Új Kelet, 1996. november (3. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-02 / 256. szám
1 i UJ KELET 1996. november 2., szombat Gyurkovics Tibor, Kossuth-díjas íróval „A süllyedő hajóból két kézzel is merni kell a vizet!” Saját bevallása szerint is minden volt már, ami csak elképzelhető. Rendezte a normát a Beszkártnál, tanított a gyógypedagógiai főiskolán, nevelt kifejezetten idióta gyerekeket, volt színész, dramaturg, pszichológus kórházban, és a fociválogatottnál igazságügyi orvosszakértő, író, költő, műfordító. Nyughatatlan természete mindig új és új vizekre vezényelte. Alapított művészeti akadémiát, írókamarát, tevékeny közéleti ember, de mint mondja, soha semmilyen pártnak nem volt tagja Gyurkovics Tibor. Jezovicsként, amolyan egyszemélyes háborút vív a tunyaság, a föld- hözragadtság ellen. írói munkásságát József Attila- díjjal és Kossuth-díjjal ismerték el. Most hatvanöt éves, de cselekvőképességét, energiáját bármelyik húszéves is megirigyelhetné. Berki Antal (Új Kelet) — Munkáiban sokszor hivatkozik Jezovicsra, tudhatnánk erről a személyről valamit? — Nem olyan titokzatos valaki ez a Jezovics. Szeretem a tárcát mint műfajt, és szívesen művelem is. Csak az a baj, hogy egy írás általában egyes szám első személyben íródik, az meg olyan szerénytelen dolognak tűnik. Szim- patikusabb számomra a harmadik személy. Amúgy, Jézus-hívő ember lévén, nem volt nehéz összehozni ezt a kitalált emberkét. JEZosz (kicsit görögösen) és Gyur- kOVICS. így lett tárcáim hőse Jezovics. — Miért lett pszichológus? — Sok minden voltam én már, mikorra pszichológus lettem. Kezdődött azzal, hogy én amolyan pettyes származású gyerek voltam. Apám a kenyérgyár igazgatója volt, és ráadásnak a piaristákhoz járatott, ami szintén nem volt jó ajánlólevél, hát persze hogy nem vettek fel az orvosi egyetemre. Igaz, én nem is akartam orvos lenni, de édesanyám mindenképpen azt szerette volna. Olyan tizenhét éves lehettem, amikor egy haverom hozott egy csatos üveg szilvapálinkát. Irgalmatlanul berúgtam tőle. Szülőhelyemen, Rákosfalván rohangáltam föl s alá az utcákon, kezemben a csatosüveg és kiabáltam: Juszt se leszek orvos! Nem is lettem, de hálát adok Istennek, hogy bölcsész se lettem. Az olyan, irodalommal foglalkozó szakma, mindig elemzik a szövegeket. Kit érdekel? Igen ám, de valahová menni kellett, mert különben elvittek volna katonának. A gyógypedagógia műhelyében Akkor már a gyógypedagógiára járt az egyik osztálytársam, akinek nagybátyja volt Bárczy Gusztáv. (Azóta a főiskola névadója — A szerk.). Most írtam meg az élettörténetét, és tárgyaltam róla azzal a nagy magas emberrel, Magyar Bálirittal, hogy tegyen meg mindent a kiadásért, a feleségem meg nevetett, mert én körülbelül fele akkora vagyok, mint a miniszter. Biztosan jól mutattunk együtt. Én talán a derekáig értem. No, szóval ez a Bárczy egy zseniális fickó volt. Fülész, gégész, gyógypedagógus és néptanító egy személyben. Ellentétben más magyarokkal, dolgozni is szeretett. Biztos volt benne valamilyen sváb beütés. Megalapította a főiskolát, és akkor kerültem én oda. El is végeztem, igaz, csak egy évet tanítottam, de olyan gyerekeket, akik szenet ettek, akik tiszta idióták voltak. Eszméletlenül nehéz volt velük foglalkozni, de örökké hálás vagyok a sorsomnak, hogy taníthattam őket. A főiskola rendkívül izgalmas volt. Egy csomó orvosi tárgyat tanultunk, anatómiát, meg ilyeneket. Szerintem az ember közelebb áll a testéhez, mint a leikéhez, ezt nagyon sokan tudják, csak nem akarják elismerni. Nagyszerű tanárok tanítottak akkor a főiskolán. A Flóra-versek ihietője Tanított Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra is, az a Flóra, aki József Attila nagy szerelme volt. Szegény egy életen át bizonygatta, hogy Attila nem miatta csavarodott be. Illyés Gyula még a halála előtti időkben is kapott olyan névtelen levelet, amiben József Attila gyilkosának nevezik. Flóra nagyon szép nő volt és József Attila beleszeretett. Egyébként Attila bárkibe beleszeretett. Nem volt szép ember, alacsony volt és szorongott. Zseniálisnak zseniális volt, de a társadalom nem úgy van berendezkedve, hogy tekintettel legyen ilyesmire. Az érvényesül, aki mozog, mint a biliárdgolyó. Attila nem úgy mozgott, szegénykém lökődött ide-oda. Megismerte ezt a pszicho- lógát és halálosan beleszeretett. írt hozzá egy csomó zseniálisan gyönyörű verset, és ebből lett a legenda. 