Új Kelet, 1996. szeptember (3. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-12 / 213. szám
6 1996. szeptember 12., csütörtök A pickeringi tábor Palotai István (Új Kelet) Az eddigiek folyamán sorozatunkban nagy létszámú magyar közösségek kulturális csoportosulásairól szóltunk. Hadd essék szó most egy maroknyi magyar szívszorítóan szép kezdeményezéséről és sikeréről. A magyarság többvallású nép. Élnek hazánkban római katolikusok, reformátusok, evangélikusok, zsidók, görög katolikusok és ortodox keresztények, baptisták és anabaptisták, unitáriusok, szombatisták, jehovisták, Krisna-tudatúak, még magyar buddhista, hindu, sőt, mohamedán közösség is létezik! Mindamellett, hogy még ez a lista sem teljes, bizony beláthatjuk, hogy elég színes a kép. Az '56-os menekültek áradata is természetesen hasonló vallási szóródást mutatott, azonban az Újvilágban, az új hazában — sokszor a bázis hiánya miatt — átformálódott ez a kép. A nagyvallá- sok hívei ugyan megtalálták helyüket a kanadai egyházak szintén roppant színes világában, de azok, akik kisebb felekezetekhez tartoztak, bizony rákényszerültek, hogy saját hitükhöz „hasonlót” keressenek. így aztán bizony sokszor előfordult, mivel ezek a vallási mikroközösségek eleve kis létszámúak voltak, hogy a jövevények túlsúlyba kerülvén átalakították a báziscsoportot, annak külső jegyeit. így történt ez a kanadai Ontario tartomány Pickering nevű kisközség mormonjaival is... Másként szinte nem is eshetett, hiszen nem voltak többen, mint húszán akkoriban, amikor a javarészt baptista, unitárius és adventista vallású magyar menekültek valami „suttogó” propaganda által hozzájuk csapódtak. A dolog persze logikus volt. A mormonok és a baptisták (stb.) hasonló puritanizmusa és egymásra rímelő hittételei, valamint az a tény, hogy az a Torontó, amelyik majd’ 200 ezer magyarnak létt otthonává, csak húsz kilométerre esik Pickeringtől, szinte magától értetődővé tette az eseményeket. Mivel a pickeringi mormon közösség taglétszáma egyik napról a másikra húszról vagy kétszáz főre emelkedett, azonnal meg kellett kezdeni az építkezéseket. Éppen nyár volt, ezért azt a logikus döntést hozták, hogy létesítenek egy kis házacskákból álló barakktábort, ahol az építők — egymást felváltva és cserélgetve — lakhatnak. A kis tábort Pickeringben, a Cold- water River gyönyörű fö- venyes partja mentén állították fel. A templom egyetlen nyár alatt nagyjábóf el is készült, Isten és a magyar kezek dicsőségére. Igen ám, de a tábor is — akarva akaratlan — szépült, és csinosodott a magyar asszonyok szorgos munkája nyomán, így aztán igazán nem csoda, hogy nem volt szívük lebontani, amikor már nem volt rá szükség. Majd csak lesz vele valami — gondolták bölcsen. Bizony lett. Nem is akármi! A következő nyáron a hajdani építők elhozták barátaikat, ismerőseiket, hogy megmutassák művüket, a valóban gyönyörű és hatalmas fatemplomot, de az az igazság, hogy a vendégeket főleg a folyóparti kedves kis zuhanyozós házacskák izgatták. Jöttek sorban a cserkész- csapatok, a különböző egyletek, körök, és alig telt el két-három év, a pickeringi mormon kemping valódi zarándokhelyévé vált a kanadai magyaroknak. A mormon „telepesek” sohasem akarták hitüket a vendégekre tukmálni, és csak egyetlen kérésük volt: ne legyen Pickeringben túl nagy dínomdánom, és féktelen duhajkodás. Ez az óhaj aztán szűrőként működve elijesztette a csak bulizni szándékozókat, és a tábor így vált valóságos Mekkájává a különböző magyar ifjúsági-kulturális egyesületeknek. Szinte hihetetlen volt látni, tapasztalni, hogy a '80-as évek elején micsoda kincsesházává vált Pickering a magyar kultúrának! Táborok sokaságát szervezték meg: színjátszóknak, olvasóköröknek, népi fafaragóknak, énekkaroknak, a történelem tanulmányozóinak, az anyanyelv ápolóinak, magyar költőknek és még sokáig sorolhatnánk. Hatezer kilométerre Magyarországtól egész nyáron szólt a magyar dal, miközben értékes eszmék cseréltek gazdát, őrizve, óvva, a magyar kultúra minden apró morzsáját. Rengeteg „igazi” kanadai is hozzácsapódott a pickeringi tábor életéhez. Eleinte csak az angol (vagy francia) anyanyelvű férjek, feleségek jöttek el magyar párjukkal, no meg Pickering község lakói, akiket a szép esti muzsikaszó hívogatott oda. Jöttek aztán távolabbi tájakról is, és általában aki meglátta, az bele is szeretett, és később vissza is tért. Nem csoda. A folyócska kristály- tiszta vize, a simogató, sárga homokpart, az esti tábortüzek, a dalok, és a jó magyar koszt megtették a magukét. Aki meg már ott volt, megtanulta a dalokat, vagy másnap esetleg faragókést fogott, hogy kipróbálja önmagát, esetleg a szövőszék mögé ült, és már „el is veszett számára e rohanó világ”. A jó magyar mormonok hűek maradtak önmagukhoz. Nem lekopasztani akarták kanadai és magyar felebarátaikat (még ma is nyolc— tíz dollárt kémek csak egy éjszakára), hanem helyet, otthont adni, ahol az elvesztett haza — ha csak egy-egy nyáréjszakára is — újra keblére öleli fiait. Kultúra Orvosok a művészetben Basszbariton szikével Dr. Szabó Gyula Berki Antal (Új Kelet) Mindig is színésznek készült, de nem érzett magában elég erőt a főiskolai felvételihez. Ezért aztán egy sokkal nehezebb helyre, az orvosi egyetemre jelentkezett, s azt könnyedén el is végezte. Egyetemistaként sem hagyott fel a színjátszással. Ahol lehetett, pódiumra lépett. Mondott verset, játszott színjátszócsoportban és énekelt. Basszbariton. Operaénekesként is megállná a helyét. Diploma után Nyíregyházára került. Ma főorvos a Jósa András kórházban dr. Szabó Gyula. Sebész, érsebész. Vallja, hogy igazán csak sebész képes tökéletesen gyógyítani, de ifjúkori álmai nem hagyták nyugodni. Rendszeresen mond verset és énekel ma is, annak ellenére, hogy orvosi hivatása szinte minden idejét leköti. — Amikor a pályaválasztás ideje elérkezett, ön jelentkezhetett volna akár a Zeneművészeti Főiskolára vagy a Színművészétire is, mégis az orvosi egyetemet választotta. Miért? — Nehéz erre válaszolni. Az biztos: a mai napig nem bocsátom meg magamnak, hogy nem mertem azt választani, amit igazán szerettem volna. Úgy látszik, későn érő típus vagyok. Most, túl a negyvenen alakult ki bennem az az önbecsülés, ami akkor kellett volna. Nem jelentkeztem sem a Színművészetire, sem a Zeneművészetire, pedig tanáraim szerint elég jó hegedűs lehetett volna belőlem. Ma már tudom, hogy tévedtem, de az életutam más irányt Vett, innen már nem lehet változtatni. Talán volt még egy esélyem, amikor az 1977- es Ki Mit Tud?-ban operaénekesi kategóriában a tévében szerepeltem, de akkor már hatodéves egyetemista voltam, és nem mertem kockáztatni. Mindig így volt, valami mindig közbejött és megmaradtam orvosnak. —Ön nemcsak énekel, verset mond, de hangszeren is játszik. Mikor tanult meg hegedülni? — Az általános iskolában végig tanultam valamilyen hangszert. Tíz évig hegedültem. Ez azt jelenti, hogy elvégeztem a zenei általános iskola hegedű szakát és valamennyit a továbbképzőből is. Akkoriban kezdtem el kórusban énekelni, s ott tűnt fel, hogy velem énekeltetik a szólókat. így kezdődött az énekesi pályafutásom. Teljesen autodidakta módon képeztem magam. Énektanárom ma sincs. — Mennyire tudja összeegyeztetni a fellépésekkel az orvosi munkáját?-— Nagyon nehezen. A sebészet önmagában teljes embert kíván. Mániám miatt nem károsodhat a beteg, nem maradhat el műtét. Az orvos mellett teljesen háttérbe szorul az előadóművész. — Felesége is a kórházban dolgozik, ugyanolyan ügyeleti rendszerben, mint ön. Lehet-e egyeztetni hivatást, hobbit, családot? — Nem. Valamelyik mindig háttérben marad. Az én szakmámnak és mániámnak a feleségem a legnagyobb vesztese. Ő tartja a vállán a család terheit. Két gyerekünk van, mindketten kitűnően zenélnek. A feleségem meg tűri a hármunk őrületét és kiszolgálja. A nejem ezt úgy fogalmazza: „talán jobb lett volna egy szürkébb férj, és akkor több idő jutna a gyerekekre meg rám”. De azért nagyon jól megvagyunk. — Minek tartja magát elsősorban: orvosnak? Művésznek? — Ez a dilemma már megmarad életem végéig. Nem tudom igazán! Sokat jelent számomra a gyógyító munka és sokat jelentenek a fellépések. A sebészet lényegesen egyértelműbb. Ha újrakezdhetném, talán nekivágnék ifjúkori álmaim megvalósításához, de most már végérvényesen sebész vagyok. Báthory-napok Gyüre Ágnes (Új Kelet) Nyírbátorban és Szilágy- somlyón szeptember 20. és 22. között rendezik a Báthory Napokat a szilágysági székhelyű Báthory Alapítvány égisze alatt. Mint Báthori Gábortól, Nyírbátor alpolgármesterétől megtudtuk: a Báthory Alapítvány a kilencvenes évek elején jött létre Erdélyben, elsősorban azzal a céllal, hogy Báthory István egykori somlyói várát a pusztulástól megmentse. Akkor az Illyés Alapítványon keresztül Nyírbátor is támogatta a történelmi emlék felújítását 50 ezer forinttal. Innen eredeztet- hetők a két helység 1920 (a trianoni békeszerződések aláírása) utáni kulturális kapcsolatai. Az együttműködés egyik bizonyítéka, hogy szeptember végén immár negyedszer tartják meg a bevezetőben említett eseménysorozatot. A megyénkbeli programok szeptember 20-án zajlanak. Délután a barokk hangulatú város polgármesteri hivatalának dísztermében tudományos ülés kezdődik, melyen az érdeklődők arról hallhatnak, milyen volt Erdély a Báthoryak korában, mely egészségügyi viszonyok jellemzőek a XV. századra, mit kell tudnunk Báthory István erdélyi fejedelemről és lengyel királyról és miféle kultúrtörténeti kötődés alakult ki az idők során a híres uralkodócsalád két egykori székhelye között. A tanácskozástGy. Szabó Béla kolozsvári festő-grafikusművész kiállításának megnyitója követi az Alkotóház galériájában. A műveket Ferenczy Miklós kolozsvári esperes ajánlja a látogatók figyelmébe. Ugyancsak az előbbi helyszínen tartják meg a kolozsvári Művelődés című folyóirat ankétját, melyen természetesen részt vesz Szabó Zsolt főszerkesztő is. Este a Szamos- parti nagyváros teológiájának tanára, Kovács László Attila ad orgonahangversenyt a református műemléktemplomban. A további eszmecserék, tárlatok és hangversenyek már Somlyón lesznek szombaton és vasárnap az Orvostovábbképző Intézetben, a református gyülekezeti teremben az agráripari szak- középiskola dísztermében, valamint a várkertben. Az erdélyiek megismerhetik többek közt a nyírbátori alkotóház tűzzománcgyűjteményét, valamint a szabolcsi település ütőegyüttesét és koncert fúvószenekarát. ÚJ KELET Verdi: Messa da Requiem Claudio Abbado Gombás Sándor Ferenc Amikor Verdi nagy elődje, Rossini 1868-ban meghalt, az Othello szerzője felkereste zeneköltő barátait, hogy írjanak emlékére egy gyászmisét. • Verdi megírta a befejező tételt, a Liberát. A többiek viszont kiszálltak a ringből. 1873-ban meghalt Manzoni, az olasz romantikus irodalom koronázatlan királya, az itáliai szabadságküzdelmek nagy harcosa. Ez a szomorú esemény adta meg a döntő lökést a mű befejezéséhez. Az első előadást 1874. május 22-én tartották meg a milánói San Marco székesegyházban. A szerző által vezényelt előadásnak híre ment egész Európában. A Requiem ezután elindult dia- dalútjára. Majdnem hazánkba is megérkezett, de a Nemzeti Színházban tartandó előadás technikai okok miatt mégis elmaradt. A zeneszerető közönségnek a mai napig tetszik a mű, de a kritikusok véleménye megoszlik. Azt mondják, hogy nagyon teátrális és nem is gyászmise, hanem opera. Tény, hogy a Requiem a Verdi-ope- rák hangulatát árasztja. A szöveg egyházi, majdnem szóról szóra megegyezik Mozart azonos című művével. De a Mo- zart-requiem sirató, könyörgő, míg a Verdié lángoló fantáziájú, nem annyira kötött, inkább monumentális szerkeretű. A mű hét nagy tételre oszlik. Az első rész a bevezető, melyet a Dies Irae követ, kórusra, szólistákra és vonósokra. A tétel a végítéletről, a harag napjáról szól. Ez a rész a leghíresebb: a zenekar félelmetesen tombol, és a kórus kétségbeesetten az ég felé kiált. Az összhangulat a világvégét jósolja, mikoris lecsap az Úr haragja. Úgy tűnik, vége mindennek. Majd megnyugszanak a kedélyek. A Dies Irae végén már a jövőről énekel a kar. Ez a betét még visszatér a híres Lacrymosa tétel előtt, majd kezdetét veszi egy gyászos, lassú, borús melódia. Ézzel a híres dallammal ér véget a Dies Irae. A többi rész szövege egyezik a gyászmisék elfogadott tételeivel. A zene nagy ívű, drámai szerkezetű és hangvételű. Most került a boltokba egy nagyon sikeres interpretáció, a Deutsche Grammofon kiadása, a kiváló olasz karnagy, Claudio Abbado dirigálásával. Közreműködik a bécsi Filharmonikusok Zenekara, a Bécsi Állami Operaház kórusa. A szólisták listáját nézve megállapíthatjuk, igazi sztárparádé: Cheryl Sruder, Marjam Lipovsek, Jósé Carreras, Ruggero Raimondi. (Verdi: Requiem, Deusche Grammofon, Digital-Stereo)
