Új Kelet, 1996. november (3. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-09 / 262. szám
Színitanoda A nemzet napszámosai Az alábbi részletet Az Országos Színészeti Tanoda Tan- és Segédkönyvei sorozat Az aesthetikai testtartás- és mozgástan kézikönyve című kötetből választottuk. Dr. Váradi Antal munkáját, mely Budapesten 1884-ben jelent meg a kor ifjú színészeinek oktatására, az eredeti helyesírással idézzük. Bátorságot veszünk nehány olyan vétség- s ezen szabályok megszegésének megjelölésére, melyek szerfölött gyakoriak. Sok fiatal színész zavarban van aziránt, hogy belső szerveit merre keresse. Mert ha Pamina azt énekli: „Erezem!” s jobb kezét szenvedélyesen szorítja bal vállára, s amellett vízirányosan tartja kifelé könyökét, okvetlenül azt hisszük, hogy szíve kivételképpen ott fekszik. Vagy Pamina mikor azt énekli: „Ah érezem — hogy eltűnt már...”, s ahelyett, hogy kezét vagy kezeit egyszerűen szívére tenné, mindkét kezével keblét takarja, még pedig a nyaka fölé, mit mondjuk a Pamina érzelméről? Annyi balfogás és mozdulat van e tekintetben, hogy elég felsorolni őket arra, hogy óvjunk tőle mindenkit. Ilyenek: Folytonos kézdörzsölés. Csípőre rakott kezek. Zseb- redugott kéz. Körömrágás, vagy a körmök nézdegélése, valamely zavarszülte pauza kitöltése czéljából. Hüvelykforgatás. Bútorok, tárgyak vagy épen személyek megfogdosása. A velünk beszélő személy gombjaival játszás. Játszás az óralánczczal, még pedig folytonosan. A kezek összetétele hátul, a kabát alatt, stb. A karmozdulatok alaptörvényeinek (tehát a port de bras-nak) könnyű és tetszetős kivitele czéljából (mert a ki ezt nem tudja, az plastice szépen mozogni sem tud) gyakorolja a tanulóé port de bras-t szakadatlanul. Ha színészeink és színésznőink, mielőtt a színpadra lépnek, a port de bras-t teljesen begyakorolják, úgy a közönség soha sem lát elcsavart, hegyes, esetlen, miden aeshetikai érzéket sértő mozdulatokat. A kezdők állandó mentsége: „Még nagyon rövid idő óta vagyok a színpadon — majd az idő leköszörüli szögletességemet..” Ne feledjük azonban, hogy előbb kell azt leköszörülni, s csak aztán szabad a közönség elé lépni. Ez a legkevesebb, mit a közönség követelhet, mert nem azért jön színházba, hogy testgyakorlási kísérletek tanúja legyen, melyek, minthogy szabályok által nem vezéreltetnek, valóban aesthetikai mozgásra sohasem vezetnek. A járás mechanikáját ismerjük. Itt csak aesthetikai szempontból kívánjuk azt tárgyalni. A járásnál főkép arra kell ügyelnünk, hogy testünk ne mozduljon minden lépésnél ide-oda, előre s hátra, hanem hogy lábaink (a csípőn kezdve) a felső testet, melynek könnyedén szabad csak előre hajolni, járásközben ne alterál- ják. Amellett a járásban a lépések nagyságára nézve bizonyos egyenletességet, bizonyos tempót kell megállapítanunk, azaz: maradjunk következetesek az egyszer megkezdett lépéshez s nagy és kis lépések egymással ne váltakozzanak, mert ezáltal a szemlélő teljesen elveszti a nyugalom s méltóság érzetét. Affectatio, merevség, lomhaság stb., melyeket a hibás járás hoz létre, nagyon gyakoriak. Ilyen hibák a járásban: Járás merev lábakkal. Ha a lábhegy vagy sarok nagyon korán érinti a földet járás közben. Ha felső testünk túlságosan előrefügg. Kacsajárás. Ugráló, tánczoló járás. Az úgynevezett ruganyos járás, mikor minden láb a megtett lépés után mintegy a levegőbe pattan. Merev deréktartás járás közben. Járás merev, előrevetett vagy lóbbálódzó karokkal. Túlságosan gyors járás. Csúszó, vontatott járás. Nagyon topogó járás, stb. Nem időzünk tovább e hibáknál; elég, ha megnevezzük azokat, hogy mindenki, aki a járás elemi szabályait ismeri, elforduljon tőlük. Egyet még sem hallgathatunk el, ugyan hála az égnek, újabb időben egészen eltűnni látszik a színpadokról, régibb időben azonban a „hősi” vagy „tragikus” jellemző lépése alatt volt ismeretes. Az előre lépő láb bizonyos lökéssel toppan a földre, s miután a következő láb hegye ugyancsak lökésszerűleg féllépésnyire az első után vonaték, rövid pauza áll be —- s a másik lábbal a leírt lépés ismétlődik. E lépés a jelen század elején élte virágkorát; Gutmann idézett munkájában említi, hogy látott jeles színészeket, kik nem voltak képesek e lépés nélkül hősöket ábrázolni. Némi nyoma itt-ott még ma is tapasztalható. Vajha az is mielőbb eltűnvén, a természetes járásnak adna helyet. Táncsics Mária és Feleki Sári — Csehov Sirályában Negyvenöt éve, az 1951 őszén indult évadban kezdte meg működését a Faluszínház, a későbbi Állami Déryné Színház. Nehéz lenne teljes értékű felelettel szolgálnom, ha valaki azt kérdezné ma tőlem, hogy volt-e értelme hajdan e társulat létrehozásának? A szándék és a cél mindenesetre kétségtelenül tiszta és nemes volt — a legkisebb faluba is elvinni a színházkultúrát. A kérdés csak az, hogy elérte-e a célját, jobb, műveltebb lett-e a magyar falu? Meglehet. Rengeteg fiatal, tehetséges és később nagy színész kezde el pályáját itt: a falvak és kisvárosok világot jelentő deszkáin. Palotai István (Uj Kelet) A Déryné Színház rendezőinek névsora meglehetősen „szórt” képet mutatott. Széchy Ferenc kitűnő színházi szakember, remek rendező volt, aki politikai büntetésül került a színházhoz, Petrik József is remek volt, azonban aki abban a szerencsétlenségben részesült, hogy például Kertész László vagy Csongrádi Mária rendezte, annak bizony könnyen elment a kedve nemcsak a színháztól, hanem még az élettől is. Eme két vonalas mosz- kovita pártember ugyanis „színház ellen volt beoltva”. A példa kedvéért gondolom elég, ha elmondom, hogy Csongrádi Mária a Szentiván- éji álom főpróbáját tartotta, amikor valami „guzmi” miatt leálltak a színészek a jelenettel. A hirtelen beállott csendben csak ennyi hallatszott a nézőtérről: „...és ha még egy kis fokhagymát is teszel bele...” Csongrádi ugyanis a főpróba kellős közepén recepteket cserélt Szalay Edit segédrendezővel. Pedig a színpadon nem akárkik álltak! Hajdú Endre Jászay-díjas, a népszerű és remek Hável László, Lendvay György, Gömöry Vendel István és még sokan mások. Ha csak annyit mondok, hogy egy-egy darabot százötven-kétszáz faluban adtak elő rendetlen, koszos színpadokon, hideg, negyedrangú szállodában laktak, ócska, hideg, büdös, rázós buszokkal utaztak, és mindezt bagóért, akkor nagyon nehéz megérteni ma azt a művészi lelkesedést és rendíthetetlen hitet, ami vezérelte a művészeket. Mert körülmények, rendezők ide vagy oda, mindenki hitt abban, amit csinált! Hogy mégis mitől és kitől születtek remek előadások, az titok. Valószínűleg a színészek akaratából, elszántságából és tehetségéből. Illyés Gyula Fáklyalángja, Shakespeare Szentivánéji álom című műve, vagy például egy kitűnő operettelőadás, a Hawaii rózsája igenis állomásai voltak a magyar színházművészetnek. Tehát a rémálom a körülmények rémálma volt, nem a színpadé. Annyira nehezen lehetett elviselni ezt az életet, hogy majdnem mindenkinek volt valami hobbija, amit — monhatni — mániákusan űzött. Hajdú Endre. ahogy megérkezett a busz valahova, azonnal elment régiségeket kutatni. Leginkább a történelmi fegyverek izgatták. Hável László a színházelméletet bújta. A fiatal színészek olyanok voltak, mint a tengerészek: minden városban, ahol hosszabb ideig lakott a társulat, szeretőt — néha többet is — tartottak, csak hogy az időt múlassák. Általában kettőkor indult a busz és éjjel egykor-kettő- kor érkezett vissza a társulat. És ez így ment nap mint nap, ha úgynevezett „pötty” előadássorozat volt, azaz mindenki otthon lakhatott. A turnék tíznaposak voltak, ilyenkor Zalaegerszegen, Szombathelyen, Nyíregyházán laktak a társulat tagjai, és innen indultak minden délután a „játszóhelyre”. Az igazi ünnepet az jelentette, amikor Pesten a Józsefvárosi Színházban ment egy- egy darab. Ha a nemzet igazi napszámosairól beszélünk, nyugodtan gondoljunk rájuk, hiszen ők — az Állami Déryné Színház tagjai — voltak az utolsók. Patassy Tibor, Kassai Ilona és Kőszegi Gyula — a Bánk bánban Thália Szegeden P. I. (Új Kelet) Vannak még csodák! Most, amikor szinte az összes magyar színház (szerencsére a Móricz Zsigmond Színház kivételével) a legelemibb megélhetési gondokkal küzd, és egyre csökken a bemutatók száma, létrejön egy új, állandó hivatásos társulat. Nem kabarészínház, nem alternatív önmegvalósítás, nem színháznak álcázott reklámprojekt, hanem igazi, a drámairodalom gyöngyszemeit is játszó társulat, melynek művészi irányvonalát már maga a színháznyitó premier is fémjelzi: A. P. Csehov Sirálya! A Szegedi Színkör első alkalommal november 3-án lépett a nagyérdemű elé — a hírek szerint osztatlan sikerrel. A színkör egy közös megállapodás alapján sajátjaként használhatja a szegedi Tantusz Művelődési Ház színpadát, amely műszaki paramétereivel, külső megjelenésével kimondottan méltó körülményeket nyújt, nem is beszélve arról, hogy a József Attila sétányon fekszik, amely a déli nagyváros elegáns és frekventált helye. Természetesen mindez nem jöhetett volna létre az üzleti élet segítsége nélkül. Szerencsés és tisz- teltre méltó együttműködés — hiszen biztos anyagi hátteret teremt — a fogódzás a Szegedi Nemzetközi Vásárral, azonban emellett a rangos támogatói névsor is elgondolkodtató: igenis van kurázsi a civil szervezetekben és az alapítványokban, sőt az állam- apparátus is hozzájárul ahhoz, amiben lát fantáziát. A Szegedi Színkör támogatói ugyanis a következők: a Művelődésügyi Minisztérium, Szeged város ön- kormányzata, a Nemzeti Kulturális Alapítvány, a Soros Alapítvány, a Szegedért Alapítvány, a MÉH Rt. és a Petrolszerviz Kft. Főszponzor: a Szegedi Nemzetközi Vásár. A színház igazgatója a Móricz Zsigmond Színház hajdani művésze: Varsa Mátyás. A társulat állandó tagjainak névsora tiszteletet parancsolóan rangos: Dobos Katalin, Kiss László, Somló Gábor, Téglás Judit, Bagó László, Markovits Bori, Szanka Dóra, Flórián Antal, Halász Gábor, Gáli Levente, Meixner Vera és Fábián Tibor. A társulat állandó díszlet- és jelmeztervezője Molnár Zsuzsa.
