Új Kelet, 1996. október (3. évfolyam, 229-242. szám)

1996-10-12 / 239. szám

UJ KELET Interjú 1996. október 12., szombat 5 Németh Miklós a díszpolgárságról, az Európai Unióról, a szülőföldről A Zemplén megyei Monokon született 1948-ban. A Marx Károly Közgazdasági Egyetem elvégzése után tanár­segédként az egyetemen maradt. Közben IREX- öszöndíjjal az Egyesült Államokban, a Harvard egyete­men tanult. Dolgozott a tervhivatalban és a pártappa­rátusban. 1987-ben a központi bizottság gazdaságpo­litikai titkárává választották. 1988-ban az MSZMP javas­latára a Minisztertanács elnöke lett. Az első szabad vá­lasztások után függetlenként országgyűlési képviselő, majd 1991-ben az újonnan alakuló Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankalelnöke. Londonba költözik. Az utol­só kommunista kormány és az első „rendszerváltó” ka­binet elnöke volt. Dr. Németh Miklóst a napokban Nagykálló díszpolgárává választották. Ebből az alka­lomból beszélgetett a sajtó munkatársaival. ________ Ném eth Miklós Berki Antal (Új Kelet) Nagyon meglepődtem —V alamikor nyolcvankilenc márciusában döntött a Minisz­tertanács a városi rangot kérő települések pályázatairól. Ak­kor került elém a nagykállóiak beadványa. Úgy emlékszem, vagy harminc jelölt, és ahogy lenni szokott, önjelölt közül kellett kiválasztani azokat a te­lepüléseket, amelyek megfelel­tek a kritériumoknak. Addig nem sokat tudtam Káliéról, az biztos, hogy legfeljebb csak át­utaztam rajta. Persze, ismertem az itt született híres emberek nevét, de semmi több. A pályá­zat megfelelt a kiírás szempont­jainak, és Nagykálló újra meg­kapta a városi rangot. Az avatá­si ünnepség előtt a város vezetői megkerestek, hogy adjam át én a várossá nyilvánító oklevelet. Szívesen tettem eleget a felké­résnek, már csak a szülőföld okán is. Én innen egy jó erős „kőhajításra” születtem. Ma­gam is olyan környékről szár­mazom, ahol mindig nehezeb­ben éltek az emberek, mint a világ boldogabb részein. Akkor különösebbet nem gondoltam az ügyről, de a mostani egészen más. Hét év telt el azóta, és a világ teljesen megváltozott. Amikor közölték velem, hogy díszpolgárrá választanak, na­gyon meglepődtem, és örültem is. Nem volt a várossal semmi­lyen kapcsolatom az oklevél átadása óta. Nem ígértem sem­mit, és a káliói vezetők sem kér­tek semmi ilyet. Nem szeretek ígérgetni, különösen olyat nem, amit nem tudok teljesíteni. Ab­ban biztos vagyok, hogy a dísz­polgári cím kötelezettségekkel is jár majd, és az is biztos, hogy amit saját területemen tudok a városért és a térségért tenni, azt meg is teszem. Segíteni az önkor mányzatokat — Ez a megtiszteltetés bizo­nyosan nem a pozíciónak szól, mert már több mint öt éve Lon­donban dolgozom. Jelentheti, hogy az emberek nem felejtet­tek el egészen, s emlékeznek még azokra az erőfeszítésekre, amiket munkatársaimmal közö­sen az átalakítás érdekében tet­tünk. Jó érzés nézni ezt a vi­dám kavalkádot. A Tokaj­Hegyalja Szövetség elnöke vagyok, és szövetségünk min­den évben rendez egy ehhez hasonló gazdanapot. Az is ugyanolyan családias, mint ez. Az ott élő emberek ugyanilyen szívvel-lélekkel vesznek részt rajta, mint itt. Nekünk is van mazsorettcsoportunk, fúvósze­nekarunk. Jönnek citerások Tállyáról, és táncosok a kör­nyék falvaiból. Mi — és ezt ajánlom a kállóiaknak is — vásárt is szervezünk a gazda­naphoz. Kezdetben egy-két ki­állító jött el, most már sokkal többen vannak. Az idén külföl­diek is érkeztek, Szlovákiából, Romániából, sőt, Olaszország­ból és az Egyesült Államokból is. Ma már bizonyos nyeresé­günk van a rendezvényből, és a szövetség ebből a pénzből próbál talpon maradni. Azt gondolom, ez a fejlődés útja.. Csak helyi kezdeményezéssel lehet előbbre jutni. Ha a szű- kebb környezet megtette a ma­gáét, megtette a fejlődéshez szükséges lépéseket, akkor le­het valahová támgatásért for­dulni. Ez fordítva nem érvé­nyes. Az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank ugyanilyen elven működik. A bankot a közép-európai átalakulás és fejlesztés támogatására hozták létre a fejlett ipari országok, de megalapozatlanul senki­nek sem adunk hitelt vagy tá­mogatást. Alakítottunk a szer­vezeten belül egy, az önkor­mányzatok korszerűsítésével foglalkozó irodát. Mostanában kezdtük a munkát, jelenleg Szentpéterváron dolgozunk, de szeretnénk terjeszkedni, elsősor­ban Magyarország felé. Való­színűleg Heves megyében, Eger környékén fogunk megteleped­ni, de jövünk majd tovább, egy­re keletebbre. Fennáll annak a veszélye, hogy Magyarország ismét há­rom részre szakad. Van egy Ausztriához közeli Dunántúl és egy erősen leszakadó keleti országrész. A kettő között mint egy összekötő kapocs, az or­szág középső része, ebből ter­mészetesen kiemelve Budapes­tet, amely egy kicsit állam az államban. ,Az országrészek közötti különbség nemhogy csökkenne, de sajnos egyre növekszik. Ez súlyos kataszt­rófához vezethet. Senkinek nem jó ez, nem jó Magyaror­szágnak, nem jó az itt élő em­bereknek, nem jó Európának. Bankunk — talán nekem is köszönhetően — felfigyelt erre a veszélyre, és lehetőségein belül megpróbál segíteni. Per­sze, még minden kísérleti stá­diumban van, de azt gondo­lom, nincs messze az idő, ami­kor errefelé is tisztességes, gaz­dagodó vállalkozókkal lehet szövetkezni, és együtt gondol­kodni arról, mi az, amit meg kell tennünk annak érdekében, hogy ez a kisváros a jövő év­ezred kihívásainak meg tudjon felelni. A város hét év alatt is sokat fejlődött, ezt a felületes szemlélő is észreveszi, de ha a most még csak a gyarapodásuk­kal törődő vállalkozók rádöb­bennek arra, hogy a vagyon nemcsak jogokkal, hanem el­sősorban kötelezettségekkel és felelősségvállalással is jár, ak­kor bizonyosan megváltozik majd a környék élete. Ez az idő­szak el fog jönni, hiszen min­denütt a világon így történt. Példaadó pénzintézet — Sokszor megtapasztaltam már, hogy-nem felejtettek el az emberek. Ez nagyon jólesik, érzek valamiféle várakozást is személyemmel kapcsolatban. De hát nekem kötelezettsége­im vannak, nem is kicsik. Szer­ződésem 1999-ig az EBRD-hez köt. Annyi biztos, hogy legké­sőbb a jelenlegi elnök szerző­désének lejártával döntenem kell. Ismert a bank előző veze­tőjének leváltása, de az már nem, hogy akkor, az új elnök hivatalba lépésekor lemondott az összes alelnök, én is. Nem akartuk, hogy Larosiere elnök úr kölöncként cipelje magával a régi vezetőséget. Bankunk Attali úr „áldásos tevékenysé­gének” köszönhetően csődkö­zeli állapotba jutott. Komolyan szó volt megszüntetéséről is. „Rossz kísérlet volt, felejtsük el!” Lemondásunkra Larosiere közölte: „Pontosan ismerem a helyzetet, de a konszolidációt Önökkel együtt akarom végig­«nH Foró: Harascsák Annamária vinni”. Ma ez a bank a többi nagy pénzintézet előtt példa­ként áll. Larosiere elnök cso­dát tett. Ma a Valutaalap, a Vi­lágbank — és sorolhatnám a többieket is — úgy látják, az EBRD finanszírozási módsze­re mindenki számára követhető út. Ezt alig három év alatt elér­ni nem akármilyen teljesít­mény. Amikor 1995-ben lejárt a szerződésem, az elnök úr újabb négyéves szerződést ajánlott, és arra kért, hogy amíg ő a bank élén áll, ígérjem meg neki, ott maradok én is. Én ak­kor ezzel az emberrel kezet ráz­tam, és ez olyan kötelezettség, amely sokkal inkább kötelez, mint akármilyen szerződés. Larosiere úrnak ’97-ben lejár a megbízatása. Utána mi lesz, arra ma még nem tudok vála­szolni. Mindenesetre hálás va­gyok a sorsomnak, hogy együtt dolgozhatok vele. Nagyon so­kat tanultam tőle. A világ leg­jobb pénzügyi szakemberei közé tartozik, de hát az élet nem áll meg. Jelenleg hatvanhat éves, és elképzelhetők változá­sok a bank élén. Az biztos, hogy amikor a jövő év őszén döntenem kell, azt ugyanolyan felelősséggel és körültekintés­sel fogom megtenni, ugyan­úgy mérlegelni fogom a mel­lette és ellene szóló érveket, mint eddigi életem során bár­mikor. Biztosan lesz felada­tom idehaza is — Nem lehet határozottan kijelenteni, hogy ezentúl ezt vagy azt akarom csinálni. Nem mondhatom, hogy én kizárólag bankárként, vagy politikus­ként akarom folytatni munká­mat, amikor már idehaza le­szek. Az életben bármikor adódhatnak olyan helyzetek, melyek az összes addigi terve­inket meghiúsíthatják. De azt el akarom mondani: ha az em­ber nem a feladatot látja, ha nem a kihívásoknak akar meg­felelni, csak azzal törődik, hogy még egyszer ugyanabba a pozícióba kerüljön, amiben esetleg egyszer már volt, az nagyon nagy baj. Én nem szen­vedek cím- és rangkórságban. Soha nem érdekeltek a stallu- mok. Ha visszajövök, egészen biztosan megtalálom majd azt a fefadatot, azt a helyet, ahol tapasztalataimat hasznosítani tudom. Sem a politikát, sem a gazdaságot nem lehet csodavá­rásra építeni. Meg kell talál­nunk a realitások között azt az utat, amely az egyén és az or­szág boldogulását egyaránt szolgálja. Az európai csatlako­zás nem futóverseny kérdése — A nemzetközi hitelminő­sítések alapján Magyarország a harmadik—negyedik helyen áll, „holtversenyben” Szlová­kiával. Nem volt mindig így, egészen ’94 elejéig az élen vol­tunk. Most Csehország áll az első helyen, de a csehek még előtte állnak azoknak a nem könnyű lépéseknek, amiket Magyarország már megtett. A privatizációt is másképpen csi­nálták, mint mi. Akkoriban nem egészen értettem egyet az úgynevezett kuponos mód­szerrel, a lakosság széles réte­geinek bevonásával a magá­nosításba. Volt alkalmam erről eszmét cserélni Klaus minisz­terelnök úrral, aki szentül meg van győződve elképzeléseinek helyességéről. Az idő egyelő­re igazolja a módszert, majd elválik, még nincs lefutva a dolog, lehet eső, lehet napsü­tés. Mindenesetre pozitívan változott véleményem erről a privatizációs útról, ahhoz ké­pest, ahogy ’91—92-ben fogal­maztam. Ezzel együtt aggo­dalommal figyelem a Közép- Európában kialakult versen­gést. Tudomásul kéne venni, hogy az Unió elsősorban együttműködni képes országo­kat kíván tagjai sorába fogad­ni, mert ez felel meg gazdasá­gi, kulturális, tudományos és politikai érdekeinek, és mert az Unió alapokmánya is ezt kö­veteli meg tagjaitól. Magyar- ország 10 milliós piacot jelent Európának, nem nagy ügy ez a világgazdaságban. Összefogva, a szám megnégyszereződhet. Azért 40 milliós piac Európa számára is komoly lehetőség. Az alapszerződések fontos, de nem alapvető követelményei az Unióba kerülésnek. Csak úgy szabad azokat felfogni, mint apró lépéseket az együtt­működés útján. Kevés falu mondhatja el magáról, hogy két vezetőt is adott az országnak. Monok ilyen. A Kossuth-nóta egész életemben végigkísért. Rá­adásul olyan magyartanárom volt, aki kizárólag a Kossuth- kultuszt ápolta. Számára nem volt érdekes, ha valaki nem tudta a tananyagot. Ha ismert két idézetet a kormányzótól, az nem bukhatott meg. Hiába volt szülőfalum Kossuth-imá- data, én inkább Széchenyi el­képzeléseit gondoltam és gondolom ma is követendő­nek. Emlékszem, már egyete­mista voltam, mentem haza szünidőre. A buszról leszáll- va éktelen veszekedés zaja hallatszott ki a kultúrházból. Az emberek magukból kivet­kőzve, egymás szavába vág­va, a másik véleményével nem törődve ordítoztak egy­mással. Két téesz, a Kossuth és a Béke tartott valamilyen gyűlést. Én akkor a falon füg­gő képre mutatva azt mond­tam: „Rendben van, hogy maguk Őt követik, de be kell látniuk, ez sehova nem vezet. Most nem forradalmi időket élünk. Nézzék meg inkább ezt a másikat — és egy eldugott sarokban levő Széchenyi- képre mutattam —, nem len­ne jobb az Ő csendes, meg­alapozott, előrelátó módján megbeszélni a dolgokat?” Ha a kedélyek nem is nyugodtak meg teljesen, de az emberek elcsendesedtek, és be lehetett fejezni az ülést. Monokon születtem, de inkább Széchenyi követője vagyok — Ez a mentalitás kísért ak­kor is, amikor miniszterelnök lettem. Nem voltam könnyű helyzetben. Sokáig tartott, amíg eljutottam odáig, hogy az általam helyesnek tartott politikát tudtam képviselni. Amikor a parlament megvá­lasztott, szóltak a TV-Híradó- tól, szeretnének velem mint újdonsült miniszterelnökkel interjút készíteni. Mentem a tévészobába, és nagy megle­petésemre ott találtam Grósz Károlyt. Csodálkozva kér­deztem, hogy ez mi? Meg­nyugtattak: ez így szokás. A miniszterelnök és az első tit­kár. Elég az hozzá, szinte csak Grószt kérdezték, én alig szó­lalhattam meg. Ő aztán el­mondta: „... fiatal, reménytel­jes szakember, a párt állította erre a felelős posztra, a mi ku­tyánk kölyke, és mindenben segíteni fogjuk egyáltalán nem könnyű munkájában...” Amikor visszamentem az iro­dámba, az egyik közeli mun­katársam azt mondta: „Na, most megkaptad a halálos csókot”. így kezdődött. Hosz- szú idő múlva sikerült füg­getleníteni magam a párt gyámkodásától. Nehéz, idő­szak volt, igazán akkor kez­dődött a rendszerváltás, akkor történt meg a németek haza­engedése, a Varsói szerződés, ■ a szocialista tábor szétesése. Akkor változott meg a világ, akkor kezdte felvenni mai ar­culatát. Azt hiszem, hogy te­vékenységemért sem akkor, sem most, sem a jövőben nem kell szégyenkeznem.

Next

/
Oldalképek
Tartalom