Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-11 / 212. szám
8 1996. szeptember 11., szerda Közelkép UJ KELET Felbermann Endre alpolgármester a város múltját kutatja „Az álmom egy múzeum” Nyíregyházi képeslapok gyűjtésével kezdődött, mára azonban hobbijává vált Nyíregyháza alpolgármesterének a megyeszékhely múltjával való foglalkozás. Hónapokon át kutatta a város dokumentumait, kereste a korabeli közélet gyökereit. Teszi mindezt szabad idejében, ráadásul kiadvány(oka)t készít szponzori pénzből. Az anyagok, fotók számítógépre (is) kerülnek, hogy végképp megmaradjanak a jövőnek. Felbermann Endre az elmúlt nyolc hónapjának arról a részéről vallott az Új Kelet munkatársának, ami eddig kevésbé szerepelt reflektorfényben. Nagyon szeretné, ha egyszer valahol helyet kaphatna egy Nyíregyházi Helytörténeti Múzeum. Száraz Attila (Új Kelet) — Nyolc hónappal ezelőtt került szóba, hogy jó lenne bemutatni Nyíregyháza történelmi értékeit, ezekkel díszíteni a polgármesteri hivatal csupasz folyosóit. Arra gondoltam, hogy például milyen szépek lennének korabeli képeslapok felnagyítva — emlékszik vissza a kezdetekre Felbermann Endre, Nyíregyháza alpolgármestere. — Számomra ez azért is jelentett érdekes kihívást, mert nem vagyok tősgyökeres nyíregyházi. Az első utam tehát a múzeumba vezetett, ahol rögtön elém tettek egy képeslapgyűjteményt. A következő lépés az volt, hogy megpróbáltam beszerezni olyan könyveket, amelyek Nyíregyháza múltjával foglalkoznak. Elmentem a könyvtárba, megnéztem a helytörténeti gyűjteményt, ahol szintén találtam jó pár érdekes képet. Egyre inkább ébredt bennem a vágy, hogy minél mélyebben megismerjem azt a kort, amiről a felvételek szólnak. Ezért elkezdtem könyveket böngészni. Hogy minél többet tudjak, természetesen felkerestem Mar- gócsy Jocó bácsit is. Tőle három könyvet is kaptam kölcsönbe. Nem jutottam mindegyik végére, van azonban olyan, amelyiket már többször is átlapoztam. — A böngészés közben érlelődött meg bennem az a gondolat, hogy Nyíregyháza történelme sokkal többszínűbb, érdekesebb annál, amit az itt élők vagy az ide látogatók gondolnak. Érdemes lenne ezt többféleképpen is bemutatni. Arra gondoltam, hogy a bemutatást először célszerű lenne egy, a 210 évvel ezelőtti dátumhoz kötni. 1786. november huszonharmadikán deklarálta II. József Nyíregyházát várossá. Szeretném, ha a 210 éves megemlékezésre nemcsak egy kiállítás nyílna a város történelmi múltjából, hanem idővel egy könyv is megjelenne. Szép, exkluzív kiadványra gondolok, amelyekben nemcsak korabeli fotók, a megye- székhely történelmét idéző festmény-reprodukciók lennének, hanem benne szerepelne a település kronológiája. Évről évre aprólékosan nyomon követem az eseményeket. 1219-ig nyúlok vissza, jelenleg 1932-nél járok a feldolgozásban. Nyilván napjainkig folytatom a munkát... — Szintén anyaggyűjtés feldolgozása közben érlelődött meg bennem, hogy milyen jó lenne megismerni a város első embereit, ezeket legalább képről bemutatni a ma élőknek. Ezt a kiállítást hagyományteremtő céllal képzelem el a polgármesteri hivatalban. Azaz, a most kiállításra kerülő régiek mellé az új polgármesterek képe is felkerülne a jövőben a városháza kistermének falára. Az első nyíregyházi polgár- mester — Inczédy György — 1838-tól volt hivatalban Nyíregyházán. Megvan mind a 28 polgármester neve, szolgálati ideje. Gyűjtöm róluk az életrajzi adatokat, keresem a leszármazottakat. Huszonegyről már találtam képet. A hiányzó héttel nagyon nehezen birkózók meg. Kilenc polgármesterről készült festmény, ezek restaurálása a Népművészeti Múzeumban november 10-ére elkészül. Nagyon bánt, hogy az első polgármesterünkről nem sikerül semmilyen rajzot, festményt felkutatni. A festmények a történelmi időknek megfelelően a városháza dísztermében kapnak majd helyet. A dokumentumok szerint' 1872-ben készült el a városháza felsőszintje, és akkor az első ünnepi közgyűléstől kezdve a régi polgármesterek festményei a nagyterem falait díszítették. Ott volt akkor gróf Károlyi Ferencnek —- akinek Nyíregyháza a megmaradását köszönhette — a mellszobra is. Ez a szobor már nincs meg, viszont létezik egy Károlyi Ferencről készült festmény, ami szintén méltó helyre kerül majd. Érdekes lenne a polgármesteri gyűjtésekből egy kézikönyvet összeállítani... — A gyűjtőmunkát azért csinálom, mert nagyon szeretném, ha a gyermekeink, a nyíregyházi középiskolások, a városlakók, az ide látogatók megismernék a várost, annak történetét. Tudják, ha végigmennek például a városközpontban, akkor melyik épület miért épült, milyen céllal, ki építte, mi volt a régi neve. Nagyon régen készült már a megyeszékhelyet bemutató átfogó könyv. Erre célszerű lenne szerkesztőbizottságot létrehozni. A kiadványban a teljes nyíregyházi élet — ipar, kereskedelem, kultúra, sport, közélet stb. — keresztmetszete helyet kaphatna. Álmom, hogy egyszer létrejöjjön egy Nyíregyházi Helytörténeti Múzeum, ahol rendszerezve lennének a megyeszékhely múltjával foglalkozó anyagok. Nagyon sok gyűjtőt is-' merek, akik szívesen bocsá- tanák rendelkezésre a nála lévő dokumentumokat, tárgyakat. Nyilván nagyon sok minden múltról mesélő, a megyeszékhely életéhez kapcsoló- dó tárgy, írás előkerülne a polgármesteri hivatalból is. Gondolom, hogy ebben partner lenne a múzeum és a levéltár is. Aki nagyon szereti az embereket, aki mindig köztük van, nekik magyaráz, nekik mesél A magány jelképének, egy juhásznak a fia Optikus. Elég hát a szemét figyelni. A melegen sugárzó barna lencséket az áttetsző üveg mögött. Mert természetesen okuláré hegyei az orrán, de csak cégérként. Az erdőjárók kutató tekintete messze viszi, a kristálykorongban nem torzít egyetlen dioptria sem. Mellesleg, az egyedi keretben a lehető legvékonyabb, a szem látványát nem torzító, csillogásmentes lencse van. Hogy olyan legyen, mintha nem is lenne. Mondom, csak cégérként, egy optikus cégéreként. Tapolcai Zoltán (Új Kelet) Mert Tóth József kezdhet bármi másba, de ízig-vérig a szakmájában él. Amennyire földönjáró ember, olyannyira álmodozó is, de olyan, aki az álmokat a földre hozza. Mert teljesült, amire szerintem mindig vágyott. Egy saját kristálypalota, egy kacsalábon forgó saját üzlet Nyíregyházán, a belváros csendes sarkában. A Malom utca végén messzire fehérük a ház, s fölötte a zöld kikacsintó szem. Éveken át dédelgette, tervezte a Nagy Művet. Hisz az évtizedek alatt lassan összegyűlt hozzá minden. A szakma, amelyet Mátészalkán, a Magyar Optikai Művekben szerzett meg, a kapcsolatrendszer, amelyet a FOTOPEX, majd a belőle alakult Kontrax-üzlet vezetőjeként épített ki. S már csak a mersz és a pénz hiányzott. Saját családi házából épített optikai szalont. Pedig féltő gonddal csinosítgatta, alakítgatta az öreg, de masszív, hűvösét, melegét mindig tartó vályogfalakat. Először csak egy kis látszerészműhely született, aztán a terasjC az udvari lámpák, kerti sütő. Nem kérdés, hogy hol ivódott vérébe a két- keziség. Juhász ember fia, s ha a juhásznak egy fadarabocska akadt a kezébe, abból estére mindig lett valami, addig farigcsálta. Középiskolásként pedig házépítő parasztmestereknél dolgozott, akik egyben voltak ácsok és kőművesek is. A barátok közül — már akik nem ismerik igazán — furcsán néztek rá oly sok mindenért. Talán azért, mert más a fontos számára, más értékrend szerint, s sokkal nyugodtabban, s néha úgy tűnik, lassabban él, mint más. Nem várja minden este fél nyolckor a legfrisebb híreket a televízió előtt ülve. Mert nem vett televíziót. „Amíg volt, elfelejtettem barkácsolgatni, olvasni, a gyerekeimmel játszani. Ha lenne, biztos nézném, de akkor annyi mindent nem csinálnék meg.” Az állandó tág térre, szabadságra vágyó lélek beköltözött egy kilencedik emeleti lakásba. Hogy a tér, a szabadság érzése a vevőké legyen. A palota, ha nem is kacsalábon forog, de egy leveleitől megfosztott nyírfán nyugszik. Tóth József itt sem tud elszakadni a fáktól, az erdőtől. Az urai messze mezők, a lápszél fia gyerekként a legelős-szántós vándorlást megunva nyári munkásként az erdészethez csapódott, hogy az Ecsedi-láp mellékvizeihez telepített égerfás, nemes nyáras területet kapálja, kaszálja. Áz erdő illata vissza-viszahívta, így lett több mint tizenöt éve vadász. De optikus vadász. S azon vette észre magát, hogy sorra keresik fel a sporttársak, hogy ezt a tácsövet, azt a távcsövet „csináld már meg, Jóska”. így Tóth Józsefet sohasem hagyják nyugodni a lencsék. Attól kezdve, hogy ott volt 1970- ben 19 évesen a Mátészalkai Optikai Művek alapítói között, arra készülve az akkori politikai akarat szerint, hogy Európa szocialista részének lencsegyártó fellegvárát teremtse meg. Rá két évre már Jénában találta magát, ahol a Zeiss gyárban véste agyába és kezébe a mérhetetlen precizitást. Tizenöt év után vált meg Mátészalkától, és lett a honvédség optikusa. Betartva a váltások ötéves ciklusát, 1990-ben került a FOTOPEX-hez „műhelyesnek”, majd lett kereskedő is, boltvezető. S újabb öt év után indult saját szalonja. Ilike, Luca, Flóra, azaz Fofi. Tóth József életének ez a három hölgy adja a mindennapok boldogságát, az ünnep csodáját. Felesége, Ilike egy pillanatig sem féltette, talán még nála is jobban bízott a vállalkozás sikerében. Most pedig ő várja a támogatást a maga álmához. Waldorf iskolát és óvodát szeretne indítani Nyíregyházán, hogy a Rudolf Steiner által megalapozott pedagógia, a szabadságra nevelés ne csak saját gyermekeinek tegye örömmé a tanulást, a szellemi és testi fejlődést. A láz mindkettőjüket hatalmába kerítette. Rohannak, rohannak, rohannak, hogy helyet, lehetőséget, pénzt kapjanak, hogy tanárokat nyerjenek meg az ügynek, hogy a szülőkben is társra leljenek. És együtt díszítették már jó páran a termeket, együtt csiszolták és festették a padokat, készítették a süteményeket. Lelkesen, szabadon. Lucáért, Fofiért és a többiekért... Tóth József negyvenöt éves. A magány, a magának valóság jelképének, egy juhásznak a fia. Aki nagyon szereti az embereket, aki mindig köztük van, nekik magyaráz, nekik mesél. Tanulságos, igaz és igazabb történeteket. Lehet, hogy csak egy szemüveg vagy egy kontaktlencse marad meg a találkozásból. Pedig csak jobban oda kellett volna figyelni a szavakra, a tanácsokra. Hajdanán, még Mátészalkán lánglelkű munkásszínpados volt, sőt, rendezést is vállalt. Tudja, milyen az, amikor egy lélekig vágó monológ után döbbent csendben indul el a takarások mögé, hallja saját lépteit, s a taps csak akkor dörren fel, amikor eltűnik a színpadról. Ma már nem fényes reflektorok előtt áll. De amit csinál, az ugyanolyan lélekbevágó monológ...