1937 márciusában vagy februárjában ismerkedtek meg, találkozni is alig találkoztak, mégis a Flóra-versek a magyar költészet legszebb szerelmes versei közé tartoznak. Flóra Gyurkovics Tibor Fotó: Csonka Róbert próbált ettől menekülni, de egy beteg ember erőszakosságát nagyon nehéz lehet legyűrni. Nem arról van szó, hogy Flóra betegítette meg Attilát, de egy ilyen embert nagyon könnyű kibillenteni lelki egyensúlyából. A szerelem még egy egészséges fickót is kibillent, még ha lóháton van, akkor is, hát még egy teljesen labilis alkatot. Akkor József Attila harminchat éves volt és zseni — ha egyáltalán van ennek a szónak valamiféle jelentősége. Nem is érdekes, mert a versei önmagukért beszélnek. Rettenetesen jó verseket írt. Ez a nyomás azóta is rajtunk van, hiszen még Pilinszkyt is elbizonytalanította ez a hatalmas tehetség. Flóra belebetegedett ebbe a hatalmas szerelembe. O pontosan tudta, hogy József Attila nem az ő esete. Különben is már elég régen felfigyelt a környezetében feltűnő Illyésre. Attila csak ostromolta, írta hozzá a szebbnél szebb verseket, ő meg betegségbe menekült előle. Hét hónapig volt szanatóriumban, és mire kijött, addigra Attila már halott volt, talán ha egy hónapig talál- kozgattak, akkor is nagyon tartózkodóan viselkedett vele szemben. Azóta lassan hatvan év telt el, a szereplők már régen sírjukban nyugszanak, de a Flóra—József Attila „viszony” körül csak nem akarnak nyugodni a kedélyek. Szerencsémre ez az Illyés Gyuláné tanított engem a főiskolán és hozzásegített ahhoz, hogy pszichológia szakot végezzek a bölcsészkaron. A főiskolán tanítottam 1956-ig. A forradalom alatt a forradalmi bizottság elnöke lettem. Utána meg kidobtak a főiskoláról. Végül is ennyivel megúsztam ötvenhatot. Utána megint fogyatékos gyerekeket tanítottam Kőbányán, és boldog voltam. Onnan, a kőbányai iskolából kerültem be a Lipótmezőre, szerencsére nem kezekként, hanem pszichológusként. Nyolc évig dolgoztam a Lipótmezőn. — Hogyan indult irodalmi pályafutása? — Már nyolcévesen próbáltam egy regényt fabrikálni olyan Tom Mix-stílusban. Úgy látszik, már akkor tudtam, hogy előbb-utóbb amerikaiul kell írni. A piaristáknál már elismert „költőnek” számítottam. Tényleg! Szerintem 15—16 éves koromban jobb verseket írtam, mint ma. A színház világában Nagyobb koromban megkerestem Weöres Sándort. Nekem ő volt az abszolút költő. Becsöngettem hozzá, azt mondta: , Jaj, de jó, hogy jöttél (vékony hangja volt és mindenkinek Sanyikénak kellett őt szólítani). Gyere be, hoztál bort?” Körülbelül erre koncentrálódott az irodalmi beszélgetésünk. De azért a verseimet is elolvasta. Aztán általa lassan bekerültem az irodalmi életbe, és 1961 -ben megjelent az első verseskötetem. Mit mondjak, a kritika nem nagyon örült nekem. Hogy Orbán Viktor kedvenc szavajárását idézzem: A betonba döngöltek, hogy ellenség vagyok, meg reakciós, egzisztencialista, meg ilyenek, és még ráadásul pszichológus is. Az akkori irodalmi közegbe én nem nagyon fértem be. Költőként csak különféle kacskaringók után ismertek el. Az egyik ilyen volt a színház, meg a film. Úgy tűnik, elég tűrhető dialógusokat írok, és Pártos Géza, aki akkor a Madách Színházban volt rendező, bemutatta az egyik darabomat. Elég hamar a színház világába kerültem. írtam vagy 16 darabot, ezeket be is mutatták. Nagy fővárosi színházakban adták elő drámáimat úgy, hogy szép lassan tekintélyes írónak kezdtek nézni, már nem lehetett olyan könnyen a perifériára szorítani. Azért kedvenc nem lettem, Aczél például vagy nyolc alkalommal személyesen húzott ki a József Attila-díj listájáról, úgyhogy mire megkaptam, semmilyen örömöt nem okozott. Valahol a tűrt