Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24 / 300. szám
mmi mm Régi idők karácsonya Amikor régi karácsonyokat képzelek magam elé, akkor mindig látom a sűrű pelyhekben hulló havat, érzem a kályha melegét, és hallom a kockás kendőbe burkolózott öreg nagyanyó meséjét. — Ma már egyáltalán nem olyanok a karácsonyok, mint az én időmben voltak — mondja Hegedűs Józsefné, Mariskanétú.—Nyírpazony- ban születtem, és ott is laktam mindaddig, míg férjhez nem mentem Orosra. Négyen voltunk testvérek, s bátran mondhatom, nagy-nagy sze- retetben nőttünk fel. Amikor közeledtek az ünnepek, már alig lehetett velünk bírni. A nagy várakozás már december elején, a Mikulással megkezdődött. Attól a naptól kezdve egészen a kis Jézus születéséig mindig történt valami jó, valami kellemes dolog velünk. Nem nagy ajándékokra áhítoztunk, akkoriban ez még nem volt divat. Mindenünk a sósperec és a szaloncukor volt. Már amikor hozzá lehetett jutni. Ha nem volt cukorka, akkor sem maradt el a faállítás. Szta- niol-. vagy selyempapírba ügyesen sülttészta-golyócs- kákat vagy legrosszabb esetben fadarabokat csomagoltunk. Emlékezetemben azokból az időkből még leginkább az a karácsony él, amikor óvodás koromban fodros fehér ruhácskámban verset mondtam. Még ma is tisztán emlékszem az első sorokra. „Szánjatok le, szánjatok, betlehemi angyalok, zörgessetek be ma este minden apró ablakon.” Bár mikor az unokáimnak erről meséltem, kinevettek, mondván, hogy az én koromban még nem is volt óvoda. Pedig deho- gyisnem. Csak a mai fiatalok gondolják úgy, hogy a gyermekóvó'is feltétlenül a legújabb évek nagy felfedezése. Visszatérve az ünnepekhez, tudni keU még azt is, hogy a karácsonyt mindig egybekötötték — elsősorban falun — a disznóölésekkel. így aztán szenteste friss húsból készült ételek kerültek az asztalra. Még a mai napig is tartom magam ahhoz a szokáshoz, hogy a karácsonyfa egészen vízkeresztig, azaz január hatodiká- ig kell hogy álljon. Bár nálunk gyerekkoromban gyakran megesett, hogy addigra édesanyám és nagyanyám másodszor díszítették fel áfát, mert az esztendő végére már mindig lelopkodtuk róla a süteményeket és a szaloncukrot. Cselesen Csináltuk ám, mert nem vettük le egészben a cukrot, az üres papír szépen visszacsomagolva mindig a fán maradt. így csak később derült ki a turpisság. Volt a szomszédunkban egy kicsi lány, aki szentül hitte, hogy hozzá minden évben eljön a Jézuska. Szülei nem akarták kiábrándítani, ezért minket kértek meg arra, játsszunk neki. Éveken át én voltam a lepedőbe burkolt, koronás Jézuska. Később, mikor már saját családom is volt, kicsit megváltoztak az ünnepek. A szépségükből semmit sem vesztettek, de mi a férjemmel már mindig csempésztünk valami ajándékot is a fiúknak a fa alá. Talán azok a karácsonyok voltak a legmeghatóbbak, amikor a gyerekek még kicsik voltak. Ma viszont már négy unoka és egy dédunoka ünnepel velem. Az apróság pont újév napján lesz egyéves, most lát majd még csak először fenyőfát. Mindannyian izgatottan várjuk, ő hogy éli majd meg az év legszebb ünnepiét. Nem a lelki táplálék hiányzik A fehér lepedős. kórházi ágyon vékony csontú, idős bácsi alszik. Mikor a nővér hozzáhajol és fülébe súg valamit, meglepett mosoly ül