Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)

1997-01-25 / 21. szám

Kanári-szigetek II. Grand Canaria a diliház Hispániái visszapillantó Kanda Ferenc (Új Kelet) Az út amolyan magyarosan indult. Az előttünk álló mint­egy nyolcezer kilométerből már megtettünk körülbelül tí­zet, amikor még Újfehcrtó előtt - már nem emlékszem, miért - meg kellett állnunk. Tettük amit kellett, egyszer csak meg­jelentek feleségeink, és kis do­bozaikból süteményeket kínál­tak körbe. Értik, ugye? Nyolc perccel és tíz kilométerrel az indulás után! Ez más nációval elő nem fordulna. Trükk A határon túli első megállónk Posztojna mellett volt. De most nem a meseszép barlangrend­szerről lesz szó. A barlangok mellett természetesen ott volt a kemping. Zuhanyozó az udva­ron, mellette négy lépcsőfokkal feljebb tündéri kis játszótér. De olyan igazán csábító. Zuhanyo­zok reggel, bejön az úti társ há­zaspár négyéves kisfia.- Feri, láttam egy olyan nagy hatalmas vadállatot, de olyat...- Mit láttál, Csabikám?- Egy nagy hatalmas vadál­latot.-Hol?- Gyere, megmutatom! Felvezetett a lépcsőn a játszó­térre, megállt, még gondosan körül is nézett.- Hát úgy látom, már elment, de lökjél már meg a hintával! Alfa Rómeó Átkeltünk Olaszországon, s Genován keresztül autózva kel­lett elérnünk a francia határt. Az út fő célja Spanyolország volt, ezért úgy döntöttünk, annyit nézünk meg a városból, ameny- nyit rajta áthaladva láthatunk. Igen ám, de Genován keresztül autózni csak kimondva könnyű. Óriási a forgalom, lépte-nyo­mon elakad az ember, még ha pontosan tudja is, merre kell mennie. Nekünk még ez a ment­ségünk sem volt. Hopp, itt a rendőr, kérdezzük meg tőle, merre kell menni a határ felé. Na már most ő elmagyarázta, hogy az unó semaforonál mit kell csi­nálni, és a duó semaforonál mer­re kell fordulni, és hogy a terzio semaforo... Aztán látta, hogy egy szikrányi értelem sem szé­píti meg az arcunkat, intett, hogy menjünk utána, beült az Alfa Rómeóba és elindult. Mi a La­dával utána, vigyázva, hogy le ne szakadjunk. Az éveknek tűnő néhány perc alatt, míg kiveze­tett a határra vezető úthoz, ennyit láttam Kolumbusz szü­lővárosából: GE 988-1375. Néhány nappal ezelőtt megjelentek emlékezetem kiszá­míthatatlan monitorján az egy évtizeddel ezelőtti Ju- goszlávia-Észak-Olaszország-Dél-Franciaország-Spa- nyolország-Franciaország-Svájc-Németország-Auszt- ria útvonalon átélt kirándulás képei. Mielőtt ismét vissza­bújnának biztos menedékükbe, megosztom őket az ol­vasókkal. Ám ne útleírásra számítsanak, ahhoz túl ki­csi a megszabott terjedelem, ne is valamiféle utazási tanácsokra, ahhoz túl régiek és rapszodikusak a villa­nások, az írás csupán arról szól: mi jutott eszembe. Palacsinta Első spanyolországi táborozá­si helyünkön egy - később ki­derült - düsseldorfi házaspár volt a sátorszomszédunk. Éppen vacsorához készültek, amikor oda települtünk. Gyertya, virág, terített asztal, kés, villa, amúgy németesen megadták a módját annak a három palacsintának, amit cirka másfél óra alatt elmaj­szoltak. Másnap mi is palacsin­tát sütöttünk. Úgy hetvenet. Jött át a fiú az udvaron, szinte meg­bénult a tálcára halmozott mennyiség láttán. Ámulata csak akkor lett nagyobb,, amikor dol­ga végeztével visszafelé jött. A tálcán már nem volt semmi. Dagály Több száz kilométer és ezer­nyi látnivaló után sütkérezés Malaga és Cadiz között az At­lanti-óceán partján. Szikrázó napsütés, kellemesen