Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-21 / 298. szám
I UJ KELET Kultúra 1996. december 21., szombat 7 Apró képek: Az életművész Berki Antal (Új Kelet) Lehetett volna színész, paro- dista, brilliáns humorú komikus, oboista, de megmaradt énekesnek, és sokan mondják, életművésznek. Harmincöt éve járja az országot. Nevére mindenhol megtelnek a kultúrházak nézőterei. Nemrégiben Kovács Kati vendégeként Nyíregyházán járt. Koós Jánossal az öltözőben beszélgettünk a táncdalról, a klasszikus zenéről, a Fradiról. —Nálunk soha nem volt divat, hogy azok, akiknek feladatuk lett volna a közönség igényeinek kiszolgálása, valaha is komolyan vették volna kötelezettségüket. Tele vagyunk „zseniális, lila agyú” rendezőkkel, akiknek kizárólag a saját „művészetük” megvalósítása a lényeg. Hogy aztán az így létrejött művészies produkciókat nem nézte a kutya sem, az másodlagos kérdésnek számított. Senki nem törődött azzal, hogy egy ilyen palira, mint amilyen én vagyok, kihozzon egy darabot. Azért nem panasz- kodhatom, hosszú pályafutásom alatt mindent sikerült elérni, amit akartam. — Ön zeneművészeti főiskolát végzett, de soha nem volt hivatásos zenész, soha nem lett Önből oboista... — Ezt rosszul tudja, mert amikor először a kezembe vettem a hangszert és még normálisan meg sem tudtam szólaltami, már akkor úgy viselkedtem, mint a világ legjobb obo- istája. Kezdetben két—három órát gyakoroltam, aztán volt úgy, hogy naponta hat órát is. Biztos voltam benne, hogy eljön még az az idő, amikor ott állok a zenekar előtt, és szólistaként elkápráztatom a műértő közönséget. Aztán valahogy Koós János másképpen alakult, énekelni kezdtem, és ez a műfaj elcsábított. Annyi azért maradt, hogy az életem nagy részét a zenekar előtt töltöttem, ha nem is klasz- szikus, de zenei műfajban. — Ön közismert Fradista. Mi a véleménye a Ferencváros jelenlegi vesszőfutásáról? — Olyan nagy balhé nincs. Inkább csak az újságírók fújják fel az ügyet. Varga Zoli hazajött, aminek nagyon örülök, és megpróbálja tenni a dolgát, azt, amit Németországban megszokott, persze hogy betonfalba ütközött. Belekerült egy langyos iszapba, amit nem igazán jó dolog felkavarni. Teljesen mindegy, milyen eredményt ér majd el a Fradival, mindenképpen „kicsinálják”. Hajó lesz az eredmény, akkor az lesz a kifogás, hogy szemüveges, vagy az, hogy nincs szemüvege. Ha esetleg bajnokságot nyernek, akkor meg azt fogják mondani, hogy dohányzik, és nem példamutató a magatartása. Nem jósolok neki nagy jövőt, de legalább annyi történik, hogy most már világosan látszik, így nem lehet a focit művelni, és olyan messze vagyunk a világszínvonaltól, mint ide Lacháza. A Nap újjászületése T. M. I. Itáliában megerősödött a görög kultúra hatása. Saturnus helyébe a görög Aranykor királya, Kronosz, az aratás istene lépett. A monda szerint úgy került hatalomra, hogy atyját, Uranoszt megféifiatlanítva letaszította a trónjáról, a saját gyermekeit félelemből felfalta. De azok nehezen emészthetők voltak, ezért kiadta őket magából, ami a mítosz nyelvén az idő újjászületését jeképezi. Csupán Zeuszt sikerült az édesanyjának megmentenie, aki viszont apját taszította le a trónról; Zeusz— Juppiter isten tehát győzedelmeskedett az idő felett. A bölcs uralkodó tudja, hogy a munka robotját, a mindennapok monotonitását ünnepekkel kell megszakítani, tehát a rómaiak naptárában nemcsak a soksokféle hagyomány, vallás, hit keveredése miatt voltak ünnepek. Az istenek mindig átlényegülnek, Zeusz a görög Dionü- szoszban (a rómaiaknál Bacc- husban), a szőlőtermesztés és a bor istene alakjában született újra. Az ő ünneplésére tartott bacchanáliák, ahol a szabad szerelmet és a hegy levét dicsőítettékféktelen extázisbán, szorosan összefonódtak az óperzsa Mithras, a Napisten kultuszával. Mithras, aki maga volt a su- gárözönben fürdő szeplőtlen Nap, a világosság és az éltető fény hozója, később a hazugság és a fekete bika alakjában ábrázolt sötétség legyőzője, különösen akkor lett népszerű a római birodalomban, amikor Septimus Seve- nus államérdekből feleségül vette Kulia Domnát, a szíriai főpap lányát. O honosította meg a minden népnél megtalálható (így a germánoknál Freye, Egyiptomban Ozirisz istennőjelképezte) ősi fényünnepet. Annyira, hogy fél évszázad múlva Domitius Aurelius császár aNapot birodalmijelképpé emelte, tiszteletére hivatalos szertartásokat rendelt el. Minden negyedik esztendő december 25. napján hatalmas Napünnepségeket tartottak, ezek összemosódtak a bacchanáliákkal. Ekkor már terjedt a kereszténység is, és voltak hívek, akik részt ettek ezeken a buja népünnepélyeken. Az egyház küzdött belső ellensége, az embernek született Jézus istenvoltát tagadó arianizmus ellen is, ezért hozzálátott, hogy a Mithras—Bacchus kultuszt megszentelje. Jézus születését eredetlieg Vízkeresztkor (január 6-án) ünnepelte, de I. Gyula pápa idején (337—352) december 25-ére tette. Róma 354-ben, a keleti egyház378-ban fogadta el hivatalosan, hogy „Krisztus a mi Napunk”, vagyis Krisztus legyőzte a pogány istenségeket, és Mária szűz fogantatásától (március 25.) épp kilenc hónapra született. De még kellett egy év, hogy a téli napfordulóig haldokló Nap diadalmas feltámadását az emberek szokásaikban azonosítsák a Megváltó kisded születésével. Kirándulás a monumentalitás világába Mészáros Gábor újabb alkotásai Ha az ember azt a szót hallja: kerámia, elsőként a használati tárgyakra és kedves kis nőies alkotásokra gondol. Például Kovács Margit műveire. Azóta azonban nagyon sokat haladt a világ... Palotai István (Új Kelet) Mészáros Gábor keramikusművész — a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola „tanszék- vezető” tanára — kísérletező típusú. A kerámiában sokkal inkább a szobrászat érdekli, mint a mindennapi élet tárgyai. Legújabb műveit nézve, teljesen egyértelmű, hogy immár eljutott a teljesen letisztult és hatalmas formátumú Henry Moor-i formavilágig és ma már az antitézist és a szintézist keresi alkotásaiban. Örökös kísérletező. Most éppen a kerámia szempontjából anyag- szerűtlen toll és toliforgók anyagszerűvé „strukturálása” izgatja, illetve a kettő, a kerámia és az idegen anyag szakszerű, ugyanakkor magas művészi színvonalú összekapcsolása. Mészáros Gábor komoly, elmélyült művész. Felfedező kőrútjai az anyagok és a mázak világában mindig sikerrel és eredménnyel járnak, azonban ezek permanensen újabb és újabb kérdések feltevésére késztetik. Mindezekre magyarázatot kapni azonban nem kizárólag elkötelezettség és tehetség, hanem bizony kemény anyagi vonzatok- kal járó financiális kérdés is... —Miként tudja áthidalni ezt a — sajnos — nagyon is lényeges problémát? — Rendszeresen pályázom a kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió ösztöndíjára, amit — hála Istennek — mindig el is nyerek. Ebben az évben is sikerült, és így egy teljes hónapig dolgozhattam a Stúdióban. Remek hely! A résztvevők a világ minden pontjáról jönnek, így Izlandról, Ausztráliából, Dániából, Norvégiából és még hosszan sorolhatnám. Ki- lencvenháromban például egyes egyedül én voltam magyar. A hangulat és az alkotószellem roppant nagy élmény, erőt akkumuláló tényező. Napi három—négy órákat aludtam most is, mert hajtott a kíváncsiság, és bevallom őszintén, hogy az idő rövidsége is... —Mi volt az idei stúdiumok konkrét célja? — Az 1993-as évben „megálmodott” torzók, idolok továbbfejlesztése. Az idén kimondottan nagy méretekben gondolkoztam. A kihívást nemcsak a művészi megjelenítés kérdései jelentették, hanem ezzel egyidejűleg rengeteg technológiai probléma is megoldásra várt. Nem kizárólag a statikai vagy az égetéssel kapcsolatos dolgokra gondolok, hanem a nagy méretekben inkább alkalmazható rusztikus mázfelületek kikísérletezésére. Sikeres kísérletet tettem a még kiégetés előtt álló nyers kerámiák direkt mázazására is. Az eredmény: szebb, az ősihez, a természeteshez közelibb felületek és színvilág megközelítése. — Más technikákat is „vallatott” — kihasználva az ösztöndíj adta lehetőséget? — Igen. Egy ősi japán technikát vettem górcső alá. A neve ,/aku”, illetve „olajraku”, és lényegük a redukció. A 960— 1100 fok között égetett mázas kerámiát kiveszik, és különféle — leginkább természetes — redukáló anyagokba teszik. Ez lehet fűrészpor, homok, falevél, fű, vagy akár rongyok is. Az eredmény — a használt anyagoktól függően — mindig más és más lesz. Az olajraku annyiban különbözik ettől