Új Kelet, 1996. november (3. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-02 / 256. szám
1 1996. november 2., szombat Kultúra „Elvarázsolódtam a zenétől” A koncertező művésztanár Nyíregyháza a zene városa — hangzott el a nyíregyházi zeneiskola legutóbbi, nagy sikerű koncertjének megnyitójában. Valóban, a Zeneiskola, a Kodály Zoltán Általános Iskola és a Művészeti Szakközépiskola pezsgő zenei életet teremtettek a városban. A világhírű együttesek mellett a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar és a városban tanító zenetanárok hangversenyei jelentik a zenekedvelők csemegéit. Berki Antal (Új Kelet) Tündik Judit két éve végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni kihelyezett tagozatán, de már középiskolás korában tagja volt a Piccoli Archi ifjúsági zenekarnak. Amerikai vendégszereplésük során nagy sikerrel játszott zenekari kísérettel. Diplomája szerint hegedűtanár és kamara-előadóművész. — Tanítok itt, a Zeneiskolában és a Művészeti Szak- középiskolában, tagja vagyok a Szabolcsi Szimfonikus Zenekarnak. Ezek elég időigényes elfoglaltságok, de ha marad valami kis szabad időm, akkor különböző szólószámokat tanulok. A két dolog elég fárasztó, de lehet őket egyeztetni. — Készül-e valamilyen hegedűverseny előadására? — A főiskolán tanultunk hegedűversenyeket. Csajkovszkijjal diplomáztam, tudom a Mendelssohn-hegedű- versenyt, Dvorákot, de jelen pillanatban a szonáta műfajt, vagy a szólót praktikusabbnak tartom. — Mikor kezdett hegedülni? — Valamikor harmadikos koromban. Nálunk amolyan családi „betegség” a zene szeretete. Édesanyám is hegedűtanár, a nővérem zongorát tanít. Édesapám ugyan nem játszott semmiféle hangszeren, de a maga módján ő is zeneszerető ember volt. Ilyen környezetben nem is csoda, hogy elvarázsolódtam. — Tanárként hogy érzi magát? — Még csak második éve tanítok, de szeretek gyerekekkel foglalkozni. A teljesen kezdőktől a már gyakorlott, érettségi előtt álló növendékekkel dolgozom. Nagyon izgalmas hétéves gyerekeket megtanítani a zene alapjaira. — Nem gondolt még arra, hogy csak zenészként éljen? — Amikor végeztem, lett volna lehetőségem a debreceni zenekarhoz szegődni, de inkább hazajöttem tanítani. Szeretek itt lenni, szeretem a gyerekeket, nem igazán vonz a főállású zenészélet. Művészi ambícióimat kielégítik az időnkénti hangversenyek és a rendszeres zenekari játék. A kettő között elég nagy a különbség. A zenekari játéknál is fontos a felkészültség, a technikai tudás, de ott hat vagy nyolc hegedűs játszik egy szólamot, alávetve magukat a karmester elképzeléseinek. A szóló igényesebb előadásmódot kíván, ez persze nem jelenti azt, hogy a zenekari munkában megengedhető a hanyagság, de mégiscsak nagyobb figyelmet követel a műfaj. Itt aztán kiélhetem a saját elképzelésemet az adott műről, de itt minden felelősség az előadó vállán van. Ugyanez a helyzet a hegedűversenyek előadásánál is, bár ott a zenekar sokat segít a szólistának. Nagyon fontos a zenekar és a szólista összjátéka. Amikor 1990-ben a Piccoli Archi zenekar Amerikában vendégszerepeit, akkor játszottam Vivaldi Négy évszak című művéből a Tavasz tétel szólóját. Igazából nagyon szeretek koncertezni, gyakorlatilag 11 éves korom óta játszom közönség előtt, de ugyanúgy szeretek tanítani is. Azt gondolom, a kettőt kitűnően lehet ötvözni, és remélem, még sokáig fogok a pódiumon és a katedrán is közmegelégedésre szerepelni. Palotai István (Új Kelet) Amikor kopogok Sándor Júlia öltözője ajtaján, úgy robban ki a helyiségből, hogy