Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-16 / 216. szám
10 1996. szeptember 16., hétfő Úton—útfélen U j KELET Lassan, döcögve, ismerős tájakon át vezet az út... Kisvasúttal, kisvasúton a kisvasúiért Dojcsák Tibor A Magyar Közlekedési Köz- művelődésért Alapítvány a Kárpát-medence közlekedési emlékeinek feltárására, megmentésére jött létre 1992-ben. Egy évvel később indult „Mentsük meg a kisvasútakat” programja. Minden év március harmadik szombatján megtartják a MÁV Rt. Széchenyi-he- gyi gyermekvasútjának napját, majd szombatonként más-más kisvasútakra kerül sor, míg október második hetének végén Szilvásváradon be nem fejeződik a rendezvénysorozat. A Nyírvidéki Kisvasút tavaly kapcsolódott be ebbe a körforgásba. Felhőktől szürke napon, csepergő, időnként zuhogó esőben döcögött a szerelvény, kellemes teherrel, mert azok ültek rajta, akik szerették volna, ha még sokáig jár vonat a keskeny nyomtávú síneken. Idén is néha beborult az ég, de azért jó idő kísérte a vonatozókat, így szombaton délelőtt tíz órára szép számmal gyűltünk össze á nyíregyházi állomás előtt. Fél óra múlva vonatfütty jelezte: indulunk. Az emberek elhelyezkedtek á fapadokon és az ülések kényelmetlenségét feledve beszélgetni kezdtek. A közös élmény hatására kortól és nemtől függetlenül gyorsan kialakultak kisebb-nagyobb társaságok. Fonott kosarakból gyümölcsöt és friss pogácsát szogáltak fel, üdítővel és kannákból borral kínálták az utazókat. Kellemes meleget élvezhetett az is, aki visszautasította a bort, mert begyújtottak a kocsik közepén álló, vasráccsal elkerített kályhákba. Valamikor nemcsak a kályhákból szállt fel füst, gőzmozdonyok dolgoztak. Az első járat 1905. március 4-én indult el. A pálya építésénél nem „a legrövidebb út az egyenes” elve, hanem az volt az elsődleges szempont, melyik földesúr, hogyan adakozott. Ennek függvényében érintették a sínek az uradalmakat. Kezdetben kisgőzö- sök jártak, az egyik most kiállított dombrádi kocsit pedig ló vontatta a síneken. — Nyírvidéki és Rétközi kisvasúinak kellene hívni, hiszen a Rétközben vezet az útja — jegyezte megpadtársam. Orosz Károly, a MÁV Rt. vezérigazgatóságának főmunkatársa, aki ezen a vidéken született és nőtt fel. Gyerekkorában nem az óra, hanem a vonat szolgált időjelzőül. A háromnegyed 11 -es például az ebédidő közeledtét, a délután háronegyed kettes pedig a szieszta végét jelezte. Hamar megérkeztünk Sóstó- gyógyfürdőre, hétköznap bizonyosan hosszabbnak tűnne az út. A friss erdei levegőből szippanthattunk egyet, de a szoros program miatt tíz percünk volt, hogy megcsodáljuk a Sóstón kiállított kisgőzöst. Ezalatt meghibásodott mozdonyunk helyett újat állítottak a szerelvény élére. A vonaton neves vendégek is utaztak, köztük Horváth Tibor, a Magyar Államkincstár helyettes vezetője, aki az alapítvány létrehozásában is részt vett, és valamikor a Közlekedési Múzeum gazdasági igazgatója volt. A pénzügyi ellenőrző bizottság elnökeként vesz részt az alapítvány munkájában, büszke rá, hogy sikerült elérniük a kisvasútak sorsának közüggyé válását, ami visszatartja a bezáráson gondolkodókat, és forgalomnövekedést is előidéz. Külföldön is népszerűsítik a magyar kisvas- utakát, többek között idegen- forgalmi kiadványokkal terjesztik hírüket, keltik fel a turisták érdeklődését. A rázós szakaszon futó vonaton váltottunk pár szót Gáspár Jánossal, a Magyar Közlekedési Közművelődésért Alapítvány ügyvezető igazgatójával. — Milyennek látja az elmúlt évihez viszonyítva kisvasútunk helyzetét? — Egyértelműen jobb lett, mert most már gazdája van. A vezetője nagyobb hatáskörrel, eredményesebb működést tudott elérni. Azt mondhatom, hogy az