Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-24 / 300. szám

Délelőtt még nem tudta, vegyen-e fát? Aztán csak megvonta a vállát. Az ünnep viszont hosszú. Ennivaló, az kell. Lehajtott a FAVÖR előtti mélygarázsba. Fogott magának egy kerekes kosarat és rálódult a mozgó- -dára, ami felzakatolt vele az üzletig. Tengernyi nép mindenütt. És gyerekek... Gyerekek. Kigondolta, hogy ha vesz három—négy kiló krumplit és egy kiló félédes krinolint, akkor megoldotta az egész ün­nepet. Hagyma van, paprika van. Egy nagy fazék paprikás krumpli megteszi arra a néhány napra. Aztán meglátott egy házaspárt. Két gyerekük volt. Kettő!... Azonnal fizetett és ment. Az utca szürke volt. Vadonatúj Volvójának kerekei szin­te sikítottak, amint vágták a vizet a betonon. A lundi elága­zásnál egy férfi majdnem belement öreg Alfájával. Nem csoda. A rozoga kocsiban egész falka gyerek hancúrozott... Nem szólt, nem átkozódott. A srácokat nézte... Aztán amikor hazaért, feltette az ételt. Két óra is lehetett — már teljes volt a sötétség —, és amikor kinézett, csak az ablakokba kitett tengernyi lámpácska pislákoló fényét cso­dálta. Elővette videokameráját és közelről venni kezdte, ahogy fő a paprikás krumpli. Érdekes képek. Mintha a pokol tüze fortyogna rajtuk. Aztán bement a nappaliba és lefordította a képet, ami a tévén állt. — Jobb ez így ma. És holnap is. Meg holnap­után. Karácsonyi énekek, majd egy misztériumjáték. Régi szép veretes svéd nyelven. Aztán egy film egy családról, aki... Kikapcsolta a tévét és kiment a konyhába. Közben a macs­kája is megérkezett a sétából. Kivette az aznapra szánt mély­hűtött szivecskét és betette a mikoróba, hogy kiolvadjon. Várjál szépen, Mazsola. Mindjárt kész... Aztán ettek. Mazsola a szivecskét, ő meg paprikás­krumplit. Talán egy órát aludtak is utána a szofán. Kinézett az ablakon és elakadt a lélegzete. Vastagon állt mindenen a hó. És ahogy poroszkáltak kettesben Mazsolával, hát gon­doltak mindenfélét. Jót, rosszat egyaránt. Aztán ölbe vette macskáját és így sétáltak még egy kicsit. Olyan volt az egész, mintha egyedül lettek volna az egész világon. Úgy is volt. Az alábbi verssel Szentpéteri Mária kedves olvasónk kíván édesanyjának nagyon boldog karácsonyt. Szabó Lőrinc Ima a gyermekekért Fák, csillagok, állatok és kövek, szeressétek a gyermekeimet. Ha messze voltak tőlem, azalatt eddig is rátok bíztam sorsukat. Énhozzám mindig csak jók voltatok, szeressétek őket, ha meghalok. Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek, szeressétek a gyermekeimet. Te, homokos, köves, aszfaltos út, vezesd okosan a lányt, a fiút. Csókold helyettem, szél, az arcukat, fű, kő, légy párna a fejük alatt. Kínáld őket gyümölccsel, almafa, tanítsd őket, csillagos éjszaka. Tanítsd, melengesd te is, drága nap, csempészd zsebükbe titkos aranyad. S ti mind, élő és halott anyagok, tanítsátok őket, felhők, sasok, vad villámok, jó hangyák, kis csigák, vigyázz reájuk, hatalmas világ. Az ember gonosz, benne nem bízom. De tűz, víz, ég s föld igaz rokonom. Igaz rokon, hozzátok fordulok, tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok; tűz, víz, ég és föld s minden istenek: szeressétek, akiket szeretek! Az oldalt összeállította és szerkesztette: F. Sipos József m---------------------------­O t napja egyfolytá­ban hullott a hó, amikor hatalmas vihar kerekedett. A szél üvölt- ve cibálta a hatalmas erdő szé­lén kucorgó fákat. A vén lucfenyő egymagában állt a hegyoldalon egy tisztás köze­pén, tűje sem rezdült. Valami különös, fehéres fénykor vette körül, a hópelyhek szelíden keringőztek benne. — Engedj magadhoz Apó! —szólalt meg egyszer egy vé­konyka, didergő hang a hegy lábánál. Egy kis fenyő nyújto­gatta felé ágát A többi is kériel- te, hogy engedje őket meleged­ni a fényében. Ő bólintott, mire megindult az eidő apraja a nagy szálfák engedelmével. Legug­goltak mellette, vöröslő törzse­ikről leolvadt a fagy kéreg, haj­tásaik kisimultak. Úgy érezték, mintha a Nap áradna belőle és sugaraival simogatná gyönge fa­testüket — Mondd, Apó, igaz, amit rólad suttognak az öreg fák? Hogy több száz esztendeje őrződ az erdőt; balta, fűrész nem fogja a törzsedet, nem bánthat emberszerzet mint ben­nünket? —nézett föl rá kíván­csian az előbbi fenyőcske, ami egészen a tövéhez telepedett. A vén luc elmosolyodott. —Igazat beszélnek. Réges- rég történt, amikor még olyan sűrű volt az erdő, hogy elté­vedt benne a vad is—fogott bele a mesébe. —Csenevész satjacska vol­tam, gyér levelű, alig serdültem. Csúfolódtak rajtam a büszke tölgyek, a sudár jegenyék, még az ábrándos nyírek is, ezért sokat sír­tam. Egy nyári éjjelen is épp itattam a moháEamikor megjelent előttem az erdő tündére. —Kicsi fenyő, fáj nekem, hogy bol­dogtalan vagy—mondta.—Mi bánt? —A többiek szépek, erősek, nézd, az én gyökereim áig kapaszkodnak meg ebben a köves földben. Miért nem adtál nekem ugyanolyan életet, mint a társaimnak?—panaszkodtam. —Ó, de butácska vagy — simo­gatta meg szárnyaival az ágaimat. — Rád vár a legszebb sors, örök időkig itt fogsz állni, te leszel az emberek szeretett Karácsonyfája — neve­felénk égő fáklyákkal, hangosan kiáltoztak. —Jer alám—súgtam a reszkető embernek és fenyőágaimat lehajtva úgy elbújtattam, hogy még a saruja sem látszott ki. A katonák lándzsá­kat szurkáltak a lombokba, bokrok­ba, a cserjésbe. Egy épp felém dö­fött, amikor tűimmel belecsaptam az arcába Dühösen feljajdult és károm­kodva visszafordította a lovát. Az ember még órákig ott lapult a törzsemnél, s amikor a szél hírét hoz­ta, hogy a hegy másik oldalán kutat­nak Jézus után, elengedtem őt. — Jézus? O ki volt? — koty­Karácsony fenyője Tóth M. Ildikó tett és csillámló va­rázsporát rám hintette. Aztán el­tűnt. Később manók jöttek, lábamnál elásták a kincsüket, én őriztem és tü­relmesen vártam a csodára, ahogy a tündér meghagyta nekem. Felnyúltam, ágaim az égre törtek, majd idősödve lekonyultak, de zöld lombom gyér maradt. Már nem is hittem a csodában, amikor egy té­len egy ember szaladt ide. Ruháját megszaggatták a tüskék, sápadt ar­cáról csurgott a veríték, nagyon zi­hált. Lélegzetének fehér párája szinte megfagyott körülötte. „Rejtsetek el dús sátratokban, mert gonosz úr katonái üldöznek!” —hallottam a könyörgését. De tár­saim félelmükben megtagadták tőle az oltalmat. A hegy lábánál már ki­rántott szablyájú lovasok vágtattak tyantott közbeafenyőcske. — Kicsi vagy még, nem tudod, hogy az ő születése ünnepére vág­nak ki bennünket — intette le egy sűrű ágú feketefenyő. — A vihar előtt már hallottam a szurdokban testvéreim jajkiáltásait, ahogy a fű­rész hörögve a lábukba vágott. Ránk is ez vár, pedig élhetnénk sokáig és leveleinkből oxigént sóhajthatnánk a fuldokló Föld­anya tüdejébe. Meg kell halnunk miatta... — Nem, nem — ingatta ágait a luc. — Jézus a Mindenható gyer­meke, aki megváltotta a világot. O életet ad és világosságot minden élőlénynek. Az Úr azon az éjsza­kán megáldott engem, s minden fe­nyőt, hogy leveleink télen is zölden pompázzanak, törzsünk legyen su­dár, szívós. Rajtunk gyújtsanak gyertyát az emberek az ő fiának emlékére és szívükbe béke és jó­ság szálljon. Gyönyörűségesen felöltöztetnek benneteket, alátok halmozzák a szeretteiknek szánt ajándékaikat. —Tudom, hogy utána kidob­nak bennünket az utcára—mond­ta szomorúan a feketefenyő. — Hát... ilyen az ember—só­hajtotta rá a luc.—Ahelyett, hogy gyökerestől kiemelne bennünket és ünnep után elültetne a kertben, kivág és elhajít, mert már nem becsül úgy, mint régen. Azelőtt tüskés bokrokat öltöz­tetett fel almával, dióval, süte­ménnyel, angyalhajjal. De ti so­sem haltok meg, hanem mindö­rökre élni fogtok a legszebb em­lékei között és ahányszor rátok gondol majd, édes öröm fénylik föl az arcán. Ó, nincs ennél szebb, higgyetek nekem! Két napon és éjjelen mesélt ne­kik, amíg tartott a hóvihar. Aztán meghallották a favágók kiáltását, és az erdő apraja visszatért a he­lyére. Az Apó meg csak állt a hegy­oldalon, nézte, hogyan dőlnek a fe- nyőcskék a földre, gyantacseppe- ket sírva, és azon tűnődött, hogy valóban Jézus bújt-e el az ágai kö­zött. Nagyon öreg volt már, nem emlékezett pontosan a nevére, csak az átfagyott testből áradó különös melegre. A kkor fogta körül a fe­héres fénykör, amikor kilépett alóla és azó­ta ő a világ karácsonyfája, így akit elbújtatott áldott volt, és mindmáig áldott az emberek között. Ratkó József Betlehem Énekünk, mint a nyál, csorog. Bámészkodnak a pásztorok. Hogyisne! jön három király, szolgájuk krajcárt hajigái. Csődül, kapkod a fürge nép. Porban keresi örömét. Isten se garasoskodik, aprópénzről gondoskodik, szór néhány fénnyel futtatott, elvékonyodott csillagot. Jézuska lyukas jászolban sírdogál, mintha gyászolna. Weöres Sándor Suttog a fenyves Suttog a fenyves, zöld erdő. Télapó is már eljő. Végire jár az esztendő, cseng a fürge száncsengő. Tél szele hóval, faggyal jő, elkel most a nagykendő. Libben a tarka nagykendő, Húzza-rázza hűs szellő. Suttog a fenyves, zöld erdő, rászitál a hófelhő. Csendül a fürge száncsengő, véget ér az esztendő. W Palotai István Nyolcvanhat

Next

/
Oldalképek
Tartalom