Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-21 / 298. szám
UJ KELET Interjú 1996. december 21., szombat 5 Lőrincz L. László keletkutató íróval Első írásai még saját nevén, a tudományos publicisztika műfajában jelentek meg. Lőrincz L. Lász/ó elsősorban nyelvészként lépett a nyilvánosság elé. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát történelem—mongol szakon, majd tanulmányait Ulánbátorban és Bonnban egészítette ki. Szépirodalmi próbálkozásait óvodásoknak írott meseszerű leírásai jelzik. írt ifjúsági regényeket is, ebben a műfajban máig utolérhetetlen, műve a nagy mongol hódító, Dzsingisz kán regényes életrajza. A nyolcvanas évek elején robbant be a hazai sci-fi és krimiírók élvonalába. A Sindzse szeme című, Nepálban játszódó krimije és A Nagy Kupola szégyene című tudományos fantasztikus kisregénye egycsapásra a bestsellerlisták élére emelte. Ennek már több mint tizenöt éve, de Lőrincz L. László, alias Leslie L. Lawrence, Frank Cockney népszerűsége változatlan. A napokban Nyíregyházán járt, hogy a LAP-ICS könyvesbolt szervezésében a nemrégiben megjelent Nagy madár című könyvét dedikálja. Berki Antal (Uj Kelet) Eddig mennyi könyvet jelentetett meg? — Sok mindent írtam addigra, amíg az első úgynevezett szépirodalmi könyvemet publikáltam. Ha a kérdés ilyesfajta tevékenységemre vonatkozik, akkor azt mondhatom, hogy mostanáig 40—45 regényem jelent meg. Ebből 28 a Leslie L. Lawrence-történetek száma. Ezek a kalandos regények Keleten játszódnak, és főszereplője egy keletkutató, aki mindig valamilyen kalamajkába keveredik. Saját nevemen (nem mintha az előbbit szégyellnem kellene, hiszen az nem egyéb, mint a Lőrincz L. László szó szerinti angol fordítása) sci-fiket írok. Gyakorlati oka is van, hogy a két műfaj szétválasztását nevemmel is jelzem, mert a kettő olvasótábora nem ugyanaz. Mást vár tőlem az egyik, és egészen más elképzelései vannak írásaimról a másiknak. Érdekes, hogy mindenki tudja, ki rejtőzik a nevek alatt, de mégsem örülne a krimirajongó egy sci-finek. Első krimije, a Sindzse szeme 1982-ben az Albatrosz sorozatban jelent meg, majd utána szinte azonnal a Galaktika adta közre A Nagy Kupola szégyene című, ma már világhírű kisregényét. Megjelenése nem volt probléma- mentes... — Sokáig kellett várni, amíg a Galaktika közölte a novellát. Akkoriban teljes kezdőként azt hittem, jobb, ha közvetítők útján jutok el a folyóirat főszerkesztőjéhez. Barátaim beajánlottak Kuczka Péterhez, aki megígérte, hogy elolvasás után valamelyik számban viszontláthatom művemet. Sokáig vártam, de nem történt semmi. Később aztán, évek múlva kiderült, Kuczka jószándéktól eltelve, azzal, hogy nyomban elolvassa a kisregényt, hazavitte, lerakta az éjjeli szekrényére és rátette az olvasólámpáját. Az „alátét” olyan ideális fényviszonyokat eredményezett, a főszerkesztő annyira meg volt elégedve a lámpa teljesítményével, hogy majdnem két évig nem változtatott ezen az állapoton. Történt, hogy egy már lefordított, kiadásra kész kisregényt angol írója jogdíjviták miatt nem engedett kinyomtatni, és villámgyorsan, mondjuk tíz perc alatt kellett találni valamit, ami az akkori számnak vezéranyaga lehetett. Szerencsémre Kuczkának eszébe jutott a „lámpaalátét”, és... ez volt A Nagy Kupola szégyene. Innen már egyszerű volt minden. Abban az évben a novella elnyerte a legjobb magyar tudományos fantasztikus írás díját, a Galaktika díját, a Móra Kiadó díját és a Galaktikának az a dolgozni. Napi négy órát mindenképpen az írógépnél töltök, akkor is ha esik az eső, akkor is ha fúj a szél, ha rossz kedvem van. vagy ha örülök a világnak, és ezzel a rendszerességgel eleget tudok tenni a rám háruló feladatoknak. Ugyanakkor szerencsés embernek is mondhatom magam, mert tudományos kutatóként tökéletesen kikapcsolódom azalatt, amíg egy regényt megírok, és az akadémiai munka jelenti a felüdülést, amikor felfüggesztem az úgynevezett szépirodalmat. Állandó hőse mellett feltűnt Paul Lendvay is. Kiő? — Paul Lendvay tanár. Valamikor Leslie L. Lawrencet tanította, elsősorban kriminalisztikára. Hogy hol tanított, milyen egyetemen, az nem fontos, a lényeg az, hogy ez a kiérdemesült nyomozó az ösz- szekötő kapocs. Valamikor a századfordulón és a század első évtizedeiben tevékenykedett, olyan időkben, amikor főhősöm még nem is élt. Regényeim általában Keleten játKire kacsint Sindzse szeme? száma, ámelyikben az írás megjelent, nemzetközi sci-fi nagydíjat kapott. írásai csak Magyarországon jelennek meg? — Nem. Több nyelvre lefordították könyveimet. Németországban nemrégiben kezdték kalandregényeim kiadását, eddig kettő jelent meg, és hála Istennek mind a kettő a hónap könyve lett. A tervek szerint negyedévenként jelentetnek meg egy- egy Leslie L. Lawrencet. Mostanában kevesebb sci- fit ír, és az a kevés is mintha a fantazy műfaja felé fordulna... — Ebben van valami. Annyi biztos, hogy véget ért az űrromantika. Amikor az első műholdat fellőtték, amikor az első ember a Holdra tette a lábát, azt képzeltük, hogy most aztán megyünk a Marsra, a Jupiterre, és az ezredfordulóra röpködni fogunk jobbra-balra, még talán a naprendszeren is túl. Ebből sajnos semmi sem lett, és ahogy reményeink elsorvadtak, úgy fordultak el az olvasók is az űrben játszódó sci-fiktől. Mostanra inkább az ember került előtérbe, az ember mint biológiai, mint pszichikai lény, aki legalább annyi csodát, rejtélyt tud produkálni, mint egy képzeletbeli űrutazás. Minek alapján kezd hozzá egy regény megírásához? — Elsősorban tudományos „melléktermékeket” használok. Lehet, hogy ez nem helyénvaló kifejezés, de mégis így van. Egy normális kutató, ha a meglévő jelenségekből, öszszefüggésekből, leletekből nem képes magyarázatot adni bizonyos problémákra, akkor becsukja a füzetét és kijelenti, hogy a tudomány mai állása szerint a kérdés megválaszolhatatlan, majd száz vagy kétszáz év múlva, esetleg sohasem. Ha az illető kutató normális, de valamiféle szépírói képességekkel verte meg jó sorsa, akkor elővesz egy másik füzetet, és máris vígan körmöli a megoldást, mert amit nem lehet megmagyarázni a tudomány eszközeivel, annak a megfejtését egy kalandregény tálcán kínálja. Csak nem szabad a kétfajta tevékenységet összekeverni. Kalandregényeim fikciók, de olyan fikciók, amik mögött a háttér véresen valóságos. Tibetben játszódó könyveimben soha nem találtam ki rítusokat, isteneket. Valóságos helyszíneket írtam le. Hónapokig laktam különböző kolostorokban, megismertem a szerzetesek életét, jól ismerem azokat a hiedelmeket, melyek meghatározzák a keleti népek hitvilágát. Ez a világ rendkívül izgalmas, érdekes, és kutya kötelességemnek érzem, hogy tudásomat átadjam az olvasóknak. Megírhatnám tudományos ismeretterjesztési alapon is, de akkor nagy valószínűséggel nem olvasná el senki . Ezért találtam ki azt a formát, amiben mindenki megtalálhatja az érdeklődésének megfelelő izgalmat. A kalandregény vagy a sci-fi írása közben kibújik belőlem a tudományos főmunkatárs, és arra kényszerít, hogy minél alaposabban mutassam be az általam annyira csodált és szeretett keleti világot. Hogyan képes egyszerre eleget tenni tudományos munkájának és irodalmi tevékenységének? — Nem olyan nagy teher, bár ezzel