Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)
1997-01-25 / 21. szám
Interjú 1997. január 25'., szombat „Befonnak egyszer teged is valami pompás koszorúba” Kányádi Sándor Romániában élő Kossuth-díjas magyar költő beszél munkájáról, életéről Szabolcs-Szatmár-Bereg vendége volt a múlt héten KányádiSándor, Romániában élő Kossuth-díjas magyar költő. Zsúfolt programot bonyolított le, de a költő példás munkabírással tett eleget a meghívásoknak. Az orvosklubba kis késéssel érkezett, mert beszélgetése a görög katolikusokkal kicsit elhúzódott, de ezt senki nem vette zokon. Akkor még a vendéglátók nem sejtették, ha Kányádi Sándor belelendül, nehezen hagyja abba a beszédet, panaszkodott is, hogy most készül Csekére, ahol Kölcsey-emlékéremmel tüntetik ki, és nem beszélhet tovább tíz percnél. Itt is elhúzódott a beszélgetés, már elmúlt éjfél, amikor a vendég és a vendéglátók elbúcsúztak egymástól. Szerencsére Kányádi Sándornak aznapra már nem volt programja, mehetett végre haza lefeküdni. Igaz, sok pihenésre nem volt idő, másnap reggel korán kellett ébrednie, mert Szatmárcseke messze van. Berki Antal (Új Kelet) __ Mi végre van a nemzet, van-e célja az embernek? Illyés Gyula valamikor azt mondta: te Sándor, amúgy az ember teljességgel haszontalan. Tamási Áron meg azt: azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne. Jó kérdés ez, nem is tudott rá válaszolni senki. Se Kossuth Lajos, se Szent István, hát én azért csak megpróbálom a válaszadást, és hogy ne gondolj engem valamiféle nagyképű szamárnak, emlékeztetlek, én önironikus ember vagyok, mint ahogy Arany János is az volt, és hála Istennek, a nemzet is önironikus, mert enélkül a képesség nélkül nem lehet felnőtt az ember. Amikor ilyen kérdések kerülnek fölszínre, hogy miért vagyunk a világban? Mi a magyar? Mi a zsidó? Mi a román? és így tovább, még a francia is, és egyáltalán, mi a célja a különböző nációknak, akkor ma már nyugodtan állapíthatom meg: azért élünk mi, magyarok, mert Isten választott népe vagyunk, és a mi nyelvünk a legcsodálatosabb nyelv a világon, mint ahogy Isten választott népe a zsidó, a román és így tovább, még a francia is. És teljesen természetes, hogy az a nyelv, amelyen kommunikálni tudnak egymással, az Isten kiválasztott nyelve. Na már most, hogy ki igazán kiválasztott, az nem is annyira érdekes, mert minden nemzet, minden személy kiválasztott, már csak születése jogán is. És azért is, mert ezt minden személy, minden nemzet így hiszi, és ha tolerálnánk a másik személy, a másik nemzet kíildetéses mániáját, akkor soha nem lenne háborúság a népek között. Mi lehet egy nemzet célja? Lehet-e célja egy nemzetnek? Mi, gyarló emberek fölérjük-e ésszel ezt a fogalmat? Azért valamit csak értünk belőle, mert lehet cél az is, hogy Isten kiválasztott nyelvét, a minden nemzet számára egyetlenegyet vigyük tovább egészen az utolsó ítéletig. Valószínűleg így gondolja ezt Isten, mert ugyan mi az ő számára csak porban élő lények vagyunk, de azért teljes szeretetével figyeli tevékenységünket. És így gondolhatta ezt valamikor Ferenc tekintetes úr is, akinek egykori lakóhelyén, Szat- márcsekén kitüntetést veszek át, és úgy illik, hogy a vendég fölkészüljön vendéglátója nézeteiből, hát már egy ideje Kölcsey Ferenc írásait bújom. Nem azt mondom, hogy nem lepett meg az, amit olvastam. Köl- cseyről nemcsak a Himnusz okán lehetett tudni, hogy az egyik legnagyobb magyar költő, de gondolatainak mélysége, tisztasága még bennem is csodálatot váltott ki, pedig elég jól ismerem a Tekintetes úr munkáit. Olvasva Kálmán unokaöccséhez írt intelmeit, akár a huszonegyedik századra is érvényes tanácsokat adott az egykori kuzinnak. Igaza van Kölcseynek, hogy ez a kicsi nép csak úgy maradhat meg, ha a maximumot tudjuk kiadni magunkból. Legyen valaki utcaseprő, mérnök, orvos, akármi, csak akkor van értelme munkálkodásunknak, ha azt a legnagyobb intenzitással tesszük. Erre tanít bennünket Kölcsey, és ha tanítását megszívleljük, megnyertük a huszonegyedik századot. Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk, amíg magyar iskojjáitfl; vannak, és amíg magyarul vágyunk művelt emberek. Ez lehet célja egy nemzetnek, minden más csak eszköz, hogy ezt sikerüljön végigvinni. Szóval hazát, nemzetet csak az anyanyelv képes teremteni. Valaki azt mondta nekem, létezik gasztronómiai identitás, meg zenei, meg népművészeti. A nyelv nem annyira fontos. Én ezt nem hiszem, mert a töltött káposzta nemcsak a magyarok, de a szerbek, a románok, sőt még a csángók nemzeti eledele is! Hát akkor hol itt a nemzethez való tartozás tudata? Nem véletlen, hogy azok, akik már elfelejtettek magyarul, mert asszimilálódtak, mert idegen nyelvi közegben élnek, kezdik visszatanulni nyelvünket, mert csak ezen a nyelven vagyunk képesek magyarként élni. És éljen minden nemzet saját kiválasztott nyelvével. Művelje azt Isten nagyobb dicsőségére egészen az emberi életkor legvégső határáig. A költői függetlenségről Nem olyan nagy dolog, de én sohasem utazom az állam költségén. Valamikor az ötvenes években a Szovjetunióban jártam, és amikor hazaértem, feltettek engem a Kolozsvári Magyar Színház színpadára, hogy meséljek az élményeimről. Én meg elmondtam. Mikor befejeztem az előadást, szépen beraktak egy nagy fekete autóba és elvittek. Szerencsémre egy nagyon bölcs ember volt az, aki vitt, a kolozsvári pártbizottság titkára, akciójával megelőzte a securitáte autóját, és ez a funkcionárius lekapott engem a tíz körmömről, hogy nem szégyellem én magam, államköltségen utazom és ilyeneket mesélek? Na, én azóta mindenhova a magam költségén utazom, ezt a tanulságot szűrtem le magamnak az esetből, pedig a bokám is nagyon megüthettem volna. Meséltem, miket láttam Örményországban, hogy a moszkvai koldusoknak szabott tartifájuk van, hogy ünnepélyesen fogadtak minket, hogy álltunk, hallgattuk a köszöntőket, amikor előlépett egy fiatal pár, karján csecsemő. És mint a sót meg a kenyeret szoktják, odanyújtották a parlamenti delegáció vezetőjének és azt mondták: Szír, vigye haza ezt a csecsemőt, és neveljen belőle szabad polgárt. Ilyesmiket meséltem én 1956 januárjában, nem is csoda, ha megorroltak rám. Ez olyan mélyen bennem maradt, hogy még kilencvenháromban is, amikor a Kossuth-díj átvételére utaztam, akkor is magam vásároltam a benzint. Sohasem voltam gazdag ember, de az anyagi függetlenség teremti meg azt a szuverenitást, ami a költői mesterséghez elengedhetetlenül szükséges. A tanulás szükségességéről Van énnekem egy jó ismerősöm, Molnár Illyés, akit én az orosz birodalom helyén megalapított Nagy Finn-Ugor Birodalom első cárjának, egyben apostoli királyának is szántam. Az orosz birodalmat én szüntettem meg, amikor tavaly Moszkvába jártam, igen, mert megharagudtam az oroszokra, hiszen még saját fővárosuknak is olyan nevet adtak, hogy sötét víz, mert Moszkva valami ilyesfélét jelent magyarul. Én ugye nem vagyok politikus, soha életemben nem vágytam ilyesfajta babérokra, még a lapszerkesztéstől is húzódoztam, mert az is valami ilyen munka, szóval én magam helyett inkább állítok valakit, aki képviseli a véleményemet, de hogy azt hatásosan tudja megtenni, és az enyémmel egyenrangúan legyes képes a maga igazát is hirdetni, szóval ahhoz tanulni kell. Arra képes vagyok, hogy birodalmakat alapítsak, címeket osztogassak, de hogy én magam legyek a király, azt nem nekem találták ki. Molnár Illyés jól elboldogul cárként, nekem nem kell birodalmam hétköznapjaival foglalkoznom. Régebben az volt nálunk a szokás, hogy a tehetősebbek szegényebb sorsú gyerekeket saját költségükön tanítanak. Én kérem két fiatalembert taníttatok Nyugat-Európában. Az egyik a saját fiam, aki Párizsban doktori vizsgájára készül, a másik meg egy falusi gyerek, Fábián Gyulának hívják, tanítási költségeit a Herder-díj mellé kapott ösztöndíjból finanszírozom. Ez egy olyan fiú, aki az átkosban egyetlen magyarként jutott be a Kolozsvári Egyetem jogi karára, szóval ezt a fiút taníttatom. Büszke vagyok rá, legalább annyira, mintha a saját fiam lenne, mert úgy állta meg a helyét Bécsben, hogy a vezető professzor szerzett neki ösztöndíjat, hogy tovább maradhasson. Ha végez, majd belőle lehet olyan szenátor, aki bennünket fog képviselni. Most euro- jogot, etnikumközi jogot tanul, amire nekünk szükségünk van. És ha egyszer bekerül Románia is az Európa Parlamentbe, akkor ott is lesz a magyarságnak megfelelő tudású képviselője. Hát így állítok én magam helyett olyan képviselőt, aki képes megfelelni a rá váró politikai