszeme ebben a környezetben: Bangladesh. És valahonnan a föld alól előkerül egy másik. Valami biciklipumpával igyekszik akárhová... — Adjon a jóisten. — Adjon. — Hát a szamár hol maradt jóember, hogy csak az ustort viszi? — Viszem a sógornak, neki legalább van biciklije...-—Akkor hát Isten megáldja. Még három óra sincs, amikor Hetére érkezünk. Ez a község olyan, mint Fejércse lehetett vagy öt-hat éve. Még lélegzik, még vegetál, de már hallani a lélekharang cseppnyi hangját, ahogy a világ szép komótosan húzza a kötelét... Itt is már legalább a házak fele roggyant, rozzant épület, jó néhányuk ablakán már a kitört üvegek jelzik: ennyi volt... Sehol egy ember, sehol egy teremtett lélek. Befordulunk a templom felé. Ott a bolt. Megállók, úgyis elfogyott a cigarettám. Bent egy fiatal házaspár pa- kolgat. Vásárló magam vagyok. Megveszem, amit akartam, majd rákérdezek:-— Megmondaná, hol van a polgármesteri hivatal? — Meg én, csak hogy ott már ilyenkor egy lelket sem talál... —Nem? —Nem. — Mondja, hol vannak innen az emberek? — Otthon. Sehol. Itt már jobbára csak öregek élnek. Meg nyomorultak, vagy cigányok. Nincs itt már senki és semmi, ami érdekes lenne ezen a világon. — Ön a boltos? —Az volnék, ha ez ugyan boltnak nevezhető. Dányádi Zoltán. — Idevalósi? —Hemádszegról jöttem tíz éve. Ide nősültem. Akkoriban még volt itt valami élet a faluban. De aztán az esküvőnk után már senki sem jött. Itt már csak halnak az emberek. Szép csendben kiöregszik a falu. A telkek már semmit sem érnek, egy hatszáz öles 20-30 ezer forintba ha kerül... Munka se égen, se földön nincs... — Itt nem toborzott a határőrség? Mert ahol igen, az nagyon meglátszik a falvakon... — Hát ide még ők sem jöttek. Ide senki sem jön. Akár a táblát is ki lehetne tenni a falu elejére: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...” — Néhány vállalkozó azért csak van? — Van. Hogyne. Itt vagyok rögtön én. Aztán állítólag a postát is maszekba adják, ott is lesz egy vállalkozó. Van még egy kocsmáros, és még három-négy mezőgazdasági vállalkozó, akik traktoroznak, meg ilyesmi. Hetére már csak cigányok jönnek, annak is csak az elesettebbje. — Hány lélek lakik Hetén és Fej érésén? — Itt még vagyunk vagy háromszázan, Fejércsén, hajói tudom összesen huszonhatan laknak... — Nem gondoltak még rá, hogy elmennek innen? — Másra se gondolunk, de ez meglehetősen kevés az „üdvözüléshez”. Ahhoz, hogy el tudjunk költözni, pénz kellene, az meg nincs. A házunkat hiába adnánk el, pedig szép, kétszobás, összkomfortos, telefonos, mégse kapnánk érte még kétszázezret sem. Álhtom, hogy itt jobban jár, aki nem lábon adja el a házát, hanem szétveri és bontásanyagként kiárusítja másutt. Nincs is olyan marha, aki itt most építkezne...-—Orvos, pap van a faluban ? — Csarodáról jár ki egy orvos... Pap pedig — hiába áll itt ez a szép nagy református templom — nem költözik ide. Már nem is jár ki istentiszteletet tartani. Igaz, azt mondták, hogy majd jön valaki más helyette, de eddig ez csak írott malaszt marad... —Lehet, hogy itt csak egy temetkezési vállalkozó élne meg? — Még az sem. Évente két- három temetés van. Biztosan tönkremenne. — Régóta beszélgetünk és még egy lélek sem jött vásárolni... — Megtehetné — bök rá fejével és megy. Utánanézek. Úgy viszi népe évezredes bánatát, úgy cipeli, hogy majd beszakad alatta a föld.... A falu közepén öreg templom. Nem is szép, nem is csúnya, mégis híres lett most az ünnepen. Harangoztak, hívogattak, de csak üres maradt a karácsonyi szentmisére. Egyetlenegy lélek nem sok, annyi sem lépte át a küszöbét. Hogy aztán a nép hagyta el Istenét, vagy az Isten a népét ? — nem lehet eldönteni. Végül is mindegy. Az eredmény ugyanaz: Halál. ... umm Kiss Ferenc (balról) nyugodtan odahagyta nyitva a kocsmáját, nem megy oda