selymes homok, ott a tenger, mi kell még? Látjuk ám, hogy a mel­lettünk üldögélő spanyol az órájára néz, összepakolja a hol­miját és elmegy. Szegény - gondoljuk mi -, mennie kell dolgozni. Aztán hol itt, hol ott ismétlődik meg ez a jelenet. Óranézés, pakolás, csak mi maradtunk. Büszkén pocoltunk tovább. Lám, milyen jó annak, aki szabadságon van, aki üdül, akit nem köt idő és kötelesség! Puff! Már a nyakunkba is zu­hant a dagály. Útikönyv Azt mondja az útikönyv, hogy Spanyolországban a mú­zeumok szombatonként in­gyen látogathatók. Úgy intéz­tük, hogy szombaton érjünk Toledóba, mivel ott van a leg­több múzeum. (Kicsinyes, de fontos spórolás.) Aztán To- ledóban kiderült, hogy a mú­zeumok szombaton zárva van­nak. Egy fillérünkbe sem került. Aztán azt mond- ja az útikönyv, hogy minüden spa­nyol városban óriási a forgalom (ezt volt alkal­munk tapasztalni), de Mad­ridban, ott aztán emberfe­letti. Csak nagyon jó autós és nagyon jó sofőr stb. Szombat este értünk Mad­rid alá, és azonnal nekilát­tunk megszervezni a más­napot. Kiterítettük a térké­pet, és két és fél órán ke­resztül egyeztettük, hogy ha nyolc órakor elkevere­dünk egymás mellől, akkor fél kilenckor itt találko­zunk, ha fél kilenckor nem látjuk egymást, akkor tíz órakor ott legyünk, és így végig, negyed és fél órák­ra lebontva. Aludni is alig tudtunk, másnap reggel fel­keltünk, összepakoltunk, mindenki elbúcsúzott mindenkitől, megszorítot­tuk egymás kezét, hátha soha többé nem látjuk a többieket. És a rohamra in­duló katona érzéseivel ne­kiindultunk a szörnyű mad­ridi forgalomnak. Aztán... aztán... azt hittük, hogy el­tévedtünk. Ezen a három autón kívül egy fia jármű nem sok, annyi sem volt a madridi utcákon. Vasárnap volt, mindenki a tengernél, vagy a hegyekben,vagy ki tudja, hol. Egyirányú Megnéztük a Pradot (ezt azért megmondom: a tö­mény élményanyag miatt két óránál többet senki sem bír ki egyhuzamban), a ki­rályi palotát, a többi neve­zetességeket. Indulnunk kelleti volna tovább Zara­goza felé. De melyik út ve­zet Zaragozába? Semmi baj, itt jön egy úr, megkérdez­zük. Készségesen magya­rázza, hogy a sarok után van egy egyirányú utca, az visz arrafelé. Ilyenkor már óva­tos a duhaj, elmentem gya­log a sarokig, befordultam, ott nem meszsze volt egy riyolcsávos út, azon átmen­tem, de az egyirányú utcát nem találtam. Visszamen­tem. Megint jött egy ember, őt is megkérdeztük. A vá­lasz ugyanaz. Sarok, egyirá­nyú. Hát nem könnyű egy ilyen egyirányú utcát meg­találni, újra nekiindultam, hátha eltévesztettem egy si­kátort. Sarok, nyolcsávos, igen, egyirányú újra csak sehol. Hát ez akkor már igencsak kis utcácska lehet. De hát nyilván ez visz ki valami nagyobbra, ami az­tán Zaragozába megy. Jött a harmadik ember, a hely­zet változatlan, sarok után egyirányú utca. Karon ra­gadtam. Jöjjön velem, mu­tassa meg, mert én nem ta­lálom. Kicsit csodálkozóvá vált a tekintete, talán még a hőmérőre is ránézett, aztán előre ment, befordult a sar­kon, és rámutatott a nyolc­sávos útra. Hát nekem ed­dig az egyirányú utcáról más fogalmaim voltak. Palotai István (Új Kelet) Ha Lanzarotte szigetéről azt állítottuk, hogy a nyuga­lom és a csend szigete, ak­kor Grand Canariát minden teketória nélkül elkeresztel­hetjük a szigetcsoport „dili­házának”. Nem csoda, mert míg például Teneriffa ki­mondottan a luxusturizmus céljaira épült ki, és főleg az utolsó húsz évben, addig Grand Canaria