Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)

1997-01-22 / 18. szám

A Himnusz Kölcsey kézírásával Szalai László A XVIII. század végétől kialakuló országok állami jelképei­hez - zászlók és címerek mellett - hamarosan csatlakoztak a himnuszok is. Ekkor támadt igény arra, hogy ünnepeiket egy- egy nemzeti énekkel, vagy hangszeres zeneművel gazdagít­hassák. Mára több mint kétszáz himnuszt ismerünk, melyek szövegükben, zenéjükben jelentősen eltérnek egymástól. Ér­dekes, hogy a világ himnuszai közt kevés olyan van, melyben ne volna európai gyökér. A legrégebbi himnuszszöveg a tizedik századból a japán himnuszban található. Vérről, harcról, áldozatról számtalan himnuszban esik szó, például a kubaiban: „A hazáért meghalni életet jelent.” A haitiek így énekelnek himnuszukban: „Meghalni szép a zászlóért, a hazáért”. Az ezzel szöges ellentétben állók az ország idillikus szépségét dicsérik, mint például a malawi himnusz. Talán az egyik legszebb szövegű az indiai költő által írt bangladesi himnusz: „Eged és levegőd furulyaként szólaltatja meg szíve­met”. Természetesen a világ legszebb himnusza a mienk. Kölcsey a Himnuszban arról tesz bizonyságot, amit valaki így fogalma­zott meg: „Ha a hitet megtartjuk, megtart bennünket a hit”. Az első vers bibliai ihletésű, minden gondolata megtalálható a Szentírásban: ,Jsten áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőség­gel”. így írta ezt Ézsaiás próféta a 25. rész 6. versében: „Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát új borokból...” „Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel”. A 35. zsoltár 1-2. verse így szól: „Perelj Uram, a velem perlőkkel, harcolj az ellenem harcolókkal! Ragadj pajzsot, vér­tet és siess segítségemre”. „Balsors akit régen tép”. Ezt szintén megfogalmazta Ézsaiás az 54. fejezet 11. versében: „Ó te nyomorult, vihartépte, viasz- talan!” , JHozz rá víg esztendőt” mondja Kölcsey, és mit mond Ézsa­iás a 61,2-ben: „Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét.” „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” Ez is Ézsaiásnál olvasható: „Szóljatok Jeruzsálem szívé­hez és hirdessétek neki, hogy letelt a rabság, megbűnhődött bűnéért”. A mi Himnuszunk nem dicsér szövegében uralkodót, nem kötődik semmiféle államformához. (Romániában egy emberöltő alatt háromszor írták át a himnuszt.) Himnuszunkban is, mint a Szózatban és a Rákóczi-induló­ban, a nép erős szíve lüktet. Ezért volt hiábavaló ezek többszö­ri betiltása. Bartay András zeneszerző, színiigazgató írt ki pályázatot Kölcsey Himnusz című költeményének megzenésítésére, me­lyet Erkel Ferenc nyert el 1844-ben. Adja Isten, hogy méltó helyre kerüljön a Himnusz népünk, kultúránk életében, és minél többen tudják énekelni, amikor annak ideje eljön, úgy, amint az egy nemzeti imádsághoz illik. 1997. január 22., szerda Ünnep/rontás helyett Néző István 1823. január 22-én írta meg a reformkori költő-po­litikus, Kölcsey Ferenc a Himnusz című versét. Az al­kotó nevét viselő társaság kezdeményezésére ez a nap lett a Magyar Kultúra Nap­ja­Ama bizonyos zivataros évszázadok elmúltával jöt­tek újabb fergetegek, s most sem állíthatjuk, hogy fel­hőtlen lenne az ország ég­boltja. Eme sötét fátyol bi­zony a honi kultúrát is ho­mályba takarja, itt-ott látni csak néhány fénylő foltot, de az is lehet, hogy a volt „szo­cialista kultúra” romjai pa- rázslanak. A régi rendszer bomlásával csökkent azok­nak a kulturális eszmények­nek a társadalmi megbe­csültsége, amelyeket több­nyire addig is csak szóban ismertek el, hangoztatván a kultúra, az alkotó ember értékteremtő erejének, ké­pességének fontosságát. Napjainkban a kulturális értékek újabb átszervező- dése történik, a kialakuló struktúrában egyre kisebb teret kap az úgynevezett hu­mán kultúra, •- anyagilag is egyre elismertebbek lesznek azok, akik „piacképesebb” ismeretekkel bírnak. A kul­túratényleges megbecsültsé­gét jelzi a kultúraközvetítők társadalmi presztízse, illetve jelezné, ha lenne. Ez esetben ugyanis a hierarchia alján lenni olyan, mintha ez a cso­port nem is létezne. A magyar kultúra jelzős szerkezetben a kultúra szó tartalmán, értékén kívül csak a „magyar” jelzővel van még némi probléma. Annyi­an és annyiszor írták, magya­rázták már, hogy ki a ma­gyar, mi a magyar, mégsem sikerült, mert nem sikerülhe­tett egy olyan változót meg­határozni, amelyben mint az atomban, az atommagot al- kotják azok az állandó érté­kek, amelyeket a magyarság eddig alkotott, s elektronok­ként keringenek körülöttünk a jelen hozamai. Magyar kultúra van, létezik, sorvad és burjánzik, át-, le- és felértékelődnek egyes sza­kaszai, alkotói, alkotásai, mindezek a minősítések azonban mit sem változtat­nak az eleve meglévő minő­ségen vagy minőségtelen- ségen. A kultúra fogalmába saj­nálatos módon annak hiá­nya is beletartozik. Ezt a létező űrt kellene a gondol­kodni tudó s akaró elmék­nek, a kultúrát közvetítő eszközöknek s a nemlétező kultúrpolitikának becses anyaggal kitölteniük, köz­kinccsé tenniük úgy, hogy eközben átvennénk, integ­rálnák a külországokból azt, ami érdemes. Jelenleg éppen az ellen­kező folyamatnak lehetünk tanúi. Pénzhiányra hivat­kozva, de valójában az üz­let reményében az állami és a magánszektor médiumai ontják a nyugati sztaniolpa- pírba csomagolt semmit, s ott tartunk, hogy az óvodá­sok bármelyik reklámszöve­get elmondják, de sok isko­lásnak fogalma sincs arról, hogy ki volt Kölcsey Ferenc. Ez utóbbiak azonban ne csüggedjenek: egész jól le­het élni ezen ismeret hiányá­ban is. A szatmári adózó nép állapotáról Részletek Kölcsey Ferenc művéből Ha a Szatmár, Máramaros, Bereg, Ungvár és Ugocsa várme­gyék népességét kerek számmal hatszázezerre tesszük, ezen sum­mából Szatmár vármegyére egy- harmad rész fog esni, az enúített négy vármegyékre pedig ösz- vességgel kétharmad rész. Talán a mi adózó népünk bol­dogabb kömyűlállások közé van helyheztetve, mint az említett vármegyék lakói? Ezen kérdés­re könnyű a felelet, mihelyt a következőket figyelembe vesz- szük. Az 1826-i populáris conscrip- tió 24 698 háznépet jegyzett fel, lakóházat pedig csak 21 649-et; és így mindjárt 3049 háznép, amelynek még csak lakóháza sincs! Ugyanazon öszveírás szerint telkes paraszt csak 10 334 van, és így az egész népességnek sok­kal több mint fele csak zselléres lakos! Ott, hol a legszükségesebb hi­bázik, könnyű általlátni, hogy a boldogúlásnak útai már előre kettévágattak. Az adózó háznép, mely magának elég kenyeret nem termeszthet, szerencsés, ha min- denapi élelmét s ruházatát kese­rű munkával megszerezhetvén, még annyira mehet, hogy adó­jának terhétől megmenekedhes- sék! És ha a földmívelés a parasz­tot nem táplálhatja: mit kezdjen? Marhatartást? Jármos ökrök és hámos lovak itt tekintetet nem érdemlő jövedelmet hoznak. Mert az áltatok mívelt föld a pa­rasztnak félesztendei élelmét is nehezen szerzi meg; szekerezés pedig a nagybányai vidéken kí­vül nálunk úgyszólván semmi sincs. A juhtartás a vármegye legna­gyobb részében nem is követel­hető, közönségesen tudva van, valamint az is, hogy sertést a paraszt saját házának szüksége­ire is nagyon keveset nevelhet, mert azt tengerivel kell tartania, ami a vármegye kéthannad részé­ben őtet magát is táplálja. Ide járúl az is, hogy a méhtartás és pálinkafőzés sokkal kevesebb fontosságúak, mint gondolni le­hetne. Ahol a földmívelőnek ily rossz állapotja van: nem lehet ott a mesterembert szerencsés köny- nyűlállások közt gondolni. S valóban nagyon kevesen is ad­ják magokat az életkeresés ezen ágára. Több mint huszonnégy­ezer háznép közt 233 mesterem­ber mértéktelenül kicsiny szám. S még hasonlatlanúl kisebb azoknak száma, kik kupecség és kereskedés által keresnek élel­met. Mert amazok csak huszon- ketten, ezek legfeljebb huszon- hatan vágynak, s oly szegények, hogy értékök öszvességgel annyi ezer forintot, mint ameny- nyin vágynak nem teszen. És íme, ily helyheztetésben van az az adózó nép, mely esztendőnként csupán a házi és hadi cassákba 99 015 ezüst fo­rintra hágó summát fizet! Az az adózó nép, mely kenyeret pén­zen vészén, számához képest fe­lette kevés marhát tart és tarthat, s a kereskedés útait maga előtt mindenfelé bezárva találván, legtöbb esetben csupán kézi munkájával érdemli meg azt a pénzt, mellyel adóját időről időre szállítgatja. Azon tizenhét­ezer s egynéhány száz zsellér la­kos, kertész s több ilyenek közt, kik ezen nemes megye kebelé­ben találtatnak, amint feljebb is megjegyezve van, több mint háromezer lakik idegen fedél alatt; de bizonyosan többre le­het tenni azoknak számát, kik sem földet, sem marhát nem bír­ván, élteknek nagyobb részében kenyeret sem süthetnek, hanem a legkisebb darabot, mellyel éhsé­geket valaha enyhítették, napszá­mos munka által idegen kezekből nyerik meg. Az 1816 és azt követő esztendő iszonyító követ­kezésekben mutatta meg ezen éle­lem módjának bizonytalan vol­tát. Ha az olcsóbb esztendőkben a nyomasztó szükség nem láttat­ja is oly szembetűnőleg magát; de mindég nyughatatlaníthat bennünket az a gondolat: hogy a mi sokra hágó portáink kivetésé­ben az ilyen szerencsétlenek is csalhatatlanul számvetésbe jöt­tek, s aTek. Vármegye kénytelen volt a legutolsó zsellér fejét is a legelső rendű telkes paraszt fejé­vel egyet érő rovás alá számiál­tatni. Könnyű általlátni, hogy a sokkal szegényebbnek feje nem viselhet annyi terhet, mint a gaz­dagabbá; s óhajtani méltó az, hogy e nemes megye, a maga por­táinak kevesítése által oly hely- heztetésbé jöjjön, melyben az ilyeneknek méltó enyhülést sze­rezni lehessen. Annál szüksége­sebb erre törekednünk, mert a fel­jebb kitett két cassabéli summák kijelentése által még csak egy ré­sze van elmondva az adózó né­pet nyomó tehernek. Mivel pedig a Tek. Vármegye által helységenként felosztott terhek a helybeli elöljárók által manipuláltatnak, s ezen manipu­lálás minden további normális felosztás nélkül szabad kéz sze­rint történik: nem elkerülhe­tetlenül következik-e: ha a pa­raszt a közönségesen meghatá­rozott tartozásokon felül is ter- heltetik? De a feljebb említetteken kivűl is sok okok folynak együ­vé, melyek az adózó nép sze­génységben tartására együtt munkálkodnak. Szabad legyen itt a következő esetet megje­gyeznem. Sok helységei vágy­nak a nemes megyének, hol vagy a közbirtokosok többsé­ge, vagy más helybeli okoknál fogva a paraszt gyakran változ­tatja telepét, melyből az ur- bariális földek míveletlensége önkényt foly. Ez a kézről kézre vándorlás semmivé teszi a föl­dek termékenységét; valamint az is, hogy a paraszt minden akadály nélkül vagy esztendei bérért, vagy adósság miatt el­adogatja földeinek hasznát, s ezáltal egyszersmind magát győzhetetlen szegénységbe süllyeszti. Nincs ugyan termé­szetesebb, mint az, hogy a sze­gény ember megszorúljon, s valakitől bizonyos summács- kát vegyen kölcsönben; de ezen kölcsönözések tapasztalásaim szerint a nagyvárosi zálogra kölcsönözök legterhesebb uzso­ráiknál is súlyosabbak. Az adózó nép egyik nem ki­csiny terhének vélem azt is, amit feljebb már kezdék emlí­teni, hogy ti. a helységekre kö­zönségesen kivetett adó­mennyiség individuális fel­osztása egyedül s úgyszólván minden kulcs nélkül a helybe­li elöljárókra bíztatik. Az pedig...egyenesen viszen oda, hogy a helység tehetősbjei (ezek többnyire elöljárók, vagy azokkal összeköttetésben állanak) a tehetetlenek terhé­vel könnyűének magokon. S ezeknek könnyen önhasznúvá válható feladásaik sehol sem lehetnek károsabbak, mint a földek klasszifikációjában;... Nem bátorkodtam volna ezen közszokásban lévő klas- részletek Kölcsey Ferenc művébőlszifikáció ellen itt ki­kelni, ha maga Montesquieu itt vezérem nem volna. De tagad­hatatlan az az intés, amit ezen nagy ember adott; hogy a klasszifikációkban elkerül­hetetlenül történő hibák, az adó nagyobbodásának eseté­ben veszedelmes következte­téseket okoznak. A Magyar Kultúra Napja A mi himnuszunk

Next

/
Oldalképek
Tartalom