ki arcára, mint aki el sem hiszi, hogy látogatója érkezett. — Nem kellett volna, hogy még költsön is rám, kedves — szabadkozik Kocsis Józsi bácsi, de szemén látom, jólesőn fogadja a gyümölcsitalokat. — Nekem az is elég, ha valaki beszélget velem egy kicsit. Na nem mondom, mert a nővérkék is le-leül- nek mellém néhány percre, de nekik a többi betegről is gondoskodniuk kell. — Mióta tetszik bent feküdni az osztályon? — Már jó három hete. A gyomrommal van valami, és néha már a szívem is vacakol. De hát mit is vár az ember egy nyolcvankét éves motortól. Az orvosok vizsgálgatnak, megpróbálják megtalálni, melyik is az a gyógyszer, amivel kihúzhatom még egy ideig. Ne gondolja, hogy cinikus vagyok, de néha már úgy érzem, sokkal jobb lenne nekem is odaát, a drága feleségemmel. — Ki viseli gondját otthon? — Eljár hozzám a tanácstól egy gondozónő, de a főzést általában a szomszéd- asszonyom intézi. Nincsenek nagy igényeim, leginkább a főzelékeket szeretem. Persze csak mióta ilyen beteges a gyomrom. Amikor még ketten voltunk az én mamókámmal, nagyon jókat ettünk, főleg ünnepnapokon. Icikém igazán tudta, hogy kell a szájam íze szerint elkészíteni az ételeket. A kacsasültje valami fenséges volt, a karácsonyi bejgliről nem is beszélve. Gyerekeink nincsenek, s ezt már csak most bánom igazán. Jó lenne azért, ha néha valaki rámnyitná az ajtót. A rokonokkal már évek óta nem tartjuk a kapcsolatot, ma már azt sem tudom, annak idején kinek a hibájából távolodtunk el egymástól. Az elmúlt hetek alatt a gondozónő kétszer, a szomszédasszony egyszer jött el hozzám. Ez is nagyon szép volt tőlük, de azért nagyon irigylem azokat, akiknek mindennap áll valaki az ágyánál. Mikor vége a látogatási időnek, meg-megkínálnak a szobatársak ezzel-azzal, gondolván, a szegény öregnek ma sem hoztak semmit. Higgye el, nem a testi táplálék hiányzik. — Nem tetszett még arra gondolni, hogy talán jobb lenne egy otthonba költözni? — Abból a házból, amiért annak idején véres verítékkel dolgoztam meg, engem már csak a temetőbe vihetnek. Minden emlék azokhoz a falakhoz köt. Elképzelni sem tudom, hogy olyan emberek között éljek, akik semmit nem tudnak rólam, akik nem tudják, hogy a mai roncs valamikor vidám kedvű, jónevű asztalos volt, akinek mindig akadt tennivalója bőven. — Közelednek az ünnepek... — A szomszédasszonynak — aki megígérte, hogy figyel rám míg gyengélke- dek — az orvos azt mondta, ezen a hétvégén már hazamehetek. Talán lesz annyi erőm, hogy valahol vegyek néhány fenyőágat. Szenteste pedig bekapcsolom majd a rádiót, biztosan játszanak valami szép dallamot. Az oldalt Sikli Tímea írta. Fotók: Csonka Róbert és Racskó Tibor Közösen ünnepelve Az aprócska konyhában hárman sürgölődnek. Nagy munkában vannak az aszszonyok, estére harmincöt emberre kell vacsorát főzniük. Szerényen számolva is legalább kétszáz-kétszázötven káposztát töltenek. Nem lakodalomra készülődnek, hanem az Esti fény nyugdíjas egyesület karácsonyi ünnepségére. Az egyesület vezetője, özvegy Béréi Balázsné, Manyi ka néni a szobába invitál minket, ahol már a kora délelőtti órákban keményített fehér abrosz díszíti az asztalokat. — Úgy éljük mi mindennapjainkat ebben az egy plusz háromszobás lakásban, mint egy nagy