Új Kelet, 1996. december (3. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-19 / 296. szám
6 1996. december 19., csütörtök Riport Hadiárvák a kínpadon Nesze semmi, fogd meg jól Van az úgy, hogy az ember hall egy hírt a tévében, vagy a rádióban és felkapja a fejét: végre valami, amiből akár jó dolog is kisülhet, végre egy kis segítség — gondolja, aztán elindul, hogy elintézze és keserű csalódás éri. Kiderül, hogy semmi sem úgy van, ahogy mondták, semmi sem működik... Palotai István (Új Kelet) Valahogy így járt egyik tiszanagyfalusi olvasónk is. Meghallotta, hogy a kormány végkielégítést fizet azon hadiárvák részére, akiktől tizenhat éves koruk előtt politikai, vagy egyéb okokból megvonták a hadiárva-gondozási segélyt. Igen megörült, mert az az egyösszegű ötvenezer forint, amiről szólt a „fáma”, komoly segítséget jelentett volna számára, aki ma már rokkantnyugdíjas... Amikor telefonon megkeresett minket, már túl volt az „első meneten”, a?az a tiszanagyfalusi önkormányzat azon felül, hogy kiadott a számára egy igazolást — miszerint az édesanyja hadiözvegy —, semmi sem történt. Azt kérte tőle az egyik önkormányzati előadó, hogy mondja meg azt a rendeletszámot, amelyre hivatkozik és akkor talán tudnak csinálni valamit az ügy érdekében. Ekkor keresett meg minket. Kérdése az volt, kihez is forduljon, hogy folytassa az ügyet, ami még akkor viszonylag egyszerűnek tűnt. Elsőként a Megyei Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalt kerestük meg telefonon, ahol az illetékes ügyintézőnek igen — Ha bizonyítható a hadiárvaság mivolta, akkor az összeg nem „adható”, hanem jár. Ezt az 1994. május 6-án megjelent Magyar Közlöny 48. kötetében megjelent 94 évi 45-ös törvény egyértelműen kimondja, ugyanakkor a bonyolítást az önkormányzatok hatáskörébe helyezi. Örültünk, hogy az eset megoldódni látszott és felhívtuk olvasónkat, hogy menjen be az önkormányzathoz, hivatkozzon a megjelent törvényi helyre és kérje jogos kérelme megoldását. Alig telt bele egy óra, és olvasónk kissé már idegesebben telefonált, amikor is elmondta, hogy az ügyintéző most meg valami végrehajtási utasítást reklamál. A törvény az semmi! — modta olvasónknak. — Ahhoz kell még egy végrehajtási utasítás, amely megmondja, hogyan kell a törvényt értelmezni... Ha ez kell, hát legyen. Bár legjobb tudomásunk szerint a végrehajtási utasítások kora lejárt a hangulatjelentésekkel együtt, nem voltunk restek újfent felhívni az Országos Kár- rendezési és Kárpótlási Hivatalt. Ekkor már az ügyfélszoleztán kérhetik a társadalombiztosítótól. Mivel közben beesteledett, a meccs másnap folytatódott. Felhívtuk az olvasót és megmondtuk neki a hőn áhított kormányrendeletszámot és a vezető nevét. Ez sem segített! Az önkormányzat előadója megint „beintett” — immár okát sem indokolva. Amikor megtudtuk, már a jegyzőnőt kerestük. Mester Béláné, Tiszanagyfalu jegyzője már sokkal tájékozottabb volt az ügyben. Sőt! Kimondottan szívélyesen válaszolt kérdéseinkre. — Immár két napja járjuk a Canossát, két napja telefonálgatunk összevissza. Az előadónő „igényei” teljesítéseink arányában fokozottan nőnek. Mi a teendő? — A baj ott van — mondta Mestemé —, hogy a rendelet úgy szól: az kaphatja meg az egyösszegű kártérítést, akinek a hadiárvagondozási összeg folyósítását tizenhat éves kora előtt megszüntették. Ezt azonban nagyon