Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-31 / 304. szám
1996. december 31., kedd Évzáró Szilveszteri záróra Sokáig törtük a fejünket, kit kérjünk fel az év végén, hogy értékelje az elmúlt esztendőt. Legyen közéleti affinitása, viszont ne legyen politikus. Úgy legyen pártos, hogy pártonkívüli — pártpolitikával ugyanis teli a padlás. Ne legyen se gazdag, se szegény, se istenes, se istentelen, úgy legyen átlagember, hogy átlagon felüli, és végül, de nem utolsósorban hiteles legyen. Hiteles! Mint Verebes István, akinek aztán rendesen van közéleti affinitása, csakhogy nem ebből él! Nagyon is pártos — pártja az igazság —, ezért nagyon is pártokon kívüli. Szegénynek nem szegény, de bármelyik újbunkó — ha akarja — kilóra megveszi. Tudjuk, hogy hisz, de azt is, ezt magánügyként kezeli, és úgy átlagember, miszerint a mindenkori értéke „átlag” szószólója, a polgáré, aki most csak levegőért kapkod... Az interjú érdekessége, hogy a kérdések feltevője, az újságíró, vendége gondolatai mellé társította maga válaszait is. Palotai István (Új Kelet) Különös? Szokatlan? Meglehet. Szileveszter lévén azonban, úgy gondolom, bocsánatos bűn, ha ez egyszer az újságíró is kilép szerepköréből, és önmaga is — interjúalanyként — véleményt nyilvánít. Kérem tehát, nézzék el gyengeségemet, hogy imigyen „bűnbe estem”, és ha netán egyetértenek velem, hát koccintsanak gondolatban „vélem is egy po- hárt”... — Direktor Úr! Ismét elmúlt egy esztendő. Holnap már ki- lencvenhetet írunk. Ilyenkor az emberek számvetést szoktak végezni. Ön szerint miért? Verebes István: —- Az embernek szüksége van kezdetekre és végekre, hiszen a végtelen tényével képtelen megbékélni. így volt ez mindig, és így is lesz örökké. Én viszont kizárólag a folyamatokban hiszek. Egész életemben folytattam valamit, hogy később foly- tathatót hagyjak magam után. így persze az érdem nem sajátítható ki a Terem tőtől... Palotai István:—Amiért az ember esténként kasszát csinál, lehet ennek lelki vagy anyagi motivációja, egy biztos: a történteken már nem változtat. Másnap viszont? Megy minden ugyanúgy tovább, mint azelőtt. — Ha már a (számvetésnél tartunk! Kik arattak az idén? V. I.: — Történelmi folyamatban értékelve: senki. Hiszen hiába nőtt néhány ügyesnek a vagyona, mikor az ügyetlen többség megint rosszabb helyzetbe került. Ott gazdagodni, ahol a többség szegényedik, aratásról beszélni aljasság és cinizmus! P. I.: — Azok, akik tavaly is. Meg tavaly előtt. Meg azelőtt. Az elvtársurak. A neveválto- zottak, akik mindig is arattak, holott sohasem vetettek. Az imigyen betakarított termésükre azonban nem érdemes szemet vetni, mert minden bizonnyal „lesz még egyszer ünnep a világon”, mert minden bűn magában hordja a büntetését. — Ki az, aki kiemelkedő eredményeket ért el az idén? V. I.: — Az olimpián részt vevő sportolók, meg az a húszgyermekes Lukács házaspár, akit a minap ismerhettem meg Kepes Andris műsorában. Lukácsék Állami Díjat érdemelnének. P. L: — No meg azok a bérből és fizetésből élők, akik maradéktalanul be tudták fizetni csekkjeiket és közüzemi díjaikat. Azok, akik életben maradtak a segélyekből, és azok a fiatalok, akik folytatni tudták felsőfokú tanulmányaikat, a pénzügyi kormányzat minden erőfeszítése ellenére. Akárcsak Suchman tata a kótyavetyéljen, és Dunai úr (a dunántúli megyék ipari és kereskedelmi minisztere), akit mi itt kiemelkedően szerettünk, amikor kijelentette: számára teljesen elfogadható, hogy Szabolcsban kétszer annyi munkáért feleannyi bér fizetnek. Ne legyünk hálátlanok Békési Lászlóhoz, megyénk nagy tanítómesteréhez sem, aki a záhonyi gazdasági és ipari övezet vonatkozásában feltett kérdésre azt válaszolta: úgy látja, célszerűbb lenne, ha előbb megtanulnánk írni és olvasni. Az év legkiemelkedőbb teljesítménye szerintem azért mégis csak Szabó exegész- ségügyi és népjóléti miniszteré, hogy ilyen sokáig volt képes megtartani pénztárosi állását az ingyenuszodában... — A Direktor Úrnak volna kedve részt venni a privatizációban? V. I.: — Én az átkos szocializmusban nőttem fel. Szeretem munkával megkeresni a megélhetésem. Őskövület vagyok. P. I.: — Én viszont nagyon szívesen részt vennék benne, csak nem tudok. Sajnos se gyomrom, se pofám hozzá. Mindenesetre arra azért jó volna, hogy jobban belelássak a zsugába, és egy-két brigand szennyesét kiteregessem. — Ön szerint is látszik az alagút vége? V. I.: — Hogyne... 