az eljárástól, hogy a redukáló anyag olaj. A kiégetett forró kerámiát egy zárt térbe helyezik és olajat öntenek rá, ami aztán szénként ráég a munkadarabra. Szép, bársonyos fekete máz az eredménye, aminek még az is az előnye, hogy elkészülte után „szabályozható” a fénye, hiszen „borzolással” mattítható, illetve polírozással fényesíthető. —Eddig csak a nagy méretű — egy méter körüli — kerámiákról esett szó. Kisebb léptékben idén nem is gondolkozott? —A „főcsapás iránya” a nagy méret volt, de természetesen folytattam tanulmányokat a kisplasztikák mai megfogalmazásainak szinte nélkülözhetetlen módszere — a sómázas technológia — területén is. A módszer a következő: a kerámia égetése közben a tűztérbe sót juttatunk, és a só „gőzei” a kerámia felületére égnek. Ez a technológia alkalmas a majdnem matt zsírfény és a magas üvegfény elérésére is. — Mi volt a legizgalmasabb terület, amelyen járt októberben? — A „nagyok” egyértelműen próbakövet jelentettek az életemben. Ekkora kerámiákat még soha sem készítettem, és ez egészen más embert, más hozzáállást követelt. A „kicsik” technológiáját már ismertem, ezért ezek csupán tartalmi-formai játékok voltak. — Hány alkotás került ki a kezei közük ezalatt az egy hónap alatt? — Az eredmény százhúsz kis és hét hatalmas kerámia! Ezek vonatkozásában azonban ez csak a kezdet! Rengeteg variáns vár még rám, és főleg hetven centi- méteres méretben. Hatalmas kihívás. Főleg, ha megsúgom, hogy a végcél tulajdonképpen a szabadtéri megjelenítés... Ahogy elnézem Mészáros Gábor valóban gigantikus hatású óriáskerámiáit, a Húsvét szigetek hasonló ihletettségű szoborgigászai jutnak az eszembe. Egy tömbből faragottságuk, zárt formaviláguk valahol egy szellemi tőről fakadnak. Mindazonáltal Mészáros művei rengeteg maiságot, humort és történelmi párhuzamot is sugallnak, kinek- kinek mást súgva a világról. Minden kétséget kizáróan köztéren lenne majd a helyük! • • Üres kézzel otthonról P. I. (Új Kelet) Éppen időszerű: a tévében bemutatott egyik legjobban sikerült idei versenyklip rendezőjét azzal „etették”, hogy az adott versenynap meglehetősen húzós lesz, mert Eisenstein is ott ül a zsűriben. A rendező felháborodva csak ennyit kérdezett: — Mi a francnak kellett egy fizikust hozniuk?! Ez nem vicc. Megtörtént! Szégyen? Igazán nem is tudom. Mindenesetre gonosz tréfa, amit még „négyzetre is emelt” a delikvens. Van egy másik olvasata is az esetnek, ami már sokkal kevésbé mulatságos: az, hogy — mivel ez a rendező a legjobbak közül való — gyermekeink az ő „művészetén” fognak felnőni, az ő alkotásait fogják nézni. A másik nézőpontból viszont már össz-társadalmi jellegű és nagyon szomorú képet fest a világról. Emlékezzünk csak visz- sza: hány derékba tört életet, hány öngyilkosságot és mennyi elmekórta- ni esetet szült a kommunizmus káderpolitikája! Felhoztak egy tehetséges tanyasi gyereket, gimnáziumot, egyetemet végeztettek vele és színész lett, festő, vagy éppenséggel orvos. Szakmája kiválósága volt, de nem tudta rendesen fogni a kést meg a villát, kollégái örökös gúnyáradatának volt a céltáblája! Egyszerűen azért, mert „von Haus aus” semmit sem hozott magával, és sötéten műveletlen volt. Ez, az osztályokat tudatosan összekeverni szándékozó oktatási és kultúrpolitika aztán — mindannyiunk örömére — lassan dugába dőlt, illetve nem ennyire erőltetett módon folytatódott. A rendszerváltással egyidejűleg újraébredt a remény, hogy a polgárság felemelkedésével ismét azok a társadalmi csoportok adják a felsőfokú végzettségűeket — legalábbis azok javát —, amelyek erre történelmileg pre- desztináltattak, és ezzel meg is szűnik majd a szakbarbárok kora. Sajnos, súlyosan tévedtünk. A polgárság a fel- emelkedés helyett a legsötétebb nyomor felé menetel, és nemhogy gyermekei taníttatását képtelen finanszírozni, hanem önmaga puszta létét is. íme, kommunisták nélkül is újra ott vagyunk, ahol voltunk: a felsőfokú intézményekben ismét olyanok tanulnak leginkább, akik „pénzes” szülőktől származnak. „Hát szákággyak meg, há nem Oxfordba járatom majd a pulyát” — hallottam a saját fülemmel! Rendben. Csak aztán előtte magyarázd meg neki, hogy kell a zsebkendőt is használni, nem csak a mobiltelefont!