hátrahőkölök, majd elszáguld előttem, mint Bikila a római olimpián. Előbb beviharzik a vaksötét tv-terembe, de hát ott hogyan lehet cikket írni? — s már szinte repül a büfébe. —Művésznő! Mondták már, hogy Ón kortalannak tűnik? — Persze, pedig már tizenhat plusz vagyok! —Milyen családból származik? — Édesapám kőműves, az anyukám pedig a Patyolattól ment nyugdíjba. Apu különben nagykállói, de én már Pesten születtem a hetedik kerületi Chicagóban. — Mindig színésznőnek készült? — Szó sincs róla! Gyerekkoromban űrhajósnő vagy nyugdíjas párttitkár akartam lenni. A párttitkárságot a történelem, az űrhajózást pedig a fizika nevezetű tantárgyban mutatott előmenetelem lehe- tetlenítette el... — Hová járt iskolába? — A Steimetz Gimnáziumba, ahol sokat mondtam verset és mesét. Még nyertem is néhányszor. Erre mondta a magyartanárnőm, hogy „vakok között a félszemű is király”. Tizenöt évesen kóstoltam bele az amatőr színjátszásba. Attól kezdve tudatosan készültem a pályára. —Ezalatt pontosan mit ért? — Azt, hogy többé nem tanultam. Helyette minden este színházba jártam! Anyukám „hátasokat dobott”, és szegénykém csak azért könyör- gött, valahogy azért érettségizzek le, és legyen egy nyelvvizsgám. Ez „bejött” neki. — Jelentkezett a Színművészeti Főiskolára? — Hogyne! Háromszor is, de megfosztották önmagukat tőlem. Az igazat megvallva, nem szakadt meg a szívem a fájdalomtól, mert nagyon jól éreztem magam, mint az Arany János Színház stúdiósa, arról nem is beszélve, hogy a második év után Csikós Sán- dorék ideszerződtettek Nyíregyházára. — Hogy érzi itt magát? Sándor Júlia színművész — Jól... Most éppen férjhez akarok menni. A célszemély ismert, és tudja a szándékomat! —Mégis, mikor lesz a nász? — Nem tudom. Mondjuk a jövő héten. — Szabadna tudnunk a célszemély nevét? — Titkos... — „Civil személy", vagy színházi ember? — Színházi. — A színészházban lakik? — Igen, ott lakom. —Nem Ön, hanem a célszemély. — O nem. A többit nyomozza ki a kedves olvasó! — Mi volt az első igazi színházi szerepe? — A Liliomfi Erzsikéje. Nagyon szerettem. — Mit mondana önmagáról mint színésznőről? — Könnyen tanulok, ntem vagyok görcsös, persze helyzete válogatja. Rendezőtől, darabtól, szereptől függ. Alkalmazkodó típus vagyok. Megtanultam szeretni a mindenkori helyzetemet. Rájöttem, hogy ahogy én érzem magam, úgy „éreznek” mások is engem. Vagy rólam. Felőlem. Nem! Irántam! Ez az! Megvan! — Ha mondjuk két szóval kellene jellemeznie önmagát, melyek lennének azok? — Praktikus és csupaszív. Remélem, jól ítélem meg magam... —Milyen jegyben született? — Skorpió vagyok... — És valóban jellemzőek önre a Skorpió-jegyek? Ha nincs éppen kit megmarnia, hát önmagát kezdi marni? — Nem, dehogyis! Magamat soha. — Milyen Ön szerint az ideális férfi? — Humora legyen! Szerintem ez a legfontosabb. És csinos feneke! — Önnek teljesült az álma, elérte a célját, színésznő. Most így belülről látván, hogy érzi? Azt kapta, amire számított? — Pontosan azt. Hála istennek, nem csalódtam! Azt hiszem, sikerült. — Nagyon szeretik a nyíregyháziak. Örül — tud örülni — ennek a szeretetnek? — Nagyon!!! Boldog vagyok, ha például virágcsokrot kapok, vagy rám mosolyognak az utcán. Néznek, köszönnek. — És nincs semmi hátulütője a népszerűségnek? — Annyira azért nem vagyok népszerű... — Tudja, hogy nagyon tehetséges? — Koszi... — Ha jól tudom, már filmvásznon is „előfordult". — Szász János Wittmann fiúk című filmjében játszom egy epizódszerepet. Közben pedig nagyon megszerettem a filmezést. Egészen más készenléti állapotot követel. — Miben láthatjuk az idén? — A Szépek szépében Pan- cit, az egyik gonosz testvért játszom, aztán egy jó karakterszerepet — Juliette-et — a Két férfi az ágy alatt-ban, és talán a Casablancában is lehetőséget kapok. A többi még a jövő zenéje! — Sok sikert, és fergeteges lakodalmat! 