Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)

1996-10-02 / 230. szám

UJ KELET Világjáró 1996. október 2., szerda 11 Verne Gyula jóslatai MTI ____ Gy árkémények ezrei me­rednek Párizs házai fölé, a levegő pestises, a parkok és terek eltűntek, átadva helyü­ket túlméretezett utcáknak. Teljesen automatizált, zajta­lan városi vasút szállítja az embereket az elővárosokból munkahelyükre. Mindez Ver­ne Gyula elveszettnek hitt korai regényében, a „Párizs a XX. században” olvasható, amely most, csaknem száz évvel a nagy író halála után Bécsben, a Paul Zsolnay Ki­adónál megjelent. Az 1863-ban írt regény apokaliptikus képet rajzol napjainkról —Verne ugyan­is a cselekményt a XX. szá­zad hatvanas éveire helyezte át. A legtöbb ember alávetet­te magát a technika diktátu­mának, a zene, a festészet és az irodalom kiiktatódott az emberek életéből. A színhá­zakban az állam által színre vitt darabokat láthatnak a nézők. A regény központi alakja az ifjú Michel, aki a je­lek szerint a XIX. századból „felejtődött” itt. Költő, de a költészet csak akkor engedé­lyezett, ha a technikát dicsőí­ti. Mivel azonban Michel megtagadja, hogy mást di­csőítsen, mint a szerelmet és a természetet, ezért egy bank­ba száműzik tisztviselőnek. Verne Gyula a továbbiak­ban elbeszéli, hogy Michel miként vall kudarcot a bank­világ emberellenes közegé­ben. Rövid időre ugyan sike­rül két társával együtt elme­nekülnie egy képzelt világba, de hamarosan szörnyűséges nyomor köszönt rá. A profit­hajhászás kihegyezett ábrá­zolását az író éles társada­lomkritikával kapcsolja ösz- sze. Akinek nincs pénze, az nem lehet túlélő. Évszáza­dunk árnyoldalait nemcsak ezen a téren sikerült előre­vetítenie. Jóllehet Verne előzőleg szerződött kiadójá­val, Pierre-Jules Hetzellei, hogy évente két—három re­gényt ír neki, Hetzel mégis kereken elutasította a „Párizs a XX. században” kiadását. A kézirat „bennfelejtődött” az íróasztalfiókban és csak­nem 85 éven át elveszettnek hitték. Verne Gyula déduno­kája, Jean csak 1989-ben ta­lálta meg. Az író egyébként elősze­retettel „csomagolta” köny­veinek cselekményébe a technika legújabb vívmánya­it. így például a most meg­jelenő regényben kereske­dők „optikai távíróval” érint­keznek egymással — egy olyan készülékkel, amely napjainkban telefax néven is­mert. Párizs boulevard-jain gázmeghajtású taxik közle­kednek. A „Párizs a XX. szá­zadban” egynémely illúzió­tól megfosztotta az olvasót. Más regényeitől eltérően ugyanis az író ezúttal kétség­be vonta a haladásba vetett hitet, könyvében a technika vívmányai úgy jelennek meg, mint az ember és a ter­mészet ellenségei. Ezzel a szerző messze előtte járt ko­rának, mivel a technika iránti lelkesedés és a tudománnyal kapcsolatos derűlátás soha nem volt olyan felhőtlen, mint a XIX. században. Ceausescu borai MTI A dicstelen véget ért hajdani román diktátor, Nicolae Ceausescu borospalackjait október közepén elárverezik —jelentette az AFP az Adevarul című lapra hivatkozva. A gyűjtemény tetemes: 342 palack fehér- és vörösbor, 196 üveg pezsgő, 23 üveg likőr, ugyanennyi konyak és végül 106 üveg aperitív. A borok, amelyek közül a legöregebb 1918-ból való, hazai vagy külföldi termesztésű szőlőből készült nemes italok. Egyelőre nem ismeretes a palackok kikiáltási ára. Bírság orrfújásért MTI Nem mindennapi bünte­tést készülnek bevezetni a romániai Braila város elöl­járói: a különböző közleke­dési és egyéb büntetések után azért is bírsággal sújt­hatják a polgárokat, ha raj­takapják őket, hogy orrukat nyilvános helyen fújták ki. Mint az AFP beszámolt róla, a ritkaságszámba me­nő intézkedést a környe­zetvédő mozgalom egyik ta­nácsadója dolgozta ki. A városi tanács a múlt héten már meg is vitatta a terve­zetet, amelyet hamarosan el is fogadhat a képviselő tes­tület. Borsos pénzbüntetés, 500 ezer és egymillió lejes (150—300 dollár) bírság várhat a Duna-parti város­ban azokra is, akik az utcán köpködnek, vagy tökmagot, szotyolát fogyasztanak. A romániai futballpályákon ugyanis ez utóbbi szokás rendkívül elterjedt, s a szur­kolók nem a kijelölt szemét- tárolókba dobják, hanem egyszerűen szétszórják a tökmag héját. A hatóságok remélik, hogy a bírságokkal sikerül tisztábbá tenniük váro­sukat, és polgáraikat is job­ban védik majd a szájon át terjedő betegségektől. Vámmentes kincsek (2.) Orgonák, dallamok, muzsikusok Bürget Lajos Úti gondolatok, amelyek nem találhatók egyetlen prospektus­ban sem. Az eisenstadti, de mondhat­nék úgy is, hogy a kismartoni Haydn-házban bóklászni, főleg úgy, hogy az ember egyedül van, nagyszerű dolog. Az em­ber szinte azt váija, hogy a mes­ter, a karnagy úr mikor lép ki valamelyik ajtón, hogy rizspo- ros parókás fejével köszönjön a látogatónak. Minden nagyon otthonos, bensőséges, az ember szinte szégyellj mai ruháit, me­lyek valahogyan nem illenek ebbe a milliőbe. Néhány száz méterre a pompázatos Ester- házy-kastélytól az a kis ház, melyben a muzsikus lakott, meghittebb, mint a palota, min­den emberközeli, szinte várjuk, mikor harsan fel a mester fele­ségének kellemetlen hangja, aki kevesli a pénzt, amit férje ho­zott. Aztán jön a döbbenet. Az ok nem más, mint egy orgona ját­szóasztala. Egy kis orgonáé, melyet gondosan óvnak, de amelyet meg lehet érinteni. És ez az a pillanat, amikor vége a nézelődésnek, a képzelt történe­tek kiagyalásának. Mert ez a hangszer áhítatra késztet. Ezen játszott Haydn, ezen mutatta be miséjét Beethoven. A billentyű­kön az ő ujjaik futottak, a pedá­lokat az ő lábuk működtette. És mindez itt van, elérhetően. A szentség előtt áll meg az ember ilyen meghatottam Bár néma az orgona, szinte hallhatók az ak­kordok, a regiszterek keltette hangviharok, a kis sípok égi pi- anói. Már semmi nem fontos, csak ez a hangszer, a mögéjük látott két óriás és a muzsika. Az egész megmaradó hangu­lat kísért az úton. Visszaköszönt Prágában, a Szent Vitus székes- egyház orgonáját hallgatva. A katedrális ódon falai között, ahol királyok hallgatták egykor a templomi zenét, a csúcsíves bol­tozat alatt újfent megejtett a Praefatio hangulata. Ott volt velem Passauban, amikor a vi­lág legnagyobb templomi orgo­náján felcsendült a muzsika, Scheidt, Stanley, Liszt és Nivers műve. Tizenhétezer-hatszázhet- venhét síp és 266 regiszter kvadrofon hangzásban árasztot­ta a zenét, szétáradóan, lenyű­gözően és felemelően, éterien és dübörgőn. Kétezren szerencsé­sek, akik hallgattuk, egyszerre érezhettük magunkat kicsinek és óriásnak. Kicsinek, mert a ko­rái és az Ave Maria zenéje rá­döbbentett múlandó voltunkra. És óriásnak, hiszen érzéseinket és gondolatainkat olyan hang­szeren hozhatjuk ma a világ tu­domására, mely már-már föl­döntúli közlésre képes. Aztán további vándorlás. Melkbe, ahol az apátság temp­lomában valaki próbálgatja az orgonát. Futamokat játszik, egé­szen csendeseket és dübörgőket. Valaki gyakorol. Intim pillanat, leskelődés egy művész világá­ba. A barokk csodatemplomban bújócskáznak a hangok, a hang­foszlányokból érezhető, hogy ez is barokk. Túldíszes, cirádás, aranyozott, kacskaringós. Illik a helyhez, olyan, mint a szent hely hangulata. Pihentető ez korunk­ban, amikor olyan sok rossz zene roncsolja fülünket. Meg­nyugtató, mert a harmónia ural­ja, a konszonancia, a tiszta hang­zásra törekvés. És már nem az orgonáról van szó, hanem a kor hiányzó harmóniájáról, mely­nek felleléséhez Kismartonba, Prágába, Passauba, Melkbe is érdemes elzarándokolni. És a békévé oldó emlékezet­nek háza, a Nümbergbe érkező se a Hort Wessel dal náci dübör­gését hallja, hanem egy nemes emberi vetélkedés, a mesterdal­nokok muzsikáját véli felfedez­ni a Lorenzkirchében. Szinte hallani Hans Sachsot, a cipészt, Nachtigallt, a bádogost, Eis- slingert, a fűszerest, aztán a harisnyaszövő Schwarzot ott, a Pegnitz partján, amint a többi­ekkel a versenyre készülnek. És a verseny végén mennyire időt­álló és a mának is szóló üzene­tet fogalmazott meg Sachs, aki­nek szobra ott áll a város egyik terén: „Idegen módit, külhoni szellemet plántálnak hazánk földjébe, és ami honi, valódi és igaz, senki sem ismerné meg, ha mesterek művészete meg nem őrizné”. Egy utazás során a muzsika végigkíséri az embert, főleg, ha hagyjuk, hogy eljusson hoz­zánk. Művészek, hangszerek, dalosok, dalok és nagy művek bukkannak fel, hogy megédesít­sék a mindennapokat. Van, ami­kor a puchbergi kocsmában de­rít fel a helyi osztrák rezesban­da, máskor Baden főutcáján hangzik fel a zenekar tolmácsol­ta polka, aztán, csak úgy, szinte észrevétlen egy müncheni árkád alól szűrődik ki a csellista mu­zsikája, vagy a prágai Károly- hídon állít meg egy gitárját pen­gető legény dala. És mindettől lesz szép élmény egy vándorút országról országra, amikor templom, koncertterem, kocs­ma, utca és tér kínálja a minden­kinek érthető muzsikát, az em­bert emberrel összekötő össze- hangzást, a más és más hang ál­tal születő tiszta akkordot, a ben­nünk visszhangra kelő harmó­niát. fw m 1 f Ily ' '11 1 Mamut­temető MTI ________________ Re ndkívül gazdag és hatal­mas mamuttemetőre bukkan­tak a Mexikóvárostól mint­egy 60 kilométerre keletre fekvő Texcoco város egyik újonan épült kávéháza alatt - adta hírül, az El País. A ká­véház tulajdonosa kutat ásott az épület mellett, és így buk­kant rá a különlegesen jó ál­lapotban lévő, nagyon érté­kes leletekre. Azonnal érte­sítette a helyi hatóságokat és nemsokára a helyszínre érke­zett a közeli Chipangói Ag­rártudományi Egyetem szak­értői csoportja, amely meg­állapította, hogy mamutcson­tokról van szó, és értesítette az Országos Antropológiai és Történelmi Intézetet. A paleontológusok ezek után — a kávéháztulajdonos engedélyével — hatszor négy méteresre nagyobbítot- ták meg az addig kiásott, két­szer két méteres felületet, és eddig nyolc mamut rendkívül jó állapotban lévő csontvázát találták meg. A leletek közt más állatok csontjai is talál­hatók: tevék, nyulak, flamin­gók és bölények. A leletek korára vonatko­zóan még nincs hivatalos vé­lemény, de az ásatást vezető szakértők becslése szerint, azok minimum 10 000, ma­ximum 50 000 évesek. A le­letet a szakemberek olyan jelentősnek találják, hogy szélesebb körű kutatásba kezdtek, az Országos Antro­pológiai és Történeti Intézet paleontológiái laboratóriu­ma, a Chapingói Egyetem és a Mexikóvárosi Országos Autonóm Egyetem szak­értőinek részvételével. A ku­tatás célja nemcsak újabb állattemetők feltárása, hanem az ugyanebből az időből származó kultúrák esetleges maradványainak meglelése is. A mamutcsontokon ugyanis olyan jeleket talál­tak, amelyek feltehetően em­beri beavatkozásra utalnak. Az ember mexikóvölgyi jelenlétének első bizonyíté­kai 24 000 évvel ezelőttről származnak, bár ezeket nem minden szakember tartja au­tentikusnak, és egyesek csak a 10 500 évvel ezelőtti lele­teket fogadják el bizonyíték­nak. A mostani kutatás során a szakemberek egyébként megtudták, hogy a helyi la­kosok már előzőleg —1945 óta folyamatosan — találtak más leleteket a környéken, ezek azonban azóta eltűntek, és nem jelentették be őket. A mostani leletek megtalálása kapcsán viszont a helyi lako­sok lelkesedése óriási, és ez megnyugtatja a kutatókat, hisz így biztosítva látják azt, hogy munkájukat nyugodt körülmények közt, a lakos­ság támogatásával végezhe­tik. Azt viszont máris kérel­mezték a helyiek, hogy a le­leteket ne szállítsák el a helyszínről. Az Antropológi­ai Intézet szakemberei lehet­ségesnek tartják, hogy a le­leteket — tudományos elem­zésük után — visszaszállítják Texcocóba, és elhelyzésükre ott építenek múzeumot. Orgona, amelyen Haydn és Beethoven játszott

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom