Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-25 / 224. szám
UJ KELET ■■1 Riport 1996. szeptember 25., szerda 5 Vendéglátóipari tanüzem készül Támogatókat keresnek Tudósítás a szike alól Kézy Béla riportja Dojcsák Tibor (Új Kelet) A vásárosnaményi Ipari, Kereskedelmi, Vendéglátóipari Szakmunkás-, Szakközép- és Szakiskola a fehérgyarmati szakmunkásképző tagiskolájaként jött létre. Önállóvá 1988- ban vált, amikor elkészült a sportcsarnok, a kollégium és a szakmunkásképző épülete. A különválást azzal is hangsúlyozták, hogy az ipari szakmák mellett elindították a kereskedelmi és vendéglátóipari szakmunkásképzést. Múltról, jelenről és a tervekről Vityi Zoltánná igazgatóhelyettestől kaptunk információkat. Az eltelt nyolc év a változó munkaerőpiaci igényekhez igazodó fejlődés jegyében telt el. Az üvegfúvó és üvegcsiszoló szakmák megszűntek, és a fémiparon belül is hajtottak végre módosításokat. Megkezdődött a víz-gázszerelő szakma oktatása, a jövő év újdonsága pedig a háztartási gépszerelő szak lesz. Vendéglátóipari vonalon továbbra is képeznek szakácsokat, felszolgálókat, cukrászokat és vendéglősöket, a kereskedelmi részen pedig élelmiszer- és vegyiáru-keres- kedőket. A gazdasszonykép- zést — a megyében elsőként — 1992-ben kezdték, ide jelentkezhetnek azok, akiket nem vettek fel szakmunkás- képzőbe. Ugyanakkor indult a fafaragó szakiskola fiúknak, de jelentkezők hiányában ebben az évben nincs ilyen elsős osztály. Később folytatódhat a képzés — ha lesz iránta érdeklődés. A szakközépiskola nevet a négy éve meghirdetett irányítástechnikai műszerész szakkal érdemelte ki az intézmény. A világbanki program alapján az 1994—95-ös tanévben indultak meg az első kereskedelmi marketing, valamint idegenforgalmi és vendéglátóipari szakközépiskolai osztályok. Mindezekben az osztályokban — a legfrissebb adatok szerint — 952 gyerek tanul. A képzési feltételek megteremtéReggel hét után néhány perccel átesem a felvételi procedúrán. Még választhatok is az ágyak között. Ablak mellé igyekszem, borongós mostanság az idő, ha úgy adódik, itt jobban látok majd olvasni. Rövidesen kék, kórházi hálóinget kapok. — Van pizsamám — mondanám a nővérnek, de ő int, hogy az bizony most nem jó. Magamra húzom hát a szokatlan ruhadarabot, ami még azzal is meglepetést okoz, hogy bizony szűk az egyébként nem túl széles vállamra. Amikor gombolom, akkor jövök rá, hogy női. Bizonyára nagyon szexis lehetek benne, de ennek itt most nincs jelentősége. Meg tükör sincs sehol. Még nincs nyolc óra, amikor „előáll a kocsi”. Most még magam kapaszkodom fel rá, leterítenek egy zöld lepedővel, a lifthez tolnak, s hamarosan hallom, amint a betegszállító bemondja: — Kézy úr, ötös műtő. — Rövidesen a műtő előterében fekszem, már a műtőasztalon, immár hálóingem nélkül, egy szál zöld lepedőben. Hamarosan a lámpák alá kerül az asztal, maszkos nővérek jönnek- mennek, gumikesztyűt húznak, műszereket szednek elő szintén zöld lepedőbe burkolt dobozokból. A Vészhelyzet című sorozat jut eszembe. Meglátom az első éles tárgyat — egy borotvát — a műtős kezében. Most ott fognak megborotválni, ahol nem annyira szokás. Már nem zavar, hogy egy csomó hölgy körében fekszem meztelenül, igaz, ők rám se hederítenek, nekik ez a nap is olyan, mint a többi. Beszélnek a várható béremelésről, a kolléganő új franciaágyáról, főzésről, ruháról, gyerekről, iskoláról. Éppúgy, mint bárhol, ahol lányok, asszonyok készülődnek a munkakezdéshez. Bennem meg dübörög a majré. Pedig én valóban egy rutinműtétre várok. Kapok azért néha én is egy-egy együttérző szót meg pillantást, s bizony mondom, jólesik. Megérkezik a főorvos és ifjú segítője. Mindkettő régi ismerős, Szabó Gyulát mint operaénekest is tisztelem, ifjabb Kopcsa meg a fiam osztálytársa volt a középiskolában. A főorvos úr igazíttat a borotvált fazonon, végigkennek fertőtlenítővel, arcom, szemem elé zöld függönyt vonnak, vizesruhát kapok a homlokomra, azután „ne- kemfognak”. Mondják, hogy apró szúrásokat fogok érezni, mert helyileg érzéstelenítenek. — Most várunk egy kicsit, míg hat a szer — mondja Szabó Gyula. Nekem meg közben az jár az eszemben: szerencsés vagyok, hogy a doktor úr képzett énekes. Basszbaritonja nagyszerűen megnyugtat. Azután nyomásokat, lökéseket érzek a hasam táján, nyögök is nagyokat. Mondja a főorvos úr, hogy ennyire azért nem fájhat, ennyire nem szoktak nyögni. Mondom én — mert így igaz —, hogy egyáltalán nem érzek fájdalmat, csak a magam megnyugtatására nyögdécselek, meg az apósom is azt szokta mondani, ha nyögünk kicsit, mindjárt könnyebbnek érezzük a dolgokat. Orvosaim ezen jót mosolyognak, közben szót váltunk sok mindenről, még a politikáról is. Igyekszem összeszedni magam, még a nővéreknek is ki-ki szólok, ám igazán akkor nyugszom meg, amikor Kopcsa doktor megszólal: — Már a kapcsokat rakjuk. Talán bő fél óra telt el az első tűszúrás óta. Fájdalmat most sem érzek, azt sem tudom, mekkora lehet a hasíték a hasam alján, legfeljebb a kötés hosszúságából sejtem a méreteket. Újra a műtő előterében fekszem, betegszállítóra várva. Nagy a forgalom, sok a beteg, kevés a szállító. Végre megjön, ideadja észbontó kis hálóingem, nyakába kap, áttesz a kocsira, felviharzunk a negyedikre, újra a nyakába csimpaszkodom, s rögtön az ágyamon vagyok. Nővérek jönnek, „szurit” meg „homokzsákot” hoznak. Egyik zsák a vágásomra, a másik egy bizonyos szerv alátámasztására szolgál. Gyorsan előkapom a rádiótelefont, és értesítem a családot: túl vagyok a sérvműtéten. Innom lehet, de azért kerülöm, nem szeretnék „kacsázni”. Délutánra látogatók is jönnek, a seb is elkezd kissé sajogni. Vizitálnak az orvosok, nővérek írnak a kórlapra meg a füzetükbe. Hőmérőzés, újabb injekciók, fájdalomcsillapító éjszakára. Viszonylag jól alszom, bár az ágy középen besüpped, mindig lecsúszom, de azért kibírom. Nyögök, sóhajtozom, mint a szobatársam, vagy a folyosón sétával küszködő társaim. Hajnalban újabb hőmérő, hétkor a nővérke leszállásra szólít fel. Nehezen feltápászkodom, elszédelgek a WC-ig. Eseményszámba megy a kis dolog, 24 óra után valóban az is. Visszakóvály- gok az ágyhoz, kis pihenő után újra útra kelek a mosdókagylóhoz. Ledobom magamról a kék ingecskét, nem zavar, hogy a folyosón jön- nek-mennek, kissé nyögdé- cselve sikerrel megmosakszom. Apró dolgok, nagy sikrélmények. Délután már olvasgatok, később beállók a nyögve sétálók sorába. Harmadnap délelőtt szép üzenetet kapok Szabó főorvostól. Elbocsátó szép üzenetet. Délután bekászálódom kedves kis autónkba, és percek múlva a saját ágyamon nyújtózom ki. Hétfőn még kiszedik a kilenc kapcsocs- kát, s a sebem már nem is néz ki úgy, mint egy vékony könyvecske gerince. A séták hosszabbodnak, a járásom kevésbé óvatos. Nem hiányzott a dolog, de azért ki lehetett bírni. S a legnagyobb tanulság, hogy sehol nem tapasztaltam a sokat szidott egészségügy problémáit, nem éreztem megalázottnak, kiszolgáltatottnak magam. A dolgok működtek — kivéve a WC-lehúzót —, mindenki tette a dolgát, emberségesen, előírásszerűén. S ebben a zord világban ez is valami. sében a világbank 300 ezer dollárral támogatta az iskolát. A vendéglátóipari gyakorlati képzés színvonalasabbá tételéhez további beruházásokat terveznek, amihez az önkormányzat mellett anyagi támogatókat keresnek. Modem számítógépes szaktantermeket szereltek fel, a kereskedelmi szakközépiskolai oktatásban szükséges taniroda szaktanteremmel pedig előreláthatólag a jövő év elején lesznek kész. A vendéglátóipari gyakorlati oktatás színhelye részben az iskola tankonyhája, részben pedig — más megoldás híján — egy bérelt tanétterem, de már félig készen van az a vendéglátóipari tanüzem, ahol modem, és hosszú ideig megfelelő helyen tanulhatnának a gyerekek. Az igazgatóhelyettes asz- szony kifejtette, nap mint nap keresik a megújulás, a kibontakozás útjait. Terveik között szerepel a nyelvoktatás hatékonyabbá tétele, sokoldalú, nagy szakmai tudással rendelkező kereskedők és vendéglátósok képzése. Ehhez kérik mindazoknak a vállalkozóknak a támogatását, akik ebből az intézményből várnak üzleteikbe szakképzett munkaerőt. A támogatásért cserébe az iskola igyekszik messzemenően a munkáltatói igényeknek megfelelőre alakítani az oktatást. Szeretnék, ha a munkaerőpiaci kereslet és kínálat Vásárosna- ményban találkozna. A bérelt tanétterem és Vityi Zoltánné Esik eső, csendesen... Lefler György (Új Kelet) Esik eső, csendesen, lepereg az ereszen — mondja a nóta, de szerintem már az eresz is unja a vég nélküli pergést-csorgást, ahogyan valamennyiünk. Öregebbek próbálnak emlékeik között kutakodni, de egészen 1944- ig kell az időben vissza- menniük. A napkori obszervatórium munkatársai az elmúlt 30 év adatait vizsgálták át, s bizony ilyen esős szeptemberre nem akadtak. A 30 év alatt átlagosan — mindössze — 37 mm csapadék hullott a korábbi szeptemberekben, míg most 156,8 mm-nél tartunk. Ez önmagában is rekordmennyiségű esőt jelent, s egy hét még hátravan a hónapból. Sajnos, minden jel arra mutat, hogy továbbra is kapunk még az égi áldásból. Ugyanakkor a nyáron 56 napig tartó aszály volt — tudtuk meg Kálmándi Miklós időjárás- megfigyelőtől. Szeptember, szép ember — mondja a népi regula. Bizony szebb „embert” is el tudtunk volna képzelni! Amikor a kis dolgokat is nagyra értékeljük „Dohányoznak” Encsencsen Kozma Ibolya (Új Kelet) Azt mondják, akik úgy serdülnek fel, hogy megtanulják a mezőgazdasági munka minden csínját-bín- ját, később már nem tudnak anélkül élni. Tavasszal, amikor megcsillan az első meleg napsugár, késztetést éreznek, hogy a kertben előkészítsék a földet, és palántákat neveljenek. Encsencsen is ilyenek a dohánytermelők, akik ezen a nyáron igencsak elkeseredettekké váltak. Tapasztalt dohányosok valamennyien, mégis megbetegedtek a növényeik. A paradicsom- bronzfoltosság vírusa any- nyira megtámadta a földeket, hogy a dohánylevelek elkókadtak és leszáradtak. Annyira kétségbe voltak esve, hogy megfogadták: soha többé nem mennek a dohánynak a közelébe sem. Ki kellett szántaniuk a földet, és a magvak, a fólia, a palántanevelés és -ültetés költségeit senki sem térítette meg. Mire jutottak azóta? — Tizenhat póré dohányom lett — panaszkodott Huszti Istvánná Marika. — Ennyit szégyellek beadni a dohánygyárba. Majd egy ismerős családot kérek meg, hogy a sajátjukkal együtt szállítsák el. Pénzben nem is tudom megmondani, mennyi károm van, mennyit költöttem rá, mint ahogy azt sem, hány forintot kaptam volna, ha nem következik be ez a tragédia. — Mi lesz jövőre? Megpróbálják újra? — Van egy újfajta dohány — ragyogott fel a tekintete —, Pócspetriben mutatták be egy előadás keretében. Öntözéses és öntözés nélküli fajtája van, és mindkettő gyönyörű. Aki ott volt, azt mondta, hogy olyan dohányt még nem látott. Megpróbálnánk, hátha sikerül. A palántát a bemutató cég adja, nekünk csak az ültetésről kell gondoskodnunk. —Nem azt mondta a nyáron, amikor itt sírt a dohányföldön, hogy soha többé nem ültet dohányt? — Lehetséges, hogy azt mondtam... — felelte csendesen —, de még van egy lányom otthon. El kell indítanom az útján, s ahhoz pénz kell. Honnan lenne nekem tartalékom, ha nem termelek dohányt... — Akkoriban beszéltek arról is, hogy errefelé fertőzöttek a földek... —Majd megcseréljük — kapcsolódott a beszélgetésbe Páll Pétemé —, ahol eddig krumpli volt, oda majd dohányt ültetünk, és fordítva. Mi már nem tudunk munka nélkül élni. Szeretek a dohányban dolgozni. Imádom az illatát, jólesik törni, amikor ropognak a levelei, és fűzni, amint ser- ceg a kezemben. Természetesen reménykedünk abban, hogy hasznunk lesz belőle, s ígéretet kaptunk arra, hogy az idei dohány magjának az árát visszatérítik.
