Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)

1997-01-25 / 21. szám

I IJlULcU Kiiltura 1997. január 25., szombat Szent együgyűség Palotai István (Uj Kelet) Az ember fizikai és lelki te­vékenységének természetes kormányzója az a kulturális háttér, amelyben felnevelke­dett és amelyben napjait töl­ti. Minden ilyen személyes „mikroklíma" egy-egy külön világ. A tudati szint mellett a befogadói aktivitás az, ami egyénivé teszi, ami motivál­ja. A velünk született intelli­gencia sem mindig képes át­törni a tudati - ismereti - szint hiányosságai okozta határokat. így mosódik össze a játék és a valóság. így jö­het létre az, hogy egy tanyasi felmérésben Jockey Ewing-ot nevezi meg a kérdezett, mint az Egyesült Államok elnökét... Ezeket az átfedéseket és súlyos zavarokat hajlamos az ember manapság a televízió rovására írni, pedig ez messze nem igazságos! Nem szüksé­ges huzamos dezinformáció ahhoz, hogy a mesék a való­ság szférájába csússzanak, nem szükséges ehhez még egy kemény drogként ható ame­rikai szappanopera sem... Néhány ellenpélda: a Ko­lozsvári Magyar Színház a harmincas években műsorára tűzte a Szegény gazdagok című Jókai-remeket és nagy sikerrel játszotta is Kolozs­várott. Felbuzdulva ezen az igazgató - Janovits Jenő - elhatározta, hogy erdélyi tur­néra viszi a darabot. Nos, az első előadás Rákos községben volt. A főszerepet a remek Forgách Sándor olyan hűen alakította, hogy az előadás végén a falu bikája „ hogy miért adnak egy ilyen gonosz ember kezébe rebúzert” felki­áltással beígérte neki, hogy agyonüti! A jellemszínészt a csendőröknek kellett a rákosi állomásig kísérni, mert a fel­dühödött tömeg mindenáron Forgách vérét akarta... Nos mondhatnánk, régi mese, ma már nincs ilyen. Nincs? Lépjünk csak egy kis­sé közelebb a mához! Az álla­mi Déryné Színház éppen Ba­ján turnézott, Shakespeare Szentivánéji álmát mutatta be a jeles város színháztermében. A szép sikerű előadás után a társulat megtért a szállodába és leöblítendő a színpad porát természetesen a hotel nagy ét­termében kötött ki. Valami cso­dafolytán úgy esett, hogy a sze­reposztáskor sok valóban szép és fiatal színésznő került a da­rabba, így hát nem csoda, hogy a bajai férfiak szintén szép számmal jelentek meg az étte­remben... SomfayÉva, Bessse- nyey Emma, Illyés Mária jelen­léte megtette hatását... Telt­múlt az idő, a vacsorát és a néhány pohár borocskát tánc követte, mígnem egyszeresük megjelent a színészek asztalá­nál egy bajai úriember, és fél­revonta Kiss Lászlót, aki Obe- ront játszotta. A hosszú pusmo­gást halk, indulatos vita követ­te, majd kitört a vihar. „Ha maga mindent el tudott intéz­ni, még azt is, hogy a csaj el­menjen egy szamárral, akkor azt is le tudja rendezni, hogy velem eljöjjön! Na jó, kap ké­tezret!” Szegény Kiss László csak hápogott és még az volt a szerencséje, hogy Somfay Éva (aki az egyik legvagányabb magyar színésznő) meghallot­ta, hogy a bajai úr rá alkuszik. Odaintette magához a férfit és csak annyit mondott neki: Már mehetünk is, de csak akkor, ha tudsz nekem annyit nyújtani, mint az a csacsi... Persze az úr azonnal elmenekült. A színpadon látottak és a való élet realitásainak keveré­se szerintem sokkal inkább függ tehát szimpátiánktól és empatikus (beleélő) képessé­geinktől, mint bármi mástól. Valósággá váló illúzióink azt jelzik, hogy a látottakra vonat­kozólag mindent elnyomó a befogadói aktivitásunk, és ez egy-egy pillanatra átlebbent minket a realitások határán, bárha tudva tudjuk azokat. Különben ugyan hogyan történhetett volna meg, hogy egy idős városi asszonnyal a Daliásról elbeszélgetve a kö­vetkező „megállapításra jutot­tam’ : Ray Crebs és családja Európában tönkrement és most az asszony tartja el őket azzal, hogy reklámfilmekben szerepel. „Nekem ne mondja, hogy nem így van - fakadt ki a né­ni, amikor ellenkezni próbál­tam -, hiszen láttam az egyik délben a tévében, hogy vala­mi póthajat reklámoz...!" Több pénz jut a kultúrára Hagyományápoló rendezvények Tiszavasváriban Fullajtár András (Új Kelet) Tiszavasvári azon városok közé tartozik, ahol nem sajnál­ják a pénzt a kultúrára. Az el­múlt évben is minden hónapra jutott valamilyen fontos ese­mény, és nem egynek a híre a város határain is túl jutott.