kategória alsó határán éltem. A kommunisták nem szerették az értelmiséget, én meg pechemre annak számítottam. Végül is ennyi esztendő távlatából visszanézve, nem mondhatom sikertelennek irodalmi pályafutásomat, még akkor se, ha én igazából soha nem akartam író lenni, soha nem volt célom réztáblára kiíratni: Gyurkovics Tibor író. Én megmaradtam olyannak, aki voltam. Én vagyok a Gyurkovics, kicsit költőiesebben: A Jezovics. — Most volt a Magyarok Világszövetsége küldöttgyűlése. Úgy tűnik, nem csak kívülről támadják sokan a szövetséget, de mintha belül is nagy ellentétek feszülnének. Választmányi tagként ezt ön hogyan éli meg? — Ez nagyon szomorú, ez az úgynevezett turáni, vagy magyar átok. Ez valami döbbenetes. Az ember néha arra gyanakszik, hogy ez fajtatulajdonság. Itt van ez az új keletű demokrácia, amit majdnem teljesen reménytelenül próbálunk gyakorolni, hiszen demokráciát csak gazdag országok tudnak csinálni. A szegény, nyomorult államok erre képtelenek. Ott mindig felülkerekedik vagy a beavatkozás, vagy az enyhe terror igénye. Nálunk nincs demokrácia, ez egy illúzió. Jó lenne, ha létrejönne valami összjáték a különböző pártok között, de sajnos erről szó sincs. Itt súlyos hatalmi harcok folynak a demokrácia ürügyén. Képtelenség az, hogy egy ilyen szövetség életébe, mint az MVSZ, akár nyugatról, akár nemzetközileg, akár a fenntartó állam részéről bárki is beleszóljon. Egyesekben még az is felvetődik, hogy minek egyáltalán ez a szövetség? Pedig ennek a nyomorult országnak, amelyik ötszáz év alatt annyiféle borzalmon, kataklizmán ment keresztül, joga van saját fajtáját, nyelvét ápolni, védeni. Ebbe senkinek sincs joga beleavatkozni. Sem a New York-i bankárnak, sem a felelős beosztásban lévő magyar kormányzati tényezőnek. Jó lenne, ha a szövetség élén egy nagyformátumú, zseniális politikus állna, de nincs ilyen. Illetve javasoltuk volna Pozs- gait, de a nyugatiak mint kommunistát lesöpörték az asztalról jelölésünket. Nem is arra gondoltam, hogy elnök legyen, de valamilyen pozícióban segíthesse Csoórit, aki ugye nem politikus alkat, hanem nagy tehetségű író, aki így, vagy úgy, örökölte Illyés Gyulától a levegőben maradt marsallbo- tot. Csak bizakodni merek, hogy előbb vagy utóbb meglesz az összhang a szövetségben, és akkor valóban együtt tud munkálkodni a nyugati, a hazai és a kelet-európai országokban kisebbségben élő magyarság. A világ folyását nézve erre most nagyobb szükség van, mint valaha. A közéleti ember — Miért hozták létre az írókamarát? — Muszáj volt. Az írószövetségbe gyakorlatilag csak azok nem léptek be, akik nem akartak. Van vagy ezerkétszáz tagja. Ennyi író még Angliában sincs. Aczél az írószövetség vezetőségében nagyon jó arányokat hozott létre, és amíg az írók ellenzékben voltak, az aczéli elképzelés működött is. Később ez az egyensúly felborult. Néhányan létrehoztunk egy fiókot, ahová hatvan-hetven író tömörült. Sajnos elég tragikus most a helyzet, hiszen elképzelhetetlen, hogy Csurka és Konrád ebben az írói kamarában tagként jelen legyenek. Nagy baj ez, mert akár tetszik, akár nem, süllyedő hajón teljesítünk szolgálatot. Minden tehetséges embernek kutya kötelessége merni a vizet azzal, kinek mije van. Akár vederrel, akár sapkával, de ha nincs más, a két kezével! Nem szabad megengedni, hogy noha a hajó már félig van vízzel, egyesek újabb és újabb lyukakat fúrjanak bele. Ma az értelmiség, az alkotók társadalma végzetesen ellentétes oldalon áll. Valamikor Aczél György a maga zseniális praktikáival viszonylagos egységet volt képes összehozni ebben a társadalmi körben. Most mindenki mindekivel hadakozik. Sebeket osztanak, sebeket kapnak. Szép lassan frusztrálódik az írók közössége. Jómagam kicsit felülről nézem ezt az áldatlan küzdelmet, de nem vonhatom ki magam hatása alól. Megpróbálok valamilyen integráns személyiséggé válni, és megpróbálom elérni azt a paradicsomi állapotot, amikor még a magyar írók korra, fajra, műfajra és világnézetre való tekintet nélkül vidáman boroztak együtt Óbudán, a Síposban. \