nem akarom bagatellizálni a kérdést. Szorgalmas ember vagyok, mindig is szerettem szódnak, és ott minden korban történt valami rendkívüli. Paul Lendvay személye igazából technikai megoldás, hogy az időkülönbségeket áthidaljuk. Mennyiben azonosul hősével? Nem okoz-e valamilyen skizofréniát, hogy egy ilyen szuper ember az ön hangján szólal meg? — Ilyen problémáim nincsenek. Tényleg egyes szám első személyben írok, de nem gondolnám. hogy én lennék a szuperzsaru. Az biztos, főhősöm ismeretanyaga azonos az enyémmel, az én szakmámat műveli, bár az is igaz, néha bogarászik is, ami rólam nem mondható el, miként az sem, hogy a különböző fegyverekkel valaha is közelebbi barátságot kötöttem volna. Ezzel együtt azt gondolom, jó lenne olyan gáncs nélküli lovagnak lenni, mint ő, és ez nemcsak az én javamat szolgálná, hanem azokét is, akik megpróbálnak azonosulni vele. Itt elsősorban arra a nem kevés elméleti tudásra gondolok, ami Leslie L. Lawrencet jellemzi. Ön jól ismeri a tibeti helyzetet, a tibeti népet és a lámakolostorok lakóit. Nem gondolt még arra, hogy függetlenségi küzdelmeiket regényben is megörökítse? — Sokáig éltem Keleten, nagyon jól ismerem az ott élő embereket, és talán a politikai helyzetet is. Ezzel együtt nem gondolom, hogy az én feladatom lenne valamiféle politikai állásfoglalás. Soha nem foglalkoztam direkt politizálással, és ez a műfaj, azt hiszem, nem is alkalmas ilyesmire, már csak azért sem, mert a száműzetésben élő dalai láma Magyarországon évekkel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy csak a független Tibetet tudja elképzelni. Nemrégiben pedig azt mondta, megfelelő autonómia esetén el tudja képzelni Tibet jövőjét a Kínai Népköztársaság keretein belül is. Én elsősorban orientalista vagyok, aki nem képes állást foglalni világtörténelmi eseményekben, vagy ha igen, akkor azzal csak azt érem el, hogy magamra haragítok mindenféle hatalmasságokat, amire nekem nincs szükségem, hiszen én még szeretnék kutatni Kínában. Ha valami meggondolatlanságot beszélek, akkor lehet, hogy a dalai lámának megbocsátanak, de nekem semmit nem felejtenek el. Első írásai az ifjúságnak és az egészen kicsi gyerekekhez szóltak. Végképp abbahagyta ezt a műfajt? — Nem hagytam én abba semmit, csak megváltozott körülöttünk a világ. Ma már a gyerekek és a serdültebb ifjúság egyáltalán nem olvas szép- irodalmat, legalábbis olyan értelemben, amit mi értettünk gyermekkorunkban irodalomnak. Ha újra megjelennének az óvodásoknak szóló meséim, azok talán sikeresek lehetnének, de nem biztos, hogy a Dzsingisz kán-életrajzot olyan kitörő lelkesedéssel fogadnák. A gyerekek szorgalmasan utánozzák a felnőtteket, csak akciódús kalandregényeket olvasnak, ha olvasnak egyáltalán. Azt is tapasztalom, hogy a két műfaj mostanra teljesen összemosódott. Ilyen értelemben ezek a könyveim egyúttal ifjúsági regényeknek is tekinthetők. Milyen tervei vannak a _l közeljövőben? — Szeretném folytatni A kő fiai és A nagy mészárlás című könyveimet. Jövőre már a harmadik kötet jelenik ebben a témakörben. Lesz új Paul Lend- vay-történet is, és természetesen állandó hősöm, Leslie L. Lawrence sem vonul nyugalomba. Családja hogyan viszonyul az ön kétlakiságá- hoz? — Szerencsém van a családommal. Tűrőképességük átlagon felüli, elégséges toleranciával viszonyulnak hozzám. Harminc éve nősültem meg. Gyermekeim már felnőttek, önálló életet élnek. A hozzám közel álló családtagok beletörődtek abba, hogy mindenütt van feketebárány. Van, aki iszik, van, aki dohányzik, kicsapongó életet él, kártyázik, lóversenyre jár. Én írok. Senki sem lehet tökéletes.
