Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)
1996-10-07 / 234. szám
UJ KELET Kritika, novella 1996. október 7., hétfő 7 Csehov — melankólia nélkül 9? Káromkodásból katedrálist” Két rivális: Nyina (Szabó Márta) és Mása (Gábos Katalin) Racskó Tibor felvétele Gyüre Ágnes (Uj Kelet) — Rohadék! — mondja egy helyütt Mása Medvegyenkónak (Gábos Katalin — Keresztes Sándor) a most taglalt változatban. Máskor Dorn (Szigeti András) így válaszol Mása bánatos vallomására: — De hát mit tehetek én?... Mi a szart? Szóval Verebes István rendező néhol durvább kifejezésmódot alkalmazott az eredetinél. Ez persze egyáltalán nem baj. Sőt! Ha az értelmes élet titkát, az önmegvalósítás esélyeit fejtegeti valaki, legyen is vadul őszinte! S ha „dúlt hiteknek... káromkodásból katedrálist” tud állítani, hát állítson! Ahogy az egyik főszereplő, Trepljov (Avass Attila,) megfogalmazza: nem az új vagy á régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember... ahogy jön belőle. (Makai Imre fordításában a mondat vége így hangzik : „...mert szabadon árad a leikéből az ímivaló”.) A csehovi mondandó egyik rétege a másik iránti vágy be- teljesülhetetlenségéről, illetve megőrizhetetlenségéről szól. Ez az előadás — legalábbis az általam eddig látott produkciókhoz képest — többet gyalogol „ a szerelem sivatagában”. Ezért történhet meg, hogy — ahol indokolt — merészebben (kinek-kinek felháborítóbban) ábrázolja azt. Az előbb idézett Pilinszky János több idevágó költeményét juttatva egyszerre eszünkbe. Mását és Medvegyenkót hamarabb látjuk közösülésük jeleit felszámolni, mint beszélgetni, de hát mit csináljunk, ha az ő kapcsolatuk nem lelki és intellektuális természetű. Nem tagadható le, hogy körülöttünk is szép számmal akadnak hasonló iszony-viszonyok. (Csak nehogy ezek legyenek többségben...) A bemutató elején a Trepljov—Nyina páros sem sóvárog sokat. Semmi teketória — üzenik a fiú mozdulatai. Elvégre: az ő részéről ez egy őrült, eszelős szerelem. S a Verebes-féle felfogásban (melynek néhány összetevőjét talán Almási Miklós Ripacsok a tóparton című Sirály-tanulmánya ihlette) Nyina (Szabó Márta) sem szende szűz, inkább képességeit a szemünk láttára próbálgató vadmacska. Amíg mások felöltözve élvezik a nyári nap áldásait, addig ő csábos fürdőruhában szaladgál. ,Látszólag a labdája után. Va- lójában a befutott írók Trigorint (Molnár László) akarja becserkészni. S amikor célba ér, olyan szemérmetlen, vérforraló táncot jár, hogy bármelyik lokáltulajdonos felfedezhetné. Azért senki ne gondolja, hogy ebből az interpretációból teljességgel hiányzik a líra. Gyönyörű a zene Rahmanyi- novtól, vagy Nyina monológja a második felvonás végén. Ám e sorok írójában inkább a groteszk humor maradt meg, a rengeteg apró és nagy poén, meg a kiszólások. Ezek részletezésétől tekintsenek el, mert poént lelőni nem illik. Az különösen szimpatikus, hogy a művészeket-művészetet rendesen össztűz alá veszik a darab — ugyancsak művész — megalkotói-előadói. Csehov azt rótta papírra (nem a Sirályban): „ Nem hiszek a mi értelmiségünkben, ebben a kétszínű, hamis, hisztérikus, neveletlen és lusta értelmiségben, még akkor sem hiszek, amikor szenved és panaszkodik, mert hiszen azok is saját soraikból kerülnek ki, akik szorongatják őket. Hiszek az egyes emberekben, a megváltást az Oroszországban szétszórt egyes egyéniségekben látom.” A Sirályban Nyina az egyetlen, akiben Csehov (és Verebes István) hinni tud. Megtalálta ugyanis a saját útját — azt a pályát, amelyhez megvannak az adottságai —, ezenfelül vállalja a hivatásával és az élettel járó szenvedést. Eddig a rendezők egyet szoktak érteni. Azt már sokféleképpen gondolják el, hogy a fennmaradó három művészből vajon ki tehetséges még. Arkagyinát (Csorna Judit) például korábban inkább tehetségtelennek állították be. Itt és most az kap hangsúlyt: ő nagy színésznő — csak értelmetlen életet él. Hasonlóan láttatja velünk Verebes Trigorint is. Ámbár: külsőleg, és Trigorin önostorozásakor párhuzamot találhatunk Csehov val (aki szintén szemüveget hordott, és lenézte saját magát, amiért csak novellákat írt, nem pedig nagyregényt). Ám hogy Csehov ilyen puhány alak lett volna a magánéletében?... Tudja az ördög. A darabbeli Trepljovról a rendezők többsége azt gondolja: tehetséges. Verebes István szerint nem. Mellbevágó, hogy a fiatalember öngyilkossága után nem folytatódik a megírtak szerint a színmű. Mi történt? — kérdezi a durranás után Arkagyina. — Semmi — mondja az orvos. A tragikomédiának ezzel vége. Ez a legjobb, ami történhetett Trepljovval — üzeni Verebes. Mi, nézők pedig ugyanúgy pislogunk, mint a történet legelején, amikor Medvegyenkót és Mását megláttuk. Apropó, Mása! Ő a darab rejtett főszereplője volt. (Ismét utalnék Almási Miklós tanulmányára.) Az egész társaságból ő a leggyorsabb felfogású, a leghamarabb látja a lényeget (talán ezért iszákos). Nem csoda, hogy a rendező igyekszik is ráirányítani a figyelmet. Gábos Katalin emlékezetesen tért vissza a színpadra. Isteni komikának bizonyult. (Valahogy emlékeztetett az általa megformált alak a Fiatal Művészek Klubjának és az avantgárd alternatív körök törzshelyeinek kulcsfigurájára, egy Soma néven ismert énekes- és színésznőre.) Keresztes Sándor mint Med- vegyenkó engedett a neve sugallatának, és egy csetlő-botló, bumfordi medvét alakított, akinek talán jobb is, ha nem gondolhatja végig, ami körülötte folyik. Bárány Frigyes Jászai-díjas Érdemes művészt jólesett a sok arisztokratikus figura után most Szorin szerepében látni. Ez a nagybácsi igen szeretnivaló. Majdnem olyan, mint Jiri Menzel Sörgyári capriccio című filmjében a szószátyár rokon. Másik Jászai-díjasunk, Szigeti András — az orvos megjelenítője — művelt, elegáns, és mégis nagyon utálatos. Többször neki bírtam volna menni, amiért a színpadon nem akarta gyógyítani Szorint. Ha ilyen indulatokat váltott ki, azt csak fölényes mesterségbeli tudással tehette. Zubor Agnes Polinája egyértelműen kifejezte anya és lánya sorsának párhuzamát. Samrajev jószágigazgatót Czikéli László adta. Pontosan érzékeltette: attól még egy földhözragadt senki ez a férfi, hogy tud idézni Raszpl- jujevtől. Avass Attila főleg a második felvonásban tetszett, amikor az édesanyja szeretetéért csengett, majd később tökéletesen analizálta saját személyiségét. Szabó Mártában talán mostantól fogva egy Varjú Olg'á- típusú művésznőt tisztelhetünk. Tud démoni, erős, esendő és ártatlan lenni. Ha az Isten megsegíti, nagy (akár szintén Dómján Edit-díjas) színész válhat belőle. Csorna Juditról és Molnár Lászlóról az derült ki: mindent képesek felfedni a férfi és a nő örök párviadaláról. Torday Hajnal jelmezei Csehov modernségét emelték ki. Mása fekete kezeslábasban, Nyina bakancsban, kötényruhában futott be a színre. Torday természetesen elkerülte azt a közhelycsapdát, hogy a főszereplőnőt tiszta fehérbe öltöztesse. Kis Kovács Gergely díszletei szintén „kikacsintanak” a publikumra, hiszen a ház belsejében, a falon kiírt szabadversben az elveszett s újra megteremtendő Cseresznyéskert miatt vigasztalja a fiú az édesanyját. Az a baj, hogy ezek a jó díszletek nem érvényesülnek a Krúdy Kamara kicsinyke terében. Nem látszhat például mindenkor a kerti színpad — vagy a romjai —, pedig ez ugyanolyan fontos szimbólum, mint a Sirály. Ha átkerülhetne valamiképp a nagyszínpadra az előadás, az nemcsak a látványt tenné teljesebbé, hanem többen is részesednének e kollektív és kendőzetlen hitvallás tisztító erejében. A Móricz Zsigmond Színház Sirály-előadása más, mint amit az alapmű ismeretében elképzel magában az ember. Az október 4-én Nyíregyházán bemutatott változat tempósabb, hangosabb és szókimondóbb, mint várnánk. Mintha valamelyik pinceklubba csöppentünk volna, forrófejű egyetemista színjátszók közé, akik hintőporral tették ősszé némely társuk haját, és ráncaikat is csak rajzolták. A z öreg asszony magányosan éldegélt kis, kopott, belvárosi lakásában. Együtt ráncosodott bútoraival, emléktárgyaival, a képekkel és a szobrocskákkal. Néha kezébe vett egy-egy figurát, vagy leakasztott egy képet a falról, és kicsoszogott az erkélyre, hogy kopott hintaszékében ringatózva ködös emlékeibe burkolózzon. Ilyenkor sírt. Nem nagyon — percenként egy könnycsepp. Gyereket nem szült, az ajtót már évek óta nem nyitotta rá senki. Egyetlen testvére meghalt, annak utódai már régen elfelejtkeztek az idős nagynéniről. Késő délután volt, éppen a lenyugvó napot csodálta, hogyan hadakozott a horizont kéksége az alkony attal. Egy nagyobbacska gyerek állt meg az erkély alatt, és felnézett — egyenesen a szemébe. Néhány másodpercig tartott az egész, majd szomorú szemeit a földre szegezte, és elballagott. — Ezek a szemek — kutatott emlékezetében —, ki lehet ez a szigorú szemű kisember? Éjszaka nem tudott aludni. Hajnalban a gyógyszerszekrényben kezdett kotorászni, kivett egy pirulát, és víz nélkül lenyelte. így szokta. Álmában újraéledt a valóság, majd hirtelen növekedni kezdett a fiú: kamaszodon, szép fiatalemberré nyúlt, aztán itt-ott néhány ősz hajszál jelent meg halántékán. Ott állt az ágya mellett arctalanul. Csak két szemet látott, szigorú, szomorú szemeket. — Legalább mondj valamit! — kiáltotta. Most vette csak észre, hogy már ébren van, ül az ágyon, a szíve hangosan dobog, remegő keze a férfi felé nyújtva. És ekkor eltűnt a látomás. Kitámolygott az erkélyre, szeme megnyugodott azon a ponton, ahol napnyugtakor állt a fiú. A hajnali szellő hullámokat csalt elő fehér hálóingéből, bőrén érezte a hűvös fuvallatot. Fázni kezdett, amitől teljesen felébredt, és visszament kis szobácskájába. Reggelig nézte a plafont. A következő nap nagyon lassan telt. Néhány falat reggeli, unalmas tévéműsor, sokszor olvasott regényrészietek, sárguló folyóiratok. A friss újságba bele se nézett, várta a naplementét. Bizonytalan léptekkel indult az erkélyajtó felé. A fiú ott állt, a kezében levélborítéknak látszó fehérséget szorongatott. Ismét a szúrós szemek, később földre szegeződő tekintet, s mint aki elvégezte feladatát, megint elment. — Vajon mióta állt itt? Lefekvés előtt bevett néhány nyugtatót, nem kockáztathatta meg, hogy ezt az éjszakát is ébren töltse. Fáradt volt, öreg és gyenge. Reggelre jól kialudta magát, bőséges reggelit fogyasztott, főzött magának kétfogásos ebédet, délután gyümölcsöt evett. Megfogadta, hogy napnyugtakor nem megy ki az erkélyre, de amikor meglátta a nyugati horizont pirosló felhőfoszlányait, szűk lett számára a szoba. A fiú ugyanott állt, felnézett — most mintha hunyorított volna. Az öregasszony szemében megelevenedett az éjszakai arctalan alak. Kezével bizonytalanul intett, a gyermek ugyanabban a pillanatban újra a földre szegezte tekintetét, és elment. A következő naplemente már a fiú nélkül múlt el. Az öregasszony szomorúan besétált a szobába. Megszólalt a csengő. A kisember állt az ajtó előtt. Most nem nézett a szemébe. Sírt. El-elhaló hangon ennyit mondott: — Mielőtt a nagyapa meghalt, azt mondta, hogy jöjjek el ezzel az újsággal és a levéllel, mert ebben a házban lakik egy idős asszony, akinek tudnia kell a halálról... Könnyes szemeit az idős hölgyre emelte: — Hát maga az...? Hangja elcsuklott, és elindult. — Ne menj még! — kiáltott az öregasszony. A fiú megfordult, szemei ismét a régi szigorral szinte szúrtak, keskeny szája még jobban kifeszült. — Holnap temetik! — és elrohant. Az öregasszony szemei előtt összemosódtak a gyászhír betűi, nem kellett olvasni: tudta már... Kinyitotta a szekrényajtót, és ruhái alá rejtette a kincseket: a gyászhírt és a levelet, melyet harminc éve küldött vissza olvasat- lanul. K ora reggel ébredt, felöltözött legszebb ruhájába, és keresett egy közeli virágboltot. Rózsából készítették a koszorút, hosszú, fehér, néma szalaggal. Rózsagyász Forgó S. József tárcanovellája