1996-ból nézve egy bontatlan sziklafal a koromsötétben. Azt hiszem, lassan megint vissza kell majd fordulni, és újra meg kell mászni a hegygerincet...! Feltéve, ha valahová ki akarunk jutni... P. I.: — Én meg azt mondom, hogy bizony látszik! Sőt, az is tisztán kivehető, hogy az alagút végén, ahol közvetlenül egy hídnak kellene lenni, semmi sincs. Csak a szakadék, ami elválaszt Európától. Most akkor döntsél, Gyula! Vagy fékezz, vagy adj gázt neki, hátha átrepülünk fölötte. — Állítólag nem csökken tovább az életszínvonal... V. I.: — A pofázás erről szól. A hallgatóság mégis az ellenkezőjében biztos. Kérdés, meddig hallgat a hallgatóság... P. I.: — Persze hogy nem csökken. Nem is tudna már hova! Ezért sem építik jelenleg tovább a pesti metrót. Félnek, hogy összeütközik az életszínvonallal... Sőt, emelkedni fog! Az árakkal és az inflációval együtt. Már most is érezhetők az eredmények: például a magyar gazdasági csoda részeként a világon először új társadalmi osztály jött létre: az értelmiségi proletariátus. — Vajon miért lesz drágább a tej, mint a Kövidinka? V. I.: — Mert a szőlőt fejtik, a tehenet meg fejik. P. I.:— így igaz. Azonban magyarázatként hozzá kívánom fűzni, hogy ezzel az árkülönbséggel is deklarálni kívánjuk, mennyivel drágább a szívünknek az alkoholisták nemzetmentő hada, mint a kölykök állandóan nyekergő, nyiváko- ló és senkire sem szavazó bandája. Különben is, mit nyávognak annyit, ha van Kövidinka? Igyanak azt! És várjanak türelemmel, mert a whiskyt, azt már ki kell érdemelni... — Ón milyen intézménynek adományozza azt a bizonyos egy százalékát? V. I.: —Állami gondozott gyerekeknek. P. I.: — Szívem szerint én is ezt tenném, bár be kell látnom, hogy árva gyermek itt minden egyéb is. Ha tehát igazán döntésképes helyzetbe kerülnék, adnék egy százalékot az állam feneketlen belének, és a többit a sok árvának. — Sokak szerint az igazgató úr legalább akkora nemzeti „durranás", mint Horn Gyula. Sőt, Ón már akkor is az volt, aki, amikor a nevezett úr még tán vattakabátban járt... Van a direktor úrnak százmilliós háza? Esetleg tervezi, hogy legyen? V. I.: — Ön túloz. Hóm Gyula igen komoly politikusnak számított értékrendemben, amíg nem lett kormányfő. Ebben a pozícióban elkerülhetetlen volt, hogy ne ébredjen vágya egy nagy házra. Ha az alapinspiráció hamis, a karakter is torzulni kezd. P. I.: — Megint egyetértünk. Szerintem is komolyabb tényező és hitelesebb személyiség volt Hóm Gyula szekundáns- ként. Úgy tűnik, a prímásság- gal együtt járó hatalom elég szépen destmálja. A fene tudja. Nekem, „megvallom az őszintét”, éppenséggel volna kedvem egy jó kis házhoz. Egy olyan egyszerű háromszobásra gondolok, nem is kell, hogy a Rózsadombon vagy a Korányin legyen. Minden bizonnyal tervezném is, hogy építek egy ilyet, de erre alig van több esélyem, mint József Attila töltőtollkoptató legényének, aki lehetett volna oktató. — Ha nem lenne nős, bele tudna szeretni Tocsik Mártába? V. I.: — Minek? Életemben egy kávét nem engedtem nőnek fizetni. Amúgy meg a szépsége nem vonz. P. I.: — Én viszont levenném a korpát a nőről — mert valaki úgyis leveszi —-, és megadnám neki utána a szabadság boldogságát. Ronda dolog? Szerintem nem rondább, mint a semmiért ugyanennyit bezsebelni. (Amit ugyanis én nyújtanék neki ezért, az azért a semminél valamivel mégiscsak több...) Aztán, ha lenne így 100 millióm, már tudnék venni a kisfiamnak egy szánkót, amire eddig még sohasem futotta. És nem kellene hónapról hónapra élnünk, vagy éppen napról napra a feleségemmel, azon gondolkozva, hogy két vagy csak egy túrórudit vegyünk fiunknak. Akármennyire is az lenne a látszat, nem én lennék az erkölcstelenebb, hanem Tocsik Márta, aki nem egy embert rövidített meg, hanem egy egész országot. Engem, Önöket, mindenkit. Aki annyi pénzt elfogadott, amennyiből enni adhatna nyomorait sorsúak ezreinek! Tehát, édes Mártikám, te csajok gyöngye, arany virág! Készítsd a bukszádat! — Hogyan értékeli azt a Kuncze-kijelentést, miszerint az oktatásügy a magyar politika sikersztorija? V. L: — Annyi itt már a sikersztori, hogy a végén senki nem tudja majd, mitől buknak el a választáskor...! P. I.: —. Hacsak nem úgy értette, hogy „tajtsiker” volt, amikor sikersztorinak vélte, azóta azonban kijózanodott... — Ha kezébe kaparintaná január elsejével a hatalmat, mit kívánna az első három helyen az aranyhaltól? V. I.: — A legalacsonyabb szinten élők gyarapodását egy európai minimumig, egy feddhetetlen és szakmailag kompetens kormányzógamitúrát, és a színház dolgozóinak az inflációnál magasabb béremelést. P. I.: —Csatlakozom! Mivel azonban én is kérhetek hármat, nem hagyom ki életem lehetőségét! Tehát: ne csak országot, hanem HAZÁT is a népnek! Áldást, egészséget az Istentől, valamint azt, hogy ez mindig így legyen! — Mi az újévi jókívánsága megyénk lakosai számára? V. I.: — Hogy óvják és őrizzék azt a kedvességet, emberséget, ami miatt újra és újra visszamenekülök ide a fővárosból. Egy tapodtat se az úgynevezett Európa felé! P. I.: — Hogy maradéktalanul részesüljenek előző kívánságaim öröméből, és egy pillanatig se higgyék el: igazságos a mai helyzetük! Mindenki meglássa: többre megyünk mi itt a végeken, mint a Dunántúl. Csak adjanak végre módot rá, akiknek ez lenne a dolguk. — És önmagának? V. I.: —Egészséget a szeretteimnek, a munkatársaimnak és az ellenségeimnek. P. I.: — Csak annyit, hogy részesülhessek mindabból magam is, amit másoknak kívántam, és legyen végre olyan világ, amelyben az újságírónak nem kell folyton zsörtölődnie. ÚJ KELET „Udvöz légy, víg nap!” Tóth M. Ildikó Szent Szilveszter, a tizenhat évszázada élt pápa bizonyára sosem gondolta volna, hogy majd a neve napján fordul az óév az új esztendőbe, és a „pogány” rómaiak ünnepeinek maradványaitól lesz duhajkodóan vígassá- gos. Szinte minden hagyományunk csírája Rómából sugárzott szét, az óévbúcsúztató is, bár ha az új év születésnapját időszámításunk kezdete előtt csak a 45. esztendőben leljük meg. Julius Caesar az emlékezetes naptárreformjában ekkor rendelte újévkezdőnek a január elsejét. Addig az új esztendő hol március, hol január első napján köszöntött be, attól függően, hogy mikor léptek szolgálatba a hivatalnokok. No de honnan a mulatozás szokása? Menjünk csak a korabeli Itáliába, ahol december 27-étől kezdve három— öt napig ünnepelték Satur- nust, a vetés népszerű istenét. Ezek a féktelenné vált népünnepélyek voltak a Satur- náliák. Nem csoda, hogy a rabszolgák annyira várták, hiszen ekkor feje tetejére fordult a világ: ők voltak az urak, s az uraik szolgálták ki őket a minden földi jóval roskadozó asztalnál. A törvénykezés és az adóbehajtások is szüneteltek ezeken a napokon. A kapukat feldíszítették, viaszból, agyagból formált apró játé- kocskákat ajándékoztak egymásnak az általános szeretet jegyében. Január 3—5. között tartották a Compitaliát, azaz a házi istenségek ünnepét. Amikor beköszöntött a császárság, ez a két ünnep egybeolvadt. Később, a kereszténység idején ezen a napon hunyt el Szilveszter pápa, az ő emlékezetére szentelték december 31-ét, ami szerte a világon társult a mulatozás — állítólag 8016 féle — szokásával. Bárhová is megyünk, a helyi furcsaságok mellett (Itáliában edényeket dobálnak ki az ablakon, a spanyolok megeszik a szerencsét hozó 12 szem szőlőt, Ausztráliában a kéményseprő kormos seprűjéből tépkedik ki a szálakat) a mulatozás, evés-, ivás, tánc, zajcsapás, jóslás, jókívánság tradíciója közös. Hazánkban úgynevezett félünnep az óesztendő utolsó napja, amikor a szeméttel együtt a szerencsét is kivinnék a házból, tilos mosni és ruhát teregetni, mert akkor valaki kihal a családból. Úgy tartják a református vidékeken, hogy szilveszterkor emberi nyelven szólalnak meg az állatok. De leginkább jóslónap, mert lezárja a múlt 365 napot, és megmutatja a jövendőket: különösen a lányok tudakolták meg ólomöntéssel, gombócfőzéssel, hogy ki lesz a párjuk. Hitték azt is, hogy beteljesedik a Szilveszter-napi álom. Éjfélkor, amikor a harang vagy az óra ütni kezdte a tizenkettőt, az elsőnél elfújták a gyertyát, a tizenkettediknél újra meggyújtották. Aki nem látta meg a falon a saját árnyékát, arra Szent Mihály lova várakozott.