- Elmúlt évi kulturális ese­ményeink nagy részét a mille- centenárium jegyében rendez­tük meg. Városon kívüli részt­vevőket érintő programjaink is voltak, mint például a január­ban megrendezett városnapi ünnepi hetek rendezvénysoro­zat, amikor a sport- és kulturá­lis rendezvényeinkbe a szom­szédos települések is aktívan bekapcsolódtak - halljuk File Gábornét, az önkormányzat intézménykoordinációs osztá­lyának munkatársától. — Nagy sikere volt a Vasvári Pálra emlékező rendezvénysoroza­tunknak, hiszen a hagyomá­nyát kiemelten és nagy szere­tettel ápoljuk városunkban. Ennek híre Budapestre, a Vas­vári Pál Egyesülethez is elju­tott. A nemzeti ünnepünket közösen ünnepeltük Kárpát- aljáról és Erdélyből érkezett vendégeinkkel. Még március­ban Nemzetközti Vonószene- kari Mini Fesztivált is rendez­tünk városunkban. A májusi Tisza-parti dalostalálkozónk már harmincéves múltra tekint vissza, amit tavaly is megyei segítséggel bonyolítottunk le. Országos Diákkongresszust is tartottunk középiskolai diák­önkormányzati vezetők számá­ra, aminek nagy sikere volt és ebben az évben folytatása is lesz. A diákprogramok mellet igyekeztünk minden korosz­tálynak az igényeit kielégíte­ni. Mintegy négyezer ember vett részt az államalapítási ünnepségsorozaton. A záró tű­zijáték örök emlék marad, mert Vasváriban eddig még nem volt ilyen. Szeptemberben hagyomá­nyos rendezvénysorozatunk volt a Mihály-napi vásár, amit ebben az évben Szentmihályi vásár né­ven rendezünk meg. Október­ben a másik ősi településrészen a Bűdi vigasságok egész napos programja szórakoztatta a la­kosságot. Az ünnepi progra­mokból kiemelkedtek a Miku­lás-napi ünnepségek és a váro­si karácsonyi hangversenyek. A szintén hagyományos ren­dezvényen művészeti csoport­jaink léptek fel. Az év kulturá­lis és sporteseményeit az Egye­temi és Főiskolai Férfi Kézilab­da Világbajnokság Tiszavas­váriban megrendezett színvo­nalas mérkőzései zárták és nyi­tották meg az új évet. Ebben az évben továbbra is fő helyen szerepelnek a már említett ha­gyományos rendezvényeink ápolása. A működő Csontváry Körünk megérett arra, hogy az elkészült munkákból egy tár­latot szervezzünk. Ehhez kap­csolódik, hogy a volt tanács­háza épületében egy állandó galériát alakítunk ki, ahol fo­lyamatosan megtekinthető lesz valamilyen kiállítás. Új prog­ramként lép be ebben az évben a táncházak működtetése. A könyvtárban bővítjük az infor­matikai hálózatunkat. Új váro­si kiadványt szeretnénk meg­jelentetni, és beindítani a di­ákakadémiát, amihez pályázat útján támogatást kaptunk. To­vább akarjuk bővíteni az ismeretterjesztő rendezvé­nyek számát. A fiatalok részé­re több könnyűzenei koncer­tet szervezünk. Megnyugtató, hogy az önkormányzat ebben az évben is komoly összeget fordít a rendezvényekre, sőt az tervek szerint az elmúlt évi önkormányzati támoga­tástól jóval többre számít­hatunk, de kihasználunk minden pályázati lehető­séget is. Iskolamúzeum V ásár osnaményban Horváth Réka etalonja Valaki - egy ifjú színésznő - emlékezetesen megvillant színházunk Tündérkert című produkciójában... Aztán - alig pár hét elteltével - teljes fényében bontakozott ki mint Szépek szépe, a mesedarab címszerepében. Hor­váth Réka meggyőződésem szerint a „befutók” között van! Ehhez persze az is szükségeltetik, hogy először elhiggye önmagát... Palotai István (Uj Kelet)- Törökbálintról jöttem, ott érettségiztem, az ELTE Gya­korló Gimnáziumában három évvel ezelőtt. A Színművésze- ú Főiskolán a harmadik felvé­telin kiestem, aztán kerültem a Móricz Zsigmond Színház­hoz előképzős hallgatóként. Azóta vagyok Nyíregyházán. Jelenleg ösztöndíjasként havi tizenhatezer nettóért... Roppant görcsös vagyok az életben - eleinte a színpa­don is az voltam. A Senki sem tökéletesben éreztem először, hogy feloldódtam, felszaba­dultam. Leginkább a zene volt az, ami ehhez hozzáse­gített... Sokat köszönhetek Rajhona Adómnak )?,. A Tün­Azt hiszem, hogy csak az idén illeszkedtem be igazán a közös­ségbe. Már vannak barátaim is: Varjú Olga, Sándor Juli, Fülöp Angéla, Csorna Judit, Tűzkő Sa­nyi, Mészáros Árpád... A színház sztárjaira roppantul felnézek - talán tartok is tőlük egy kicsit... Boldogan elüldögélek mellettük, de aztán mindig zavarba jövök... ...Édesapám villamosmérnök és közgazdász, az anyukám fog- technikus. „Könnyen vették az akadályt”, hogy erre a pályára készülök... Nem sok előadásba láttak. Jönnének ők boldogan, csak eddig kevés olyasmi történt velem a színpadon, amit szíve­sen megmutattam volna nekik... ...Amíg Törökbálinton - tehát Pest közelében - életem, renge­teget jártam színházba, mégis inkább a filmhez kötődtem iga­zán. Régebben Fellini, most már inkább Bergmann áll közel a szí­vemhez... A színházi rendezők közül szívesen dolgoznék Tus­nádival. Az az érzésem, hogy rengeteget tanulhatnék tőle... Szerepálmaim nincsenek. Azt hiszem, még túl korai lenne. A három nővért nagyon szeretem és azokat a darabokat, amelyekben kis szerepeket játszottam... A Szé­pek szépe az más! Egészen más... Az a célom, hogy színésznő le­gyek. Nem sztár, hanem színész­nő. Szívesebben elvonulok egy vidéki színházba és megpróbálok igazán értékes dolgokat csinál­ni... Azt aztán, hogy színésznő vagyok-e már, majd eldönti a szakmai közeg, amelyben dolgo­zom, és talán én magam is egy kicsit, ha elég szigorú vagyok. Berki Antal (Új Kelet) Sokan keresik fel az Isko­lamúzeumot Naményban. Ez az ország első ilyen jellegű állandó gyűjteménye. A het- venyolcban megnyitott kiál­lítás és az azóta állandóan bővülő anyag önálló épü­letben őrzi a régi korok okta­tási emlékeit. Úttörő munkát végzett Csiszár Árpád, ami­kor innen-onnan összesze­degetve megteremtette a mú­zeum alapjait. Akkoriban a hivatal úgy diktálta, hogy az alapoktatás az általános is­kolák megteremtésével kez­dődött Magyarországon. Az ezeréves magyar iskolatör­ténetről egyszerűen nem vet­tek tudomást. Még az egye­temek úgy-ahogy ápolhatták hagyományaikat, de az elemi oktatás története tabu volt. Sok érdekesség látható a ki­állításon, de sok olyan is, ami az idősebbeknek nemcsak múzeumi látványosság, de kézzelfogható valóság is, még akkor is, ha az iskolásévek rég eltűntek a múlt homályá­ban. A tintatartó és a toll­hegy. Hányszor ejtettem ve­lük kitörölhetetlen pacát az irkalapra? Érdekes, ma már irka sincs, „füzet” van he­lyette. Lehet, hogy a füzet is megteszi, de azért az irkához egyáltalán nem hasonlítható. És ott van a nádpálca is. Ak­kor egyáltalán nem volt bol­dogság a vele való találko­zás,’most meg - ki érti ezt? - nem is ébreszt olyan borzasz­tó emlékeket. Vannak olyan tárgyak is, amellyekkel a kö­zépkorban oktatták a betű­vetést. Akkor hosszú asztal köré ültek a nebulók, előttük homokkal teli kis fiók és ho­mokba rajzolva tanulták a betűk formáit. Ha elrontot­ták egyszerűen elsimították a homokot és kezdhettek mindent elölről. Ma sem megy ez másképp. Ha el­rontjuk, kezdjük elölről, csak most egy kicsit bonyo­lultabb kiradírozni a rontott oldalakat. dérkert próbái során önbizalmat adott az élethez. Van bennem valami titkos mér­ce, aminek természetesen nem én magam vagyok az etalonja. Ha elérem a magamtól elvárt ered­ményt, akkor vagyok csak bol­dog. Ez - érdekes módon - nem függ össze azzal,.ahogy mások értékelik a munkámat. A Szépek szépében fogtam fel először, hogy a színpadi jelen­lét nem kizárólag akció kérdése. Nevezhetjük ezt akár önfegye­lemnek, vagy színpadi alázatnak is, vagy csak elismeréseként an­nak a ténynek, hogy az ember nem mindig „csinál valamit”. Csak van. Ott van, ahol éppen van. Ennek a helyzetnek ez az iga­zsága és minden egyéb „plusz” hazug és erőltetett...

Next

/
Oldalképek
Tartalom