senki. Hazura József szippantósnak lenne dolga, de ki fizeti itt meg? — Nem egy Julius Meinl, az úgy igaz... De hajönnek, akkor sem telik jobban a kassza. A legtöbben „krétára” vásárolnak. Van egy kis füzetem, abba felírom, hogy ki mit visz. Egy kis kenyér, cigaretta és passz. Aztán a segélyek fizetésekor jönnek és fizetnek. így kell ennek sajnos lennie, máshogy nem is működne a dolog, csak hitelbe... Ha nem adnék, sokan bizony éhen is halnának. Nem viccelek. — Hát mi van itt? Tán az ördög szállta meg ezt a két falut? Itt van a sok föld... — Meg lehetne itt élni, csak az a baj, hogy semmit sem lehet eladni. Esküszöm magának, hogy több a tehén a faluban, mint az ember. Azon a sovány takarmányon viszont, ami akad, csak amolyan hígat tejelnek. Tavaly tizenkilenc forintot, az idén vagy huszonnégyet adnak literjéért. Hát mi az? Itt a rengeteg malac. Nézzen csak ki az ablakon: ott éppen sütnek egyet, csak úgy, szabadon, mint a szalonnát szokás... Komolyan mondom, néhány malac már akár földrajztanár is lehetne, annyit járta már a megye vásárait. Megjárták Gyarmatot, Naményt, Nyíregyházát és mégis itt visítanak. Nem lehet eladni semmit. Ez van... Két férfi lép a boltba. Rácsodálkoznak az idegenre — nem mindennapos az ilyesmi... — Nézze csak! Itt jön éppen két vállalkozó. Kiss Feri kocsmáros, meg Hazura Jóska, a szippantós. Kérdezze csak őket is! Szép errefelé a világ, igaz uraim? — vág oda szemével egy keserves mosollyal kísérve Dányádi Zoltán, a boltos. — Gyönyörű! — bólint rá a szippantós. — Éppen mostanában adtam be én is az ipart. Lehetetlen volt megélni. Vásáros- naményt közművesítették, maradt volna az itteni terület, de nincs a közelben kijelölt szennyvízleeresztő telep. Kiereszteni a világba nem lehet, mert nagyon komolyan veszik. Tudom, én is fizettem, mint a katonatiszt... Ugyan ki fizetné meg, hogy harminc kilométerre furikázzam az „árut”? Meg ott van a tb, meg az adó. Feladtam és kész. — És akkor mi van a faluban? Ki csinálja a munkát? — Senki. Mindenki maga la- pátolgat, fandlizgat, aztán kiteríti a kertben, vagy kilöki, ahol éri... — De hát ettől elszennyeződik a környék, a talaj, nem is beszélve egy esetleges járványveszélyről. — Ez van. Úgy ahogy van, mindenkit, az egész falut meg lehetné büntetni... — Gondolom, a kocsma az utolsó, ami még úgy-ahogy működik—fordulok Kiss Ferenchez. — Ne higgye. Nem isznak itt már a kocsmában csak egy kis sört... —Pedig ez régi híres pálinkás vidék itt Tarpa környékén... — Az. Otthon főzöget ki miből tud. Azt isszák. Gondoljon bele, mekkora lehet a forgalom, ha most itt beszélgethet velem, miközben nyitva van a kocsma... —Magában áll? Otthagyta? — Nem tesz abban senki kárt. Üres, mint a nép zsebe. — Van valami vendégmarasztalója? Billiárd, rex, vagy valami? — Volt. Állítólag lesz valami játékautomata, de lehet, hogy csak ígérgetik. Addig marad a kopka, meg a zsír. Az is valami. A kultúrházban van videó, az a néhány fiatal oda is elnézeget... Néha rendeznek egy bált, de az is csupa ráfizetés, mert senki sem jön ide a környékről... — Önök mindhárman fiatal emberek. Van-e család, gyerek? — Mindannyiunknak fejenként kettő. Errefelé többet nem lehet vállalni. Sokba kerül. Csarodába járnak iskolába... — Innen nekik el kell menniük! — szólal szinte harcias határozottsággal az eddig csak a beszélgetést hallgató boltosfeleség. — Tíz év és itt nem lesz semmi sem! Itt nincs 'jövő. Két lányom van, kiházasítom őket innen akárhogy is lesz! El innen... — És a fiúk? — Azokat meg benősítjük valahová. Vigyék őket Isten hírével... Két község. Két ősi magyar község a XX. század estéjén. Lassan eltűnnek, elolvadnak az idő óceánjában •és emléküket csak néhány poros könyv őrzi... Rekviem két faluért la A lakatlan házak omladoznak Hetén Fotók: Bozsó Katalin