érdeklődés középpontjába kerültek a kisvasutak, és ennek köszönhetően országosan sokat javult a helyzetük. A Máv Rt. beszerzett egy aláverő gépet, amivel a Széchenyi-he- gyi pályát már fel is újították. Sikerült a mozgalomba bekapcsolni határainkon túli vonalakat is, július 5-én Szlovákiában a Feketebalogi, augusztus 2-án pedig az ukrajnai Beregszászi kisvasút napját tartottuk meg. Kallós Béláné, a Nyírvidéki Regionális Kisvasút vezetője sokat tett a fennmaradásért. Árról kérdeztük, hogy mit hozott nekik a nagyobb önállóság? — A számok önmagukért beszélnek, az elmúlt év hasonló időszakához képest 1996 első felében egyharmados költségmegtakarítást értünk el. Ebben legnagyobb szerepe a létszám- csökkentésnek van, de közrejátszik az anyagfelhasználás maximális takarékossága is. Szeretnénk tíz év múlva elérni azt, hogy képesek legyünk a teljes önállóságra, A szép jövőért tesznek a vonal mentén elhelyezkedő települések önkormányzatai is, egy év alatt közel hétmillió forintot költöttek a pályára és vasútépü- letek rendbehozatalára. Vannak azonban, akiket inkább a rombolás érdekel, kezük nyomát őrzi a rendezők kupéjának egyik pókhálószerűen berepedt ablaka. Különösen gyakori volt a rongálás esténként, mióta megszüntették a 23 óra előtt induló járatot, a berendezés ritkábban sérül. Az utasok beszélgetéséből kör- és kórképet kaphatott a figyelmes hallgató. A vasúti napokon katonai műszaki főiskolás fiatalok látják el a rendészeti teendőket. Alezredes vezetőjük áloműző, nem hisz a szép jövőben. Szerinte nem gazdasági, legfeljebb esztétikai szerepe lehet a kisvasutaknak. Egy megszüntetés elleni aláírásgyűjtő akciót idéz kijelentése illusztrációjaként. Közel százan tiltakoztak, de csak nagyvenen vállalták személyesen is véleményüket. Erre a legfurcsább indoka egy 92 éves bácsinak volt, aki 30 éve utazott utoljára vasúton. Azért akarta, hogy tovább járjon a vonat, mert — mint mondta — jól néz ki a piros mozdony a zöld mező közepén. Szerencsére elegen vannak, akik gazdaságosságtól függetlenül ragaszkodnak a kisvasúihoz. Dombrádon nagy tömeg várta a vonatot. Ünneplőbe öltözött polgárok, és fehér pólós, sárga szoknyás mazsorettek fogadták az utasokat. A zenekar a himnusz után indulókat játszott, amíg Solymosi László, Dombrád polgármestere, a Vasutas Települések Szövetségének alelnöke mikrofonhoz nem lépett. Köszöntötte a megjelenteket, Rigó Zoltánt, a Máv Rt. vezérigazgatóját és dombrádi származású feleségét, Kovács Kálmánt, a KHVM államtitkárát, Bajor Tibor országgyűlési képviselőt, és más közismert vendégeket, köztük Csabai Lászlóké nyíregyházi polgármestert név szerint is. Az ünnepi beszédet Rigó Zoltán mondta el, és ő avatta fel a dombrádi állomáson elhelyezett emléktáblát. A vasúttörténeti állandó járműkiállítást Kovács Kálmán nyitotta meg, Bajor Tibor pedig a tiszai hajózás lehetőségeiről beszélt. Áz ünnepi műsor vasutas szakasza az általános iskolások nagy sikert arató műsorával zárult. Ezután a vendégek egy része autóbusszal a Tisza-parti csárdában megebédelt, majd a Mahart hajójával utaztak Tiszabercelre, onnan pedig kisvasúttal Nyíregyházára. Akik még Dombrádon maradtak, megtekinthették a baptista imaházban kialakított falumúzeumot, amelynek bejáratánál Csabai Lászlóné vágta el a díszszalagot. Négyezer kilométer a szfinx földjén V. Csodák az ókorból—a gizai piramisok K. F. (Új Kelet) ________ A tevegelés végére a hőség már rég kitörölte a piramisok iránti feszült várakozást, maradt az ámulat és a kíváncsiság. Eletet és halált, a túlvilág iránti tiszteletet és földi keserveket felidéző, a sivatag perzselő forróságát és a piramisok félhomályos, szűk folyosóinak hűvösét váltogató gyalogos tantúrára indultunk. Utunk az eget súroló hatalmasságukkal alázatot és tiszteletet parancsoló piramisok és az erősen pusz- tultan is a rendíthetetlenség egyik legszebb jelképénél, az emberfejű, oroszlántestű szfinx lábainál vezetett. A szfinxet egy helyben talált hatalmas mészkősziklából faragták ki. A minden bizonnyal Kheprén fáraó arcvonásait megörökítő oroszlántestű szobrot évezredek óta a titokzatosság és a rejtélyes hallgatás jelképének tartják. Gizáról a legtöbb turistának az ókor világcsodái közé sorolt Kheopsz, Kheprén, valamint Mükerinosz piramisa jut eszébe. Holott ezek csak az Óbirodalom fővárosának, Memphisz több tíz kilométer hosszan húzódó — piramisokat, mellékpiramisokat, halotti templomokat, völgytemplomokat az ezeket összekötő folyosókat és masztabákat is magába foglaló — temetőjének voltak egyik, bár kétségtelenül leglátványosabb részei. A „Halottak városa”, ahogy a nekropoliszt nevezik ősidők óta — az élők lakhelyével, a keleti parttal szemben —, a Nílus nyugati partján, közvetlenül a sivatag mellett, az évenként visszatérő áradásoktól biztonságban terjeszkedett. Míg az élők házai könnyen pótolható anyagokból, napon szárított téglából, nádból épültek, addig a sok isten közül a legfontosabbnak, a Napisten, Ré fiainak tekintett fáraók örökkévalóságnak szánt sírjait időtálló kőből emelték. Áz eredetileg a földfelszín fölé alig emelkedő síremlékek, a masztabák több évszázad alatt —, a fáraók földi hatalmának növekedésével — lassan szinte az égig emelkedő gúlává nőttek. Egyesek szerint a síroknak ez az alakja megmerevedett napsugarat formáz. Talán azért, hogy ezzel is megkönnyítsék a test halála után a léleknek, a ka-nak, a halhatatlanok világába való emelkedést. Mások arra hivatkoznak, hogy a közeli sivatagban a leggyakoribb lepusztulásformák egyike a gúla. Kézenfekvő lehetett hát, hogy az öröklétre vágyó fáraók az állandóságot jelképező formákat válasszák nyughelyük alakjának. Az évezredek során a piramisok valódi szerepe mindinkább elfelejtődött. Találgatások indultak meg szerepükről. Egyes vélemények szerint a piramisokat az özönvíz túlélésére emelték. Mások a hét szűk esztendőre emelt gabonahombárokat sejtették bennük, de voltak olyanok is, akik a pi értékét próbálták kiszámolni a piramisokat alapul véve. Megint mások a Föld kerületére, vagy éppen tömegére vontak le következtetéseket. Az biztos, hogy az évtizedekig százezrek — a fáraókat támogató papság által szent kötelességnek minősített — kényszerű munkájával felépült hatalmas kőgúlák szerepe a birodalom hanyatlásával átértékelődött. A piramisok Egyiptom fénykorában a túlvilági életet, a hanyatlás idején, a földi létet szolgálták. Az építőanyagban nem bővelkedő helyiek és az idegen hódítók közösek voltak abban, hogy az elhunytak szellemét nem tisztelve, de a szükségnek engedelmeskedve kimeríthetetlen építőanyag-forrást láttak a gúlákban. Már a keresztes háborúk idejéből származó források is arra panaszkodnak, hogy a kisebb piramisok anyagából a kairói cita- dellát és az egyik városfalat emelték. A XII. század utolsó évtizedében a három — a törökök által a fáraók hegyének nevezett — nagy piramist is megpróbálták lebontani. Nyolchónapi pusztulás után azonban csodálattal jegyzi meg az egyik egyiptomi történetíró: „...Ha valaki csak a piramisból kifejtett köveket nézi, azt gondolja, földig lerombolták, de ha rátekint a piramisra, azt hiszi, hogy semmiféle csonkítást nem szenvedett...” A piramisok tehát kissé megtépázva, de túlélték a történelem támadásait. Megválaszolatlan kérdés, hogy a világ építészeti emlékeit kövenként elhordó turisták rohamát meddig állják még.