nehéz hitelt érdemlően bizonyítani. Amikor a rendelet kijött, mi — tudván, hogy kik voltak a faluban hadiárvák — különböző helyekről (Hadtörténeti Intézet, Társadalombiztosító és a többi) megkíséreltük megkérni az igazolásokat, azonban egyetlen egyre sem jött pozitív válasz. A papírok eltűntek, az intézmények megszűntek (például a Hadigondozó Intézet is), így semmi sem bizonyítható. Mi a tiszanagyfalui ön- kormányzat részéről mindent megtettünk, hogy lakosainknak mindent kihajtsunk ami jár, azonban hitelt érdemlő igazolás híján ebben az esetben semmit sem tudunk tenni. Nem a pénzen múlik. Van a községnek ilyesmire is fedezete, tehát meg tudnánk előlegezni — ahogy a törvény előírja — amíg a társadalombiztosító visszafizeti az összeget, de az igazolás, az nagyon hiányzik — világosított fel Mester Béláné jegyző. Mindez már a mi edzett újságírói lelkületűnknek is sok volt. Ismét Boros urat hívtuk a központból. — Uram! Ezek szerint ez a törvény egy nesze semmi, fogd meg jól! Egy hámozott léggömb, amelyet farizeus módon úgy szövegeztek, hogy csak elvileg járjon a rászorultaknak, gyakorlatilag pedig teljesíthetetlen legyen a megítéléshez szükséges feltételrendszer?! Mert ugyan ki a guta tudja azt negyvenakár- hány év távlatából bizonyítani, hogy tizenhat éves kora előtt megvonták tőle a hadi- gondozás összegét, ha az erre hivatott intézmények sem képesek erre? — Hát bizony ez egy sarkalatos kérdés, de van megoldás erre is, mint mindenre. A járható út a következő: azoknak, akiknek jár az egyösszegű kártérítés, az a legjobb, ha hiányosan — az ominózus igazolás nélkül — beadják kérvényüket az önkormányzathoz, amelyet az ön- kormányzat — hivatkozva a beadvány hiányosságára és az időpontok bizonyíthatat- lanságára — elutasít. Az elutasító határozat ellen fellebbezést kell benyújtani a köztársasági megbízottnak, és ha ő is elutasítaná a kérelmet, akkor a bíróságon is fellebbezni kell. A bíróság az ügyeket esetenként megvizsgálja és majdnem minden esetben jogosnak is találja az igényt... — Ennyi? Ilyen „egyszerű”? — Ez van. — Boros úr, köszönjük a tájékoztatást, most már tudjuk, mit kell tennünk... És az utolsó telefon a jegyzőnőnek. — Tessék képzelni, megtaláltuk a megoldást! Az érintettek megírják a folyamodványukat, önök minden kérvényt bevesznek és elutasítanak, majd mindenki fellebbez — ha kérszer, hát kétszer — és a bíróság végül úgyis a kérelmezők javára dönt. A központ mondta! — Igen, gondolom ez járható út — mondja a jegyzőnő —, akkor mi is így fogunk eljárni. Különben holnap megyek a Közigazgatási Hivatalba és magam is utánakérdezek... Nos, eddig a történet. Az egészben csak egy tökéletesen érthetetlen tényező van: miért kell a bíróság döntését megvárni a kifizetések előtt? A hadiárvák anyagi gondozását ugyanis a kommunista rezsim egyetlen kurta rendelettel szüntette meg. Ennek a rendeletnek minden valószínűség szerint tudjuk a pontos dátumát. Ezek után egy egyszerű számítás következik: a kérelmező születési évszámát ismervén könnyen megállapítható, hogy a kommunista rendelet megszületésekor hány éves volt az illető? Ha nem volt még akkor tizenhat, akkor jár neki a kártérítés, ha már elmúlt, akkor nem. Ennyi. Ilyen egyszerű... Lenne... És mennyivel olcsóbb! Csak tudnám miért kell ehhez a bíróság? ÚJ KELET nagy meglepetést okoztunk kérdésünkkel, hogy hová is küldhetők az ilyen jellegű kárpótlási igények? — Kérem, én még ilyenről csak nem is hallottam — mondta az „illetékes”. — Halvány fogalmam sincs róla, hogy hová kell a kérelmet továbbítani. Nekünk nem, az biztos — hangzott a kimerítő válasz. Jobb ötletünk nem lévén felhívtuk az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal budapesti központját, ahol már ismerték a kérdés lényegét. Az információs iroda előadója a következőket mondta: gálát vezetőjével. Boros János úrral beszélgettünk. — Nem végrehajtási utasítás, hanem kormányrendelet — nevetett Boros úr. — Igen, van ilyen: a 113/1994. számú, ami VIII. hónap 31-én jelent meg. A rendelet a 94. évi 87-es közlönyben olvasható. Megint telefon az olvasóhoz: a rendelet száma ennyi meg ennyi, a tájékoztatást Boros úr adta... Aki mellesleg azt üzente; tudja jól, hogy az ön- kormányzatok szeretik ezekben az ügyekben húzni az időt, mivel az összegeket meg kell előlegezniük, a fedezetet csak Ha beteg a pedagógus Helyettesítő tanári kar A béke terme Lefler György (Új Kelet) Elkezdődött az oktatás gazdaságosabbá tétele, szerkezetének korszerűsítése. A megemelt kötelező óraszámokat egységesen még nem vezették be, de országosan máris több ezer pedagógus vált munkanélkülivé. A megyei pedagógiai intézet felmérése szerint a pedagógusállomány 20—25 százaléka tartósan távol van az iskolától. Mivel ez a körülmény független a korszerűsítési tendenciáktól, kérdésként merül fel az iskolák racionalizálása és eredményes működése. Mindkét érdek a fenntartók részéről fogalmazódik meg, de ezek súlya más lazább, és megint más szigorúbb létszámgazdálkodás esetében. Az intézet e probléma megoldására tanulmányt készített, amelyben a feladattal megbízott, főként pedagógusokból álló munka- csoport egy állandó helyettesítő rendszer létrehozására tett javaslatot. Erről kérdeztük dr. Kuknyó Jánost, az intézet nyugalmazott igazgatóját, témafelelőst. — Intézetünk 1995 októberében Báthory Zoltán helyettes államtitkártól felkérést kapott annak végiggondolására, miként lehetne a rendszerből kikerülő munkanélküli és állásra váró pályakezdő pedagógusok segítségével megoldani az egyre nagyobb arányú helyettesítések szakszerűségét. Mi ezzel kapcsolatosan pályázatot nyújtottunk be az MKM Tanügyigazgatási Főosztályára, amelyet az idén tavasszal el is fogadtak. Ezt követően létrehoztunk egy kutató-fejlesztő munkacsoportot. A témában több szakemberrel is konzultáltunk, tájékozódtunk a holland és osztrák tapasztalatokról, és számtalan műhelyvitán át készítettük el és alakítottuk ki tanulmányunkat. Az elfogadott oktatási törvény-módosításban az állandó helyettesítő rendszer működtetése megyei feladatként lett meghatározva, így intézetünk vállalta fel annak megszervezését, illetve előkészítését. A kérdőíven felmért oktatási intézmények reprezentálták megyénk iskolarendszerét. Száz tanórát csupán egyetlen iskolában, ezer tanóra fölött viszont a megkérdezettek 35 százalékánál helyettesítettek. A pedagógusok tartós távolléte 35,5 százalékban a saját betegsége, 19,8 százalékban a gyermeke betegsége. 16.5 százalékban a terhességgel összefüggő akadályoztatása, 12,4 százaléka tanulmányi kötelezettsége (tanulmányi szabadság) miatt fordul elő. Ezek döntő többsége kiszámíthatatlan, tartós helyettesítésre tervezhetetlen, spontán iskolai problémaként kezelendő. A vizsgálatok és a személyes tapasztalatgyűjtés azt erősítik meg, hogy a helyettesítés eddig nem okozott megoldhatatlan gondot, annak szakszerűsége, illetve szakszerűtlensége kevésbé veszélyeztette az iskolák teljesítményét. Az iskolai létszámviszonyok meg- szigorodásával, a kötelező óraszám emelkedésével viszont a kérdés az eddigi gyakorlattal és annak eszközeivel már aligha jelent jó megoldást. A tartós távoliét miatt kieső munkaidő szakszerű pótlása az iskolai belső tartalékból már nemigen lesz megvalósítható. A külső helyettesítés gondolata iskoláinkban mindezek ellenére még kevésbé népszerű, inkább a kisiskolák ígérkeznek gyakoribb megrendelőnek. A külső helyettesítő megjelenését mindössze 12,7 százalékban találták elfogadhatónak, nem eléggé vonzó a nyugdíjasok visszahívásának a lehetősége (5,6 százalék) sem, még kevésbé a vállalkozói igazolvánnyal megjelenő szabad munkavállaló pedagógus (1,4 százalék) alkalmazása. Nem egyszerű a tartós helyettesítés fogalma sem. Van aki százalékban gondolkodik és úgy látja, hogy az adott tantárgy éves óraszámának tíz százalékát meghaladó távoliét esetén szükségessé váló helyettesítés legyen mértékadó. Akad, aki a két tanítási hétnél, megint más az egy hónapnál hosszabb szaktanári, pedagógusi távollétet minősíti e kategóriaként. Ami persze a tanulók érdekeit illeti, a legrövidebb időn belüli szakszerű helyettesítés látszik a legcélszerűbbnek. Kérdésként merülhet fel, hogy ki helyettesítsen, hogyan történjen a külső helyettesítő pedagógus fogadása, lesz-e, lehet-e ellenérdekeltséggel számolni? Véleményünk szerint az iskolai helyettesítés egy jelentős részét külső, az állandó helyettesítő rendszerben nyilvántartott és intézményesítetten foglalkoztatott szakemberekkel lehet megoldani. Erre a megyei koordinációs központ létesítése és működtetése tűnik reális alternatívának, azaz ebbe az ellátórendszerbe lehetne bevonni és a leghatékonyabban mobilizálni a munkanélküli és a pályakezdő pedagógusoknak az e feladatra alkalmas rétegét. Kozma Ibolya (Új Kelet) Öt egyház hívei gyűjtötték össze vallási emlékeiket Nagy- kállóban, hogy karácsony előtt kiállítást rendezhessenek a művelődési ház földszintjént. Régi, megsárgult keresztlevelek, elsőáldozó-fény- képek, nyolcvan - éves keresztelő főkötő, foszladozó pászka- szentelő kendő őrzi a hit jelképét. A kétezer fős zsidóságból már csak néhányan élnek, az emlékeket viszont nemzedékeken át őrzik. Barna András, vagy régi nevén Berget Móric szedte össze a kisváros hitközségének jelképeit. Kipát, templomi főkötőt, édesapja vitézi érdemrendjét, könyveket, bibliákat, s a nagykállói csodarabbiról szóló írásokat. A római katolikusok a Római Kalász Egyesület zászlóit, ódon miseruhákat, a város papjainak névsorát, anyakönyveket őriztek meg. Bibliákat, imakönyveket, sárga bérmálási fényképeket, keresztleveleket. Szobrokat, feszületeket, a népi vallásos érzület tagjait. Az újjáalakult cserkészcsapat egyenruhája már a jelené, ugyanúgy, mint az iskolás gyerekek által rajzolt karácsonyi képek. A múlt és a jelen így találkozik a Hitéletünk című kiállításon, amely ugyanúgy a reformátusoké, mint a katolikusoké vagy a zsidóságé. A tárlat darabjainak megtekintését és megértését segíti a nyugdíjas hodászi tanító néni emlékező szavai, aki házról házra járt, hogy összeszedje mindazt, ami a hitélet emlékét őrzi.