1956 az irodalomban MTI 1956 ezután megmutatkozó irodalmi utóélete várhatóan izgalmasabb lesz, mint azok az írások, amelyek közvetlenül a forradalom pillanatának ihletésében keletkeztek. A korai művek politikai és forrásértéke megkérdőjelezhetetlen, de az elkövetkezendő, ’56-tal foglalkozó irodalmi alkotások fogják a forradalom tartós továbbélését biztosítani. Mindezt Göncz Árpád köztársasági elnök mondta a Magyar írószövetség „1956 az irodalomban” című, az írószövetség klubjában kedden megrendezett tudományos konferenciáján. A köztársasági elnök utalt arra, hogy negyven év távlatából fog kiderülni: az ’56-ról született művek közül melyik maradandó, melyik állja meg a helyét abban a korban is, amelyben az olvasók nagy részét nem kapcsolják közvetlenül élmények ezekhez az eseményekhez, és a sorok közé elbújt mondanivaló megfejtéséhez szükséges kulcs elveszett. ÚJ KELET Mit játsszunk? Palotai István (Új Kelet) Hajdanában — a múlt században — a színidirektorok természetesen minden erejükkel azon voltak, hogy olyan darabot válasszanak, amely telt házat hoz. Nem csoda, hiszen a napi bevételből éltek, sokszor pedig a szó legszorosabb értelmében azt ették... A vándorszínészek sokszor tanultak be helyi notabilitásoktól származó „műveket” is, hiszen az már maga is fél siker volt, ha a közönség tudta, hogy a darabot az orvos írta, máris jöttek, mint a jó kútra vízért. A mindennapi „zsufiház” éltette a nemzet napszámosait. Aztán lassan — főleg a nagyvárosokban, elsősorban Pesten — más szelek kezdtek fújdogálni. A művészek fix fizetést kaptak, és egyre több „államilag” támogatott és irányított színház kezdte meg működését. Ha éppen diktatúra volt, akkor nagyon meg kel- lett nézni, hogy milyen előadás látja meg a napvilágot, nehogy sértse az ügyeletes hatalmat, különben a cenzúra azonnal visszadobta, és betiltotta a bemutatását. Ezenfelül egyéb politikai érdekeknek is meg kellett felelni, követvén az intenciókat. A huszadik század első felében rengeteg kisebb-na- gyobb színház volt Budapesten, és így óriási volt a konkurenciaharc. Az egyik körúti színház — a tönk szélén állva — már nem tudott mit kitalálni, erre a művészeti titkár gondolt egy nagyot, megírta a tévesztővígjátékok eszenciáját (Egy bolond százat csinál), és ezzel megmentette a színházat, mert a darab hatalmas sikert aratott. A kommunizmusban a darabválasztás veszélyes és kőkemény feladattá vált. Rákosi országlása alatt csak és kizárólag szocialista esz- meiségű előadások kerülhettek színre, és ha netán valamelyik igazgatónak eszébe jutott valamilyen polgári darabot elővenni, már mehetett is Isten hírével. Az általános gyakorlat az volt, hogy a színház vezetősége kérszer annyi darabot nyújtott be véleményezésre a pártbizottsághoz, mint amennyire szüksége volt a műsortervben, s amennyit képes volt eljátszani. így is sokszor előfordult, hogy a főpróbán állítottak le bemutatókat. Aztán enyhült a szorítás, a veszélyek megszűntek, mégis megmaradt a kétszer annyi darab javaslatának gyakorlata. Ha nem csalódom, jelenleg újra a régi szép idők szelei fújdogálnak, és ma már megint csak az számít, hogy megteljen a ház. Hiába! Az élet mindig szabályozza önmagát... „Alkalmazkodó típus vagyok...” 77 1