család. Néhány évvel ezelőtt Nyíregyházán, az örökösföldi lakótelep egyik tízemeletes házának földszintjén kapott helyet a nyugdíjasokból összeverődött kis társaság. Már abban az időben szívesen lettünk volna többet együtt, de mivel a helyiségeken más egyesületekkel és szervezetekkel is meg kellett osztoznunk, erre nem mindig nyílt lehetőség. Éppen ezért segítségért fordultam az önkormányzathoz. Képviselőnőnk és a város vezetői segítségével kaptuk meg ezt a lakást, melyben korábban szintén egy szervezet működött. A feltétel csak az volt, hogy klubból egyesületté kellett válnunk. — Mivel tetszik eltölteni a mindennapokat? — Igen hasznos elfoglaltságot találtunk magunknak. Maradék rongyokból és anyagokból babákat, állatokat, figurákat készítünk. A kezünk alól kikerült játékokat óvodáknak, gyermekeket nevelő intézeteknek adjuk. Most az ünnepek előtt kétszáz figurát vittünk el a polgármesteri hivatalba, hogy belátásuk szerint oda adják, ahol a legnagyobb szükség van az apró kis ajándékokra. — Vannak már terveik a jövő esztendőre? — Jó néhány újításon, bővítésen törjük a fejünket. Ebben nagy segítségünkre van orvosunk, dr. Olajos Judit. O szervezte meg legutóbb a rákszűrést is, és számos egészségügyi előadást meghallgathattunk már tőle. Előreláthatóan januártól bővül a tagságunk, ezért szélesebb körűek lesznek szolgáltatásaink is. Szeretnénk beindítani egy diabetikus klubot, ahol az orvosi tanácsok mellett sütéshez- főzéshez is adnánk hasznos ötleteket. A másik tervünket sajnos az élet érleli. Szomorúan látjuk a lakótelepen járva, hogy egyre több a bánatát, gondját alkoholba fojtó asszony. Rajtuk és a többi szenvedélybetegen szeretnénk segíteni. Talán köny- nyebbséget jelent majd, ha elbeszélgethetnek valakivel, vagy ha a nagy nyilvánosság kizárása mellett találkozhatnak szakemberekkel. — Milyen lesz az ünnep a barátok körében? — Karácsony örömére, mint minden évben, idén is meglepjük szerény ajándékkal saját egyesületi tagjainkat is. Ebben az esztendőben lisztet, olajat, kristály- és szaloncukrot rejtenek a csomagok. Már előre örülök az estének, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon szép lesz. Jöjjenek el újra, ígérem, nem fognak csalódni. A legjobbkor érkezünk, úgy este hét óra tájban. Az asztalon már ott gőzölög a töltött káposzta és a mákos guba. A sarokban feldíszített fenyőfa áll, békesség és meghitt melegség tölti be a szobát. Mielőtt azonban a vendégek megkóstolnák Manyika néni főztjét, Nyíregyháza alpolgármestere, Giba Tamás mond köszöntőt, majd Tóth László, az Életet az Éveknek Klubszövetség elnöke emlékezik azokra, akik már nem lehetnek a barátok között. Aztán jó hangulatban telik el a vacsora. Hangos szót nem igazán hallani, inkább csak a kanalak csörgése töri meg a csendet. Mikor már mindenki befejezi az evést, idős néni áll fel, hogy elmondja azt a versikét, mai még gyermekkorából maradt meg a fejében. Hamar kiderül, többen is vannak, akik tollat ragadtak erre az alkalomra. Jó néhányan elmondják, felolvassák ünnepi versüket. Lassan búcsúzunk, további kellemes estét és békés ünnepeket kívánva. A kapuban még hallom, ahogy háziasszonyunk kedvesen új- . ra körbekínálja a JÉ süteményes tá- .«H lat szerettei nek.