feladatoknak. Én meg lóbálhatom nyugodtan a lábam, és tehetem azt, amit eddig. Halottak napja Bécsben Az én foglalkozásom olyan, hogy majd csak halálom után derül ki, volt-e értelme annak a sok versnek, amit életemben megírtam. Ha az utódok találnak majd valami érdemlegeset írásaimban, akkor talán elmondhatom, nem volt értelmetlen vesződség munkálkodásom. Nem szabad azt hinni, ha sokat írunk, akkor azokból sok lesz a maradandó. Állítólag a Názáreti egész életében csak egyetlen félmondatot írt le, azt is a porba rajzolta, és mégis mekkora hatása lett: „Az vesse rá az első követ...” A versírás manapság nem nagyon kifizetődő dolog. Azt mondta nekem egy román költő, te Sándor, én csak akkor veszek autót, ha majd egy vers honoráriumából lehet kocsit kapni. Micsoda dolog az, hogy ha szerencsés csillagzat alatt születik a költemény, akkor az örök időkig is eltarthat, míg a legjobb autót is előbb-utóbb megeszi a rozsda, és mégis mennyivel többe kerül az autó a versnél. Valamikor valahol egy kisfiú megkérdezte tőlem: Sándor bácsi, hogyan születik a vers? Valahogy úgy, kisfiam - válaszoltani»-, ahogy a kisgyerek- születik. Szerinted hogy születik a kicsi gyerek? Kihúzta magát, és azonnal rávágta, hogy a gólya hozza! Mondtam neki, igazad van. Erre jelentkezett egy kislány, hogy nem is igaz, mert klinikán születik a kicsi gyerek. Neked is igazad van — feleltem. Hát valahogy így születnek a versek is. Hozhatja őket a gólya is, de keletkezhetnek klinikán is. És olyan is van, hogy császárral jönnek a világra. Életemben először 1967- ben jártam Nyugaton. Halottak napja volt, mikor Bécsbe érkeztem, innen van a vers címe is, és mondták barátaim, hogy menjek el az Ágoston- rendiek templomába, mert ezen a napon minden évben eljátsszák a Requiemet. Hallgattam Mozart csodálatos remekét, és egyszerre berobbant az agyamba: „Befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba”. Erre mondja a pszichiáter, na, ez jó kis esetnek ígérkezik. Gyönyörű daganat - mondja a rákász,.és akkor majdnem úgy jártam, mint az egyszeri váradi költő, aki életében egy sort írt le összesen, mert megijedt, hogy ilyen szépet többet nem fog tudni leírni, hát abba is hagyta a versírást. A sör pedig az volt: Mikor Várad elfogyott a síneken. Nem sok hiányzott, hogy én is úgy járjak. Forgott, kavargód bennem az a néhány szó, és majd öt évbe telt, míg megérlelődött bennem az egész vers. Befonnak egyszer téged is valami pompás koszorúba ' idegen lesz majd és hideg ; minden akár e bécsi utca elgurulsz mint egy villamos utánad felgördül a vágány ; Kutyatej páfrány tör át a járdán . ; ,4 kit érdekel hogy erre jártál' Mert a legárvább akinek halottai sincsenek És akkor eszembe jutott, hogy nekem azért vannak itt halottaim, hiszen itt halt meg Mátyás király,-én meg odavalósi vagyok, ahol született, kolozsvári, meg Moztjrt is az én halottam, személyes ismerősöm, pedig azt se tudjuk, hová temették a fukar bécsiek. Sok minden forrongott bennem ott, az ágoston- rendiek templomában, háborús vezényszavaktól kezdve édesapám tiport sorsáig. Minden, ami megérintett, belekerült a versbe, lett is: vagy tizennégy oldal, mire] befejeztem. Még valami tudományosság is van benne. Bay Zoltán professzor, aki a világon elsőnek mérte le a. Hold-Föld távolságot, meg-! előzve ezzel a már akkor is' szupertechnikával rendel-» kező amerikaikat, mondta: Bizonyos körülmények között egyetlen egy hidrogén- atomból, amelyiknek megvan az elektronja, abból is fejlődhet ki élet tíz-húsz millió év alatt. Milyen kicsi is a világ. Amikor Amerikában jártam, felolvasást tartottam egy magyar társaságban. Elmeséltem, mit tanultam Bay professzortól, akkor felállt egy hatalmas, szálfa termetű szép ember és azt mondta: Szervusz, én Bay Zoltán vagyok. Hálás vagyok sorsomnak, hogy ebből a véletlen találkozásból őszinte barátság lett, és amikor Zoltán bácsit rehabilitálták, amikor ismét keblére ölelte a Magyar Tudományos Akadémia, sokat találkoztunk már idehaza is. A szegény, egyetlen elektronú hidrogénatom Bay profeszszor példázata pedig reménységgel töltheti el szívünket. Mert igaz. hogy ki kell várni azt a tíz-húsz. milliárd esztendőt, de még így sem tűnik olyan reménytelennek a feltámadás. Kányádi Sándor Fotó: Racskó Tibor