és a sziget- csoport fővárosa, Las Pal­mas évezredes történelmi múltra tekint vissza, ma is egy lüktető nagyváros, és annak „peremkerületeinek” hangulatát kelti. A légikikötő forgalma is imponáló, szinte percen­ként jönnek-mennek a gé­pek, ezzel biztosítva annak a több milliónyi turistának a fluktuációját, akik évente felkeresik a Kanári-szigetek legnagyobbikát, hogy fe­ledhetetlen napokat, esetleg heteket töltsenek az örök nyár birodalmában. Nyáron érkezvén az em­bert meghökkentő kopárság és iszonyatos hőség fogad­ja. Délelőtt tizenegy és dél­után három között szinte képtelenség elviselni azt a napot, amely alig száz kilo­méterre a Szaharától vagy négy-öt órán keresztül moz­dulatlanul áll az ég tetején. Az esték viszont csodásán kellemesek a maguk 25—30 fokos simogató melegükkel. Amíg el nem éred a nya­ralóövezetet- áthaladván a helybeliek által lakott falva­kon és városkákon -, az az érzésed, hogy egy-két éve itt háború lehetett. A házak egyike sincs befejezve, ugyanis az ottani törvény előírása szerint a ház után csak annak teljes elkészül­te után kell adózni... A nyaralóövezetek vi­szont csodásak. Nem annyi­ra modemek és amerikani- záltak, mint Teneriffán, vi­szont itt sokkal otthonosab­ban tudod érezni magad. Program program hátán! Bi­zony egy hónap is eltelik, amíg végig tudod kóstolni a turizmus helyi étlapját! Nem csoda. Grand Canaria olyan, mint egy zanzásított kis világ. Van rajta sivatag, kétezer mé­ter magas (félig aktív) vulkán, csodás erdők és gondozott termőföldek. Egy modem vi- lágvárosocska és több száz éves hegyi falvak összkomfor­tos barlanglakásokkal, mély­tengeri hadikikötő, sziklás partvidék cápás vizekkel és csodás homokos strandok, ahol akár egy kilométerre is begyalogolhatsz... Aztán ami szem-szájnak ingere: cápava­dászat, kardhalhorgászat, tevegelés a sivatagban, pálma- és orchideaerdők, papagáj- show, delfinshow, állatkert, vidámpark, viszonylag olcsó sétarepülés sportgéppel, sár­kánnyal, hőlégbalonnal, vízi­sí, és ejtőernyős vontatás mo­torcsónakkal... Felsorolni is le­hetetlen. Minden, amit a világ szórakoztatóipara és a helyi le­lemény kitalálni képes... Bevásárolni - hajói akar jár­ni — vagy Las Palmasra megy az ember, vagy a helybeliek falvaiba. Itt negyed-, ötöd­annyiért megkapsz mindent, mint a turisták számára fenn­tartott boltokban. Ha arra gon­dolsz, hogy a Kanári-szigetek egésze vám- és adómentes övezet, rögtön megérted, hogy nagyon is érdemes ott vásárol­ni. (Csak a példa kedvéért: egy kiváló minőségű svéd mobil- telefon kompletten - tehát töltővel, tartalékakkuval és au­tós kihangosító szettel - össze­sen mintegy 6000 forintnyi spanyol valutába került...) És hát az éttermek, a bárok! Csodás és nemzetközi válasz­ték, kifogástalan minőség jel­lemzi a szigetek vendéglátását. Lépte-nyomon kocsmák, bárok mindenütt és minden íz­lés szerint. Nosztalgiabártól a medencés diszkón át a legva­dabb hard core technoig, ABBA itt, Scouter amott. A kanári-szigeteki emberek is roppant kedvesek. Nem erőszakosak, ugyanakkor min­dent megtesznek, hogy otthon érezd magad, és egy év múlva visszatérj! Aki volt már ezen a csücs­kén a világnak és teheti, bizony vissza is fog térni, mert Grand Canariát roppant könnyű meg­szeretni, viszont elfelejteni le­hetetlen! A Santa Maria Barcelona kikötőjében Sevillai taxik I Safari-park Vergel mellett

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom