Új Kelet, 1997. január (4. évfolyam, 2-26. szám)
1997-01-11 / 9. szám
Öreg Kukttlya az udvaros A színházak- ban mindennek meg- HT van a maga szigorú rendje je. Mondhatni valamiféle r olyan parancsuralmi rendszer ez, amire a teátrumok „polgárai” önként vállalkoznak — természetesen a hibátlan eredmény érdekében. Hogy aztán a diktátumok sora mégsem tűnik annak ami, az annak az alkotó légkörnek köszönhető, amely csak egyetlen célt lát maga előtt: a megérdemelt sikert. Ebből a feszes rendből lógnak ki azok a fickók, akikről most szólni szeretnék. Ok azok, akiknek ez megengedett, persze csak egy bizonyos határig í — pontosan addig, ameddig az előadások menetét nem veszélyeztetik. Nehéz lenne egyetlen szóval jellemezni őket, hiszen minden színháznál más és más látja el ezt a „feladatot”, de általában foglalkozásukra nézve: udvarosok. Az ő tisztük a színház előtti utcai szakasz, valamint a színház belső udvarának rendben tartása — és ebben nincs pardon! Mindennek csillognia kell, hiszen a nagyérdemű első benyomásait már a színház előtti térségben szerzi. Csillog is! Van olyan udvaros, aki „szent révületében” még ultrával fel is mossa naponta a járdát, a lépcsőket pedig gyökérkefével súrolja. Amikor kérdezik, mit csinál, csak ennyit mond: Ez nem műtő! Ez színházlépcső! Ennek tisztának kell lennie! Gondolom, ez elég hozzá, hogy megértsük: ezek a fickók fétisként imádják a színházat és meg vannak győződve róla, hogy nélkülük összedőlne az épület. Az igazság az, hogy ez kicsit így is van. Ok azok, akik minden kis repedést ismernek a falon, ők figyelmeztetik a gondnokot, hogy a nyár folyamán szarka fészkelt a kéménybe, és ők azok, akiktől egész egyszerűen képtelenség olyat kérni, amit ne tennének, vagy ne tudnának megtenni. Némelyik udvarosnak kevesebb, némelyiknek több van egy kerékkel, és okos, mint a Nap! A nyíregyházi Kapczár Pista előtt — akinek csak és kizárólag a színház volt mindig is az élete —, például csak annyit kellett egyszer Nagy András Lászlónak fél szóval elejtenie, hogy jó lenne ebbe a jelenetbe egy kecske... Pista rábólintott. Meglesz, főnököm. Másnap jött is a kecskével, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. A rendező meg törhette a fejét, hogy álljon szavának — hiszen ő csak úgy elméletileg gondolta. Aztán meg is született a megoldás: a kecske játszik a darabban, mégpedig Kapczár Pistával együtt! (Moliere: Amphytrion — 1982). A szolnoki Szigligeti Színház udvarosa Kukulya volt. Tisztességes nevén valamilyen Lajos, de ezt senki sem használta, talán nem is hallgatott volna rá. Lajoska, azaz Kukulya nem volt Kapczár Pista, neki éppen egy kerékkel kevesebb állt rendelkezésre, de nem annyira, hogy ne lett volna meg a magához való esze. Abban az időben (1976—79) roppant sok vagány fiatal színész volt Szolnokon és bizony cukkolták is rendesen Kukulyát. Ujlaky Dénes, Halmágyi Sándor, Körtvélyessy Zsolt, Varga TaPalotai István más, Galkó Balázs és a többiek állandóan viccelődtek vele, és nem tudták, hogy kedvük követendi gyász, mert a végső menet mindig Kukulyáé! Hollóst Frici például egy esős nap után megkérte Kukulyát, hogy mossa le a vadonatúj, de tetejéig sáros Trabantját és ad neki egy ötvenest. (Valószínűleg elfelejtette, vagy nem tulajdonított neki je lentőséget, hogy előző nap a Iá nyokról érdeklődve alaposan felbosszantotta az udvarosok gyöngyét.) Persze, mester! Megyünk, mester! Mossuk mes'er! — kész- ségeskedett Kuku.ya, majd e: j óra múlva megjelent és tartotta markát az ötvenesért. A pioba után Hollósi Frici kiment megnézni a kocsiját, és fel- üvöltött. — Mit ordít mester? Lemostam. Nem? Sáros? Nem sáros. Tiszta? Tiszta. Akkor meg mit ordít mester? — Hogy mostad le Kukulya? — tájékozódott Frici. — Alaposan! — így Kukulya. — Tudom, te tulok, de mivel mostad le? — Hát VlM-mel, meg drótkefével. Hogy tiszta legyen... Persze az egész társaság dőlt a nevetéstől, a végén már Hollósi is megadta magát és a hasát fogta, úgy kacagott. Kukulyára nem lehetett igazán haragudni! Egyszer aztán jött a november hetedike. Kukulya fogta a műszereit, a vödröt, az ultrát, a gyökérkefét, és elindult a városba nagy titokzatosan. Csak annyit mondott: — Lesz itt pénz mesterek... Szisztematikusan végigjárt minden Le- nin-szobrot, minden kommunista emléktáblát, és alaposan lecsutakolta őket. Amikor kész volt, visszajött a színházba, és ünneplőbe vágta magát. — Hová mész te Kukulya? — kérdezték többen is. — Lesz itt pénz mesterek! — dörmögte az orra alatt és elment a pártbizottságra. Először ki akarták dobni, de aztán eszükhöz tértek, amikor látták Kukulya hajthatatlan- ságát, nem is beszélve az ominózus mondatról: Maguknak nem számít, hogy az ünnepen szaros a Lenin elvtárs? Miután kapoti kétezer forintot a városiaktól, a megyei pártbizottságra ment és ott is levett ugyanannyit. Ezek után el lehet dönteni: kellett-e félteni Kukulyát? Kukulya rendes lakása a színház pincéjében volt — közel a kazánházhoz. Éjszaka rendszeresen felkelt és fejébe húzta sísapkáját, hogy körüljárja az épületet: minden rendben van-e? Egyszer részeg líbiai diákok állták útját, és szórakozásból rettenetesen el- agyabugyálták. Kukulya bosszút esküdött. Tudta, hogy az arab diákok egy ház szuterénjében laknak és azt is kifigyelte, hogy a ház egy mélyedésben van. Az épületük melletti háznak volt egy hatalmas többszemélyes budija — lévén ott a kocsmahivatal. Kukulya megvárta a májusi meleget és akkor egy szép csendes éjszakán, amikor a líbiai suhancok már nyugovóra tértek, az előre be- spejzolt öt kilónyi élesztőt két nagy vödör langyos vízben feloldotta, a budihoz sétált és bele- öntötte az egészet. Két óra sem kellett hozzá és a szakszerűen megkelt matéria csendesen duz- zadozva bebuggyant az ifjak szu- terénablakán. Azt mesélik, mire felébredtek, már térdig ért... Temetés P. I. (Új Kelet) ______ A te metés különös színházi fogalom, nem hivatalos kifejezés, mégis mindenki ismeri. A színházak vezetői — a direktorok, a rendezők—rémálma, a színészek várva várt nagy eseménye. Természetesen ez csak látszólagos érdekeltérés és főleg ideiglenes, mert az igazgatók is, sőt a rendezők is legtöbbször a hasukat fogják a nevetéstől, hogy aztán kiosszák érte a jól megérdemelt fegyelmit... A temetés nem más, mint egy adott színdarab utolsó előadása, amikor a színészek minden eszközzel azon munkálkodnak, hogy kollégáikat a színpadon megnevettessék. Ilyenkor aztán a legváratlanabb dolgok is előadódnak, amire senki sem számít, csak a kiagyalója. Tamási Áron Búbos vitéz című mesejátékának Vaján volt a temetése és többször majdnem elszabadult a pokol... Történt ugyanis, hogy amikor a hősszerelmes (Horváth István) a szájához emelte tilinkóját, valami szép csendes esti dallammal kedveskedve a királylánynak (Vennes Emmy) — Tomasovszky Pál karnagy, akinek a posztja volt tilin- kózni, gondolt egy nagyot és pozánon elkezdte fújni az „II silenciót”. Horváth Pista még csak elvolt valahogy, mert hátat fordított a közönségnek és szép csendesen „megette” a tilinkóját, de szegény Vennes Emmynek, aki a közönséggel szemben könyökölt az ablakban, meg kellett elégednie az önuralom eszköztárával. Mit mondjak, nem nagyon sikerült... Ugyanebben a darabban volt egy jelenet, amikor egy kanmacska megy át a színen. Gyerekdarab lévén a rendező (Balázs Adám) kiegyezett azzal a megoldással, hogy egy kerekes játékmacskát húzzanak át a díszítők a színpadon. A műszaki gárda nem volt rest és a temetésre szereztek egy igazi kanmacskát. Igen ám, de a macskának csak egy- irányban lehetett mozognia, ezért kétoldalról pányvázták ki. Próbalehetőségük nem volt, hiszen akkor lebuktak volna, így az első kísérlet élesben ment. A cica viszont minden valószínűség szerint nem óhajtott a világot jelentő deszkákra lépni. Ennek következtében mind a húsz körmét belemélyítette a színpadi takarószőnyegbe. Mivel azonban szöveg is következett, ami a macskára vonatkozott, nem volt mese, húzni kezdték. Komoly erőfeszítést okozott a feladat a két markos díszítőnek, akik a viccet kieszelték és vég- hezvitték. Stettner Ottó és Györgyfalvay Péter persze percekig csak fuldokolt a nevetéstől... A leggonoszabb temetési trükköt, amivel valaha is próbálkozhattak, szerintem Takáts Gyula, a szolnoki Szigligeti színház kitűnősége követte el a Svejk utolsó előadásán: rumot öntött abba a pezsgősüvegbe, amit fenékig kellett kiinnia az egyik kollégájának, mert aztán azzal a butéliával kellett verekednie... Szépség és illendőség Hevesi Sándor: A színjátszás művészete (részlet) A történelmi jelmez, vagyis az öltözködésnek az a módja, hogy a színész minden egyes esetben a kor divatjához alkalmazkodik: alig másfélszáz esztendős dolog az európai színpadokon. Shakespeare színpadán mindent 16. századbeli ruhákban játszottak, csakis arra ügyeltek, hogy a kosztümök minél paza- rabbak és pompásabbak legyenek, továbbá, hogy a jelmez minél határozottabban tüntesse fel a rang- és osztálybeli különbségeket. A kosztümre nézve tehát az illúzió követelménye abban fejeződött ki, hogy meg lehessen különböztetni a parasztot a polgártól, az urat a szolgától. A közönség ezt találta természetesnek, s párja ennek a módnak, hog^ a renaissance nagy piktorai az új testamentum alakjait is renaissance kori ruhákba bújtatták. Corneille és Racine színpadján a görög és római világ haderői és fejedelmei hajporos fővel jelentek meg, s az antik világ matrónái abroncsszoknyában jártak. Még Garrick is csattos cipőben, térdnadrágban, hajporos fejjel játszotta Macbethet a 18. század derekán. Egy híres kortársa, Macklin volt az első, aki megbotránkozott egy régi skót hadvezérnek ilynemű beállításán, s megpendítette a história- jelmez eszméjét. De az igazi kezdeményezés érdeme Franciaországé. Clairon, Le- kain, Talma, ez a három kiváló színész juttatta jogához a korhűséget a színpadon. Clairon kisasszony még nagyon furcsán festhetett az ő bátortalan görög és római kosztümjeiben, ő maja írja emlékirataiban, hogy kollégái mennyire mulattak az ő újításán. A legnagyobb furcsa.-ág í z volt, hogy a többiek to\ ‘bL is francia kosztümökben 'a ítottak mellette. Lekainnek úron kisasszony volt a mestere, s Talma, aki buzgón jár a rnúzei mokba klasszikus redőzeteket tanulmányozni, betetőzte az ő munkájukat, sőt tovább is ment a kelleténél, amennyiben a római darabokban szőrös mellel és lábakkal jelent meg a színpadon. De nemcsak a korszerűségnek volt ily nehéz útja a színpadi öltözködésben. Évszázadokon keresztül mindenre nézve, ami a színpadon történt a szépség és az illendőség szabályai voltak irányadók, nagyon jellemző, amit Hahn Eliza német színésznő, Bürger felesége mond el Göthéről, aki őt a weimari színpadon felléptette. Egy darabban kellett játszania, amelyben őt egy égő házból szabadítják ki. A színésznő erre a célra egy fehér pongyolát varratott, amelyet úgy preparáltak, hogy égési foltok is voltak rajta. Göthe nagyon megharagudott, amikor ezt a ruhát meglátta, és nem engedte felvenni, mert az volt a véleménye, hogy nem lehet közönség előtt ilyen illetlen módon megjelenni. A korhűség elvét az öltözködésben a meiningeni színtársulat vitte keresztül a legapróbb részletekig. A meiningenizmus abban áll, hogy minden kosztümöt az illető kor divatja szerint pontosan és híven le kell másolni. Ez az elv végső konzekvenciáiban oda vezetett, hogy a színészeknek valódi vérteket és pajzsokat kellett hordaniok, amelyek akadályozták őket a beszédben és a mozgásban. A mai fejlődés anélkül, hogy félreismerné a meiningenizmus nagy érdemeit, egészen más utákon halad tovább. Ma már nem érjük be azzal, hogy egy történelmi jelmez a szó szoros értelmében korhű-e vagy nem. A régi színpadon dívó öltözködés csakis azzal a közönséggel számolt, amelynek még nem volt kifejlődött történelmi érzéke, s az elmúlt korszakokat is a saját kosztümjeibe helyezte. A meiningenizmus ellenben a történelmi érzék túltengése volt, s megfeledkezett a saját közönségének művészi látásáról és felfogásáról. Tudnivaló ugyanis, hogy a régi divatokat mi egészen más szemmel nézzük, s van köztük sok olyan, amely nevetséges, sőt groteszk hatást tesz reánk, s így éppen azt kockáztatja, aminek kedvéért a meiningeniek a történelmi hűséget annyira hajszolták: vagyis az illúziót. De még azokra a kosztümökre nézve sem elegendő a közönséges lemásolás, amelyek máskülönben megfelelnek a mai szépérzéknek. Először is azért, mert a színpadi illúziónak egyik fő követelménye az, hogy a közönség mindazt, amit a színpadon lát, könnyen felfogja, megértse. Márpedig a teljesen korszerű kosztümökben akárhányszor sok olyasmit találunk, aminek célját vagy rendeltetését a mai közönség meg nem értheti. Ebből az következik, hogy a történelmi kosztümöt lehetőleg egyszerűsíteni kell, ami már stilizálás. Másrészt még az sem elegendő, ha a korhű jelmez nem sérti a mai esztétikai érzéket. Ma ugyanis nem az egyes korok, hanem az egyes darabok szempontjából határozzuk meg a kosztümöket, s így könnyen megtörténhetik, hogy egyazon korban játszódó darabokat különböző kosztümökben kell színpadra állítani. A korhűség követelménye manapság csak annyiban lehet irányadó, hogy szabás tekintetében nagyjából számolunk az illető kor divatjával, s megtartjuk mindazokat a sajátosságokat, amelyek egy-egy kor divatjáról átmentek a köztudatba. Szín és anyag tekintetében azonban a legnagyobb szabadsággal számolnunk kell a festői hatással, az anyag tekintetében pedig arra az álláspontra kell helyezkednünk, hogy a színpad nem valóság, hanem a valóság illúziója. I Fedák Sári mint János vitéz &EB